Alain Delon – egy hús-vér szobor a 20. századból

Édes jó Istenem, hány lány, asszony álmodott a bársonyacél arcélű, tengerszemkék szemű francia (meg kicsit korzikai olasz, meg kicsit német) bálvánnyal éjjelenként! Igen, azt írja szinte minden erre érzékeny forrás: szexszimbólum (is) volt. És ahogy a Woof nevű karakter mondja Miloš Forman Hair című filmjében, hogy nem dobná ki Mick Jaggert az ágyából, bár nem tartja magát homoszexuálisnak, azt hiszem, én is elmondhatom ugyanezt Alain Delonnal kapcsolatban… bár nem tartom magam homoszexuálisnak. Milliók számára ő volt a Férfi, itt, Európában (persze nem csak, de azért elsősorban). Az utóbbi években inkább azzal vonta magára a figyelmet, hogy az emberiség progresszív szeletkéje számára hátborzongató dolgokat mondott. Újabban meg azzal, hogy meghalt. Mindkét dolog fontos a maga módján. A legfontosabb, úgy érzem, mégis az, hogy (a fene egye meg) magával vitte a sírba sokunk 20. századának egy jó nagy göröngyét.

És hogy ezen a pátoszos felütésen túl vagyunk: igen, értem, mitikus hősöket faragni szükséges, ha kőből nem sikerül, mert nem értünk hozzá, eszközeink sincsenek, hát akkor húsból és vérből. Nem kell ezen csodálkozni. A régi görögök is ezt csinálták. Meg a még régebbi népek. ­Alain Delon is tudta, hogy éppen faragják. Aztán, hogy kész, megfaragták, más ő már nem lehet, mint a 20. század hús-vér szobra. Pedig tiltakozott ellene rendesen. Mondogatta, hahó, én nem vagyok sztár, én színész vagyok. Azt is mondta, maga ellen dolgozik. Vagyis pont azt éri el viselkedésével, ami ellen tiltakozik: hogy sztár legyen. Belmondo a közönség barátja, mondta. Én nem vagyok az, mondta. Ez mindennek az oka. Ezért lett Delon sztár, ikon, szobor. Ezért maradt Belmondo emberi, akármit is tett. Belmondo és Delon: két olyan francia színész, akit igen gyakran összehasonlítgatott a szakma, a sajtó, a verebek is az eresz alatt. Két színész, akik nagyon kevés filmben játszottak együtt. Két színész, akik most már a folyón túl üldögélnek egy bisztró teraszán. Belmondo beszél (szokás szerint), Delon nézi (szokás szerint).

Szerettem volna, ha Delon megéri a kerek százat. Nem másért, csak hát, egy század szobra lett. De nem érte meg. 88 évesen odébb állt. Hogy mit hagyott maga mögött, a saját ikonográfiáján, tömjénen, mirhán, füstön túl? Ha nem tévedek, 107 kis-, nagy- és tévéfilmet. Nem rekord. De nem is kevés. És vannak közöttük filmtörténeti mérföldkövek. Nem szólnék róluk itt, megtették, megteszik mások, hozzáértők, szakfolyóiratok hasábjain, egyetemek zsizsegő hangyabolyaiban szerte a világon. Rocco és fivérei, hát persze. A napfogyatkozás, hát persze. A párduc, hát persze. (Emlékszem, gyerekkoromban mekkora izgalommal ültem le a tévé elé, amikor apám mondta, álendelónos film jön. És milyen önvédelmi alvásba menekültem A párduc láttán. Azért mekkora átverés: egy szem párduc nem volt benne… Jó, és akkor tisztázzuk: a film eredeti címe gepárd, nem párduc. Ezért is fordulhatott elő, hogy Burt Lancaster, a film legfőbb szereplője egy pórázra kötött gepárddal jelent meg a cannes-i bemutatón. Bezzeg. És meg se kérdezte a gepárdot, akar-e felvonulni.) Klein úr, hát persze. Remek filmek, fontos filmek. Ám az az érzésem, Alain Delont nem ezekért a filmekért álmodták meg milliók forró, nedves éjszakákon. Hanem a portfólió oroszlánrészét alkotó bűnügyi és egyéb műfajfilmekben nyújtott figurák kapcsán. Mindegy, hogy a jó, avagy a rossz oldalán állt ez az ember. Volt egy kameraállás (ellenőrizze le, akinek kedve van), amit ezért találtak ki: hogy Delon belenézhessen a néző, a nézők, a világ összes nézője szemébe. És aki állta a tekintetét, belezuhant abba a tengerszemkék mélységbe, az örökre elveszett. Annak éjszakáit feldúlták az álmok. Igen, én is mítoszt gyártok most. Mint az előttem járók. De aki nem hiszi, nézze (újra) a filmjeit. És egyszer csak ott találja magát, a mítosz körének közepén. Amit maga Delon gyártott, azzal, hogy megjelent. És ott volt.

Viszont ahhoz, hogy a mítosz e körét létre tudja hozni, Delonnak szüksége volt valamire. Arra volt szüksége, hogy elhallgasson. Ha valaki megnézi a korai filmjeit, azt fogja látni, hogy Delon sokat beszél. Mondok egy atipikus példát (kizárólag atipikus példákat fogok mondani ebben a szövegben): az 1964-es A fekete tulipánban Delon szó szerint fecseg. Szétbeszéli saját jelenlétét. És ugyanakkor megmutatja, milyen lesz a jövőben: hallgat, néz. Ugyanis dupla szerepben játszik: két ikertestvért alakít, a nagy francia forradalom előestéjén. Az idealista és fecsegő Delon győz, elnyeri jutalmát, a cinikus és hallgatag Delon veszít, mindent, szerelmet, életet. A saját vásznon inneni karrierjében épp fordítva történt: a hallgatag, kevés színészi eszközzel sokat elérő Delon győzött, vitt mindent, pénzt, paripát, nőt, fegyvert. Példa rá a tizenegy évvel később mozikba kerülő Zorro. Itt már a hangtalan szoborhőst látjuk, aki abban a bizonyos beállításban belenéz a kamerába és milliókat babonáz meg. A két film egyébként a francia kosztümös filmműfaj ikonikusnak nevezhető darabja. A francia párbajozó nemzet. Régebb konkrétan, egy ideje csak nyelvében. Ennek megfelelően a Zorróban láthatja a néző a filmtörténet legesleghosszabb párbajjelenetét. Tinikoromban vívni jártam. Többször leutánoztam a jelenetet, az udvartól a padlásig. (Na igen, torony nem állt rendelkezésemre.)

Van még valami, amit fontosnak tartok: bármekkora sztárrá vált, Alain Delon sose vándorolt ki. Például Hollywoodba. Pedig hívták. Nem is egyszer. Sokszor. Olyan volt, hogy elvállalt egy-egy tengeren túli produkciót. De ritkán. Talán hét olyan filmben játszott (a százhétből), amelyhez Hollywoodnak valami köze volt. Persze vannak köztük izgalmas, sőt bizarr darabok. A kedvencem egy komoly western: az a címe, hogy Vörös nap. Már eleve az meghökkentő, hogy van benne kovboj (a litván származású Charles Bronson egyik leghumorosabb szerepe) meg szamuráj (Tosiro Mifune, a japán szamurájfilm megasztárja). Erre a tortára jön habként a francia, Alain Delon, a gonosz, aki elárulja társát. A történet önmagában is izgalmas, viszont az az élmény, hogy szinte két órán át nézhetjük az amerikai, a japán és az európai akciófilm három óriását, pótolhatatlan. Az viszont látszik messziről, hogy Delon az, aki számára igazán kényelmetlen az amerikai mez. Ízig-vérig európai, ezen belül francia színész. Mennyire másképp mozog a Viszlát, barátom című filmben – ahol szintén Charles Bronson a partnere –, amikor francia környezetben játszhat és franciául beszélhet.

Akármerre ment, akármilyen filmhez adta az arcát: ő volt az anakronisztikus-arisztokratikus báj, kellem, elegancia maga. Még akkor is, amikor például A cigány című filmben egy cigány bűnözőt alakít. Nem tagadható: Delon cigánya nem túl cigányos. Viszont ahogy a térben mozog, leül, késével babrál, az utolérhetetlen, bármelyik gitan megirigyelhetné. Úgy gondolom, a francia stílus (vagy Stílus, ahogy tetszik) az, ami Alain Delont globális ikonná avatta (függetlenül attól, épp kinek-minek a bőrébe bújt), aztán fellőtte az égre, hogy csillagképpé váljon. Talán ez az oka, hogy a magam részéről nem tudok se haragudni, se a szemem levenni a képernyőről, ha történetesen egy-egy rosszabb filmjét nézem meg. Tipikus példája annak, ahogy egy igazán nagy színész a leggyatrább anyagot is beragyogja jelenlétével.

Azt kívánom az összes földlakónak, találja meg magának azt a bizonyos beállítást a Delon-filmekben, ahol ez az ember kinéz a képből, és legalább egyszer nézzen bele azokba a kék szemekbe: nézzen farkasszemet a 20. századdal.

‍