Akit szégyennel tölt el a nappal világossága

Viola Gábor és Györgyjakab Enikő. Fotó: Biró István

Már címében is nyugtalanító kérdéseket vet fel a Kolozsvári Állami Magyar Színház legújabb, Aki elzárja az éjszakát című bemutatója. El lehet zárni az éjszakát? Miféle éjszaka az, ami elzárható? És egyáltalán: ki vetemedne ilyesmire?

A produkciót nem véletlenül ajánlják 16 éven felülieknek. Az elnyomó és az áldozat viszonyát firtató előadás erőszakos, megrázó képekkel indít, és dolgozik egészen a lezárásig. A forgatókönyvet Az éjszakai portás című Liliana Cavani-film alapján Nona Ciobanu, az előadás rendezője írta. A szórólapon szereplő rövid felvezetőben így foglalja össze a szereplők történetét: „A volt náci tiszt és a nő, egy koncentrációs tábor egykori foglya 13 évvel a háború után Bécsben véletlenül újra találkozik. Viszonyuk a lágerben nemi erőszakkal kezdődött.“

Sötétben indul ez a véletlenül újra találkozás, néha vaku villan, hallatszik, ahogy Hanna (Györgyjakab Enikő) csetlik, botlik a színpadon. Miért csak most jöttél? – kérdi Max (Viola Gábor). Miért jöttél? – kérdi. Mit akarsz tőlem? – kérdi. Mintha maga sem tudná, pontosan mit kérdezzen, azt sem, mit tegyen. Max éjszakai portás az Opera Hotelben, az ő szobáját látjuk, benne egy kerekes, kórházi ágy, kád, tekercses vetítő, telefon, cipők, ruhák. Egy nyitott ablakra és az ablak melletti falrészre szél lengette fák lombját vetítik a díszlet részeként. Később egy vonat zakatol át ezen a tájon. Ugyancsak vetítés a szoba falának mintázata, ahogy később Hanna, Bogdán Zsolt hangján megszólaló férje is csak árnyék a falon, miközben a nő – fogadkozva, hogy többé nem tér vissza hozzá – felidézi elválásuk történetét. Amikor Max bekapcsolja régi vetítőjét, a vetített képek újabb rétege jelenik meg. A koncentrációs táborban készült felvételekről a 16 éves Hanna néz vissza a szereplőkre.

A két szereplő már a kezdetektől határozott vonásokkal vázolja fel beteges függőségi viszonyuk kórrajzát, ám ez a rajz idővel túlzsúfolttá válik. Egy idő után a néző már meg sem lepődik az újabbnál újabb szörnyűségeken. Ebben a történetben mintha törvényszerű lenne, hogy megrendítőségben minden perc az előzőre próbál rálicitálni. Az első jelenetek egyikében Max paradicsomszósszal eteti az éhes Hannát. Huzakodásuk során a tányér a nő ölébe hull, a férfi arccal zuhan bele. Néhány perccel később megtudjuk, mekkore élmény volt Max számára, hogy Hanna még szűzen lett az övé, majd az utolsó jelenetben azt is, hogy a szüzek vére rothadás szagú, és ez a szag lengi be a férfi egész életét. A paradicsomos jelenet után, egy földre ejtett borospohár szilánkjain vágják össze egymás tenyerét. Művér fröccsen, idővel mindkettejük arcára is jut belőle. Okot ad egymás megtisztításának. Kötés végül csak Hanna kezére kerül. Macska-egér játék zajlik a két szereplő között, de nem teljesen világos, hogy kinek melyik szerep jutott. Közben Max mély erkölcsi töltettel bíró mondatokkal bombázza Hannát és a nézőket egyaránt. A bukás utolsó foka, amikor az áldozat válik gyilkossá – mondja egyszer, és már csak idő kérdése, hogy kiderüljön: Hanna bűne nem csak beteges vonzódása egykori fogvatartójáhóz, aki közvetve vagy közvetlenül rengeteg fogoly haláláért felelős. Egy Johannis nevű éppen Hanna miatt halt korai halált. A nő fogolytársa áthelyezését kérte, Max pedig tálcán vitte elé Johannis fejét. A történet vetítésben is felelevenedik. Táncolj, Salome! – kérleli a nőt Max.

Időközben megtudjuk azt is, hogy nem csak Max szobájában kísért a múlt. Több egykori náci tiszt él Bécsben, akik saját bűnösségükre utaló dokumentumokra és tanúkra vadásznak. Max úgy hiszi, senki nem tud Hannáról, aki tanúként veszélyes lehetne rá, de egy telefonhívás meggyőzi az ellenkezőjéről. Ugyanez a telefonhívás segít az előadás címének értelmezésében is. Bár a vonal túlsó végéről szóló hang – ha van ott valaki egyáltalán – nem hallszik ki a nézőtérre, Max mondataiból kikövetkeztethető a beszélgetés menete. Igen, éjszakai patkány vagyok – ismeri be –, akit szégyennel tölt el a nappal világossága. Innen nézve, akár a plakátról bámuló, kiszolgáltatott Hanna is lehetne az éjszaka elzárója, kinek feltűnése ellehetetleníti Max szokványos rejtőzködő életmódját.

Az előadás lezárása előtti jelenetben, aztán meg is jelenik a titokzatos társaság több tagja. Jelenlétük fölöttébb látványos, de testetlen. Akár korábban Hanna férje, ők is a falakra vetülő árnyakként suhannak a két szereplő körül, a legváratlanabb helyekről tűnve elő és a legváratlanabb helyeken tűnve el. Hanna egy sarokban kuporog, Max végleg megőrülni látszik.
Az előadást lezáró kép szépen foglalja össze a látottakat: terrárium, benne ágy, azon Hanna és Max – ülnek. Hannán a lágerben hordott fehér ruhája, ki is nőtte már, Maxon katonai egyenruha, karján horogkereszt. Ülnek, néznek, a terráriumon ajtó, ablak, mindkettő nyitva. Mégsem mennek sehová. Csak egy-egy szerep jutott nekik, ezt játszották újra éppen, most pedig várnak. Talán arra, hogy ismét játszhassanak. Amíg együtt vannak, akár sor is kerülhet rá. Amíg együtt vannak – áldozat és elkövető, elkövető és áldozat – , ha másnak nem is, legalább egymás számára fontosak. Hova mehetnének?

Igaz, mire az utolsó képig eljutunk, már az is megkérdőjeleződik, aminek valószínűleg egyáltalán nem kellett volna megkérdőjeleződnie. Még azt sem tudhatjuk biztosan, hogy a látott események valósak vagy csak Max rohamosan bomló elméjébe nyertünk egy órányi betekintést. Közben az előadást gyakorlatilag szétfeszíti a rengeteg belezsúfolt elem. A különböző szinteken érvényesülő szöveg, mozgás, kellékhasználat és vetítés időről időre szépen kapcsolódik össze, de gyakran mulasztja el a lehetőséget, hogy túllépjen az illusztráció keretein. A három különböző vetítőből érkező képek egyszerre jelenítik meg a külvilágot, a szobát, Hanna emlékeit, Max őrületét és azokat a felvételeket, amiket a férfi még a lágerben készített. Semmiről sem tudjuk pontosan, hogy valójában micsoda. Az előadás elején Max, a lágerben történtekre utalva, azt mondja: Akkor a film, a fotó bűvöletében éltem, de valójában az előadás jelene is vetített anyag bűvöletében zajlik. Arról nem is beszélve, hogy maga az előadás is egy filmből kiindulva, és ahhoz, a lehetőségekhez mérten hű maradva készült. Talán erre is vonatkozhatna Max egyik mondata: A hűség a legkiszámíthatatlanabb… Persze ez csak mondvacsinált kiszólás, ám amikor a Színészek vagyunk, Hanna… kezdetű mondat elhangzik, az ember mégiscsak gyanakodni kezd. Hiába. Nem történik a mondattal semmi. Belesimul Max további szövegébe, azzal együtt vegyül a falakon megelevendő lázálomba.

Rengeteg lehetőséget, ötletet és egy erős történetet próbál felemás sikerrel összefogni Nona Ciobanu rendezése. Elképzelhető, hogy egy szellősebb szerkezet erősebb előadást eredményezett volna. Elképzelhető, hogy a vetítés célzottabb használata mind a színészek játékát, mind magukat a projekciókat könnyebben befogadhatóvá tette volna. Elképzelhető, hogy Hanna és Max találkozása más körülmények között másként alakult volna. Nem. Ez utóbbi mégsem képzelhető el. Valaki már régen elzárta a lelkiismeretet sötétbe borító éjszakát.

Kolozsvári Állami Magyar Színház. Aki elzárja az éjszakát. Nona Ciobanu forgatókönyvét Liliana Cavani Az éjszakai portás című filmje ihlette. Rendező: Nona Ciobanu; fordította: Horváth Andor; szereplők: Viola Gábor, Györgyjakab Enikő; Hangok: Szűcs Ervin, Váta Lóránd, Marosán Csaba; a videóprojekció szereplői: Orbán Attila, Bogdán Zsolt, Bodolai Balázs, Váta Lóránd, Marosán Csaba, Györffy Zsolt; díszlet- és jelmeztervező: Nona Ciobanu, Peter Košir; jelmez, zene, fények: Nona Ciobanu; fényképek, videófelvételek: Matjaž Wenzel; videóprojekció: Peter Košir; ügyelő: Györffy Zsolt.