.svg)
Benő Attila: Egy század arcai. Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2017. (Hortus Conclusus, 46.)
Most, hogy már – szerencsére – jó ideje nem kötelező a katonai szolgálat, jóformán elképzelni sem bírjuk, milyen lehetett hadkötelesnek lenni, ezzel a tudattal vágni neki az élet megtervezésének, arról nem is beszélve, hogy maga a katonaság tapasztalata miféle nyomokat hagyott a besorozott fiatalokon. Talán ez a gondolat motivál arra egyre több szerzőt, hogy megírja a katonaság ideje alatt szerzett élményeit. Benő Attila egyszerű nyelvezettel tárja az olvasó elé tapasztalatait, mintha csak elküldetlen levelekben írná meg bajtársai alakját.
A versekkel Székely Géza illusztrációi lépnek párbeszédbe, segítenek kontextust adni és hangulatot építeni ahhoz, hogy milyen is lehetett a 80-as évek végén az élet egy bukaresti kaszárnyában. Légszomj, bezártság és szürke betonba szorult kilátástalanság jellemzi ezt az úgynevezett „pocsolya-kort”.
Az Egy század arcai cím izgalmas poliszémiát teremt. Egyfelől az évszázad különböző vetületeit mutatja be, ahogy lecsapódik a fiatal katonák szemében. Másfelől úgy is értelmezhető a kötet, mint egy eposz töredéke, azonban a prológust követően csak a seregszemle kerül sorra. Itt nincs lehetőség hősiességre, emlékezetes narratívákra, mert a keserűség és az egy helyben toporgás végtelenné feszített pillanatában lehet csak megpróbálni megúszni az őrületet. Mindenki másképp próbálja túlélni az elkerülhetetlen összezártságot, és az alkalmazkodásnak, beilleszkedésnek különböző lehetőségeit választja. A büntetőfeladatok, az éjszakai verések, a gúnynevek, a hajnali ébresztők és a különféle megaláztatások nehezékei alatt kérdés, mennyi emberség képes megmaradni a barakkok között. Ez egy olyan hely, ahol az ember nincs amit kezdjen a jövővel, közlegényként érkezik ide és közlegényként megy el. Mert mindegy, hogy ki mit hoz magával, ki mire képes, ki meddig marad, mert itt bárki könnyen pótolható és senki sem felejthetetlen.
