Alkonyító

Napjaink bit-korszaki digitális képcunámija alatt és a kimesterkedett intelligencia valóságleváltó hadművelete közepette a globális hústenyészde apraja-nagyja konszenzuális hallucinációban szenved. Ezzel lelki s szellemi farkasvakság is jár, amire már nem elég a napi A-vitamin-bevitel, sem a homeo-, sem az allopatikus gyógymód. Talán egy másmilyen érzéskeltés, egy mélyen emberi, személyes, érzelmi érintés kellene, ami egyben vizuálisan érzéki is. Ilyen lehet a jó öreg festészet nyelvezete. A folyton ugrabugráló képek helyett lelki mozzanást előidéző, emberkéz alkotta, míves állóképekre lenne szükségünk. Kékrideg LED-ek helyett meleg olajokkerekre, karcos pixelek helyett pöszmés ecsetjátékra. Képi ráolvasókra, igézést oldó színvarázslókra, felszentelt ecsetmívesekre, akik a lucid nappali besötétedésünket édesbús színpakolással, alkonyivá derítik vagy álmatag hold-vajassá bágyítják. Az itt kiállító festők légbe itatott balzsamot nyújtanak számunkra, a szendergő szemlélet és az éber álom közötti derűsebb melankóliát, egy elégikus festői disztichont.

Mircea But az alkonyok búsédes hajnalát festi meg, az örökös napáldozat pírját, a Teremtés magasztossá szelídült csodáját, az isteni emanáció túláradó teljességét, a teremtett világ önmagával való elteltségét, ami a természet részvétlensége ellenére, a vele egybeforró jelenléti pillantásunk hatására együttérzően átölel s befogadóvá válik. Mégiscsak számunkra teremtetett ez a világ, teljes világlásában s homályában egyaránt, napszentülettől naphajlatig! Andrei Câmpan egy légies, réveteg, meseszerű tájba hív minket, amit legbensőbb lényegében eltölt a derű áttetsző fénye. Ez egy enyhülést, nyugvást hozó, emberi akaraton túli kegyelmi átviláglás. A bűvös derengésen túl egy kristályos világ ígérete vár ránk, egy magasabb létfokozat eszmei világa. Dallamos fodrozatú eggyé csengés. Andrei Ispas tájai szomorkás életmeleggel derengenek. A kromatikus bágyadtságon túl keserű derű sajdít bennünk. Nem tudni, pitymalló fény szóródik szét, vagy kesergő enyészet mélabús homálya ülepedett a tájra? Már nemcsak a természetet járja át, hanem sejtjeinken keresztül pszichénk bugyrait is átitatja ez a fakuló köd-ragály. A bágyadt estpír, mint leáldozó kedélyünk lehelete.

Alex Bodea holdmágust alakító bohócos félkegyelműje a földre fektetett maroktelefonból feltörő mesterséges fénnyel játszadozik. A holdgolyót akarja megvilágítani vele, vagy netán elfátyolozni? Ő a melan-kóros, avatatlan varázsló. Napjaink új keletű embere is lehetne, aki választani kényszerül a mesterséges és a természetes bolygófény között. Korongittas fejével, bamba mosolyával csak gügye tévelygését leplezi le, a benne buzgó holdbájos delejt. Lucian Popăilă éppen ezt a ködösítő holdbűbájt próbálja kristályosítani apollói módon. Misztérium-korongjaival homályűzést hajt végre. A telihold-korongság eszmeképi jelszerűségével, egy szerves síkmértani formára egyszerűsítéssel próbálja eloszlatni a holdudvarok formátlan ködét. A proto-ideatikus korongsággal fölül akar kerekedni a tudatalkonyok entrópiáján meg a lélek sötétbe boruló éjjelein. Robert Bosisio felhőcskéje, a tudattalanunk párává oldott vizenyőssége lelki ödémánk ikonjává válik. Esőzsákocskája egy ködbe burkolt tátongó hiány. Ábrándos nebula, szelíd szorongás, elveszített jelenlétünk pótlására kivetített világborulat? Fiatal lány portréja is tudati páránkkal szembesít minket, lelki szürkehályogunkkal, ami recehártyánkra is leülepedett. Már képtelenek vagyunk tisztán észlelni, teljes valójában meglátni a másik embert. Ha már szemünk által homályosan látunk, hogyan s mivel kellene figyeljünk a velünk közvetlenül szembenéző emberre? Vittorio Marella nőportréja nem néz velünk szembe. Lehajtott fejjel, belmerengő mélabájjal önmagába réved. Arcbőr pigmentációja hiperérzékenységéről és a világnak kitettségéről árulkodik. Szorongás méla bűvöletben? Önnön végességén tűnődő metafizikai magány és otthontalanság, vagy a jelenlétre való képtelensége miatt érzett üresség ült ki arcára? Sehol sem lehet igazán otthon az ember. Még önnönmagában sem. Talán csak azon is túl? Ahogy az álmatag bűv-borongásba meredt leány arca bevezet minket az igézet alatt álló mélabájos hajnalkonyba, úgy a tőlünk elforduló férfifeje lehet a kivezető ebből az önhipnotikus világból. Velünk egy irányba, kitekint az ismeretlenbe. Nem áhítozik többé hályogos tekintetünkre. A napfonatát mutatja, ami egy fölöttes erő, egy láthatatlan szellemiség behatását jelenti. Ezzel a feloldozás reményét villantja fel az igézet alól. Pedig ki ne maradna még alkonyiságunk bódulatában, varázsszínű bűvölete alatt…?

Alex Bodea, Robert Bosisio, Mircea But, Andrei Câmpan, Andrei Ispas, Vittorio Marella, Lucian Popăilă: Out of Blue. Biju Gallery, Kolozsvár, 2023.

‍