.svg)
Semmi sem egyszerűbb a halálnál. Aki és ami a világra jött, annak el is kell pusztulnia.
Gyerekként szerelmes voltam a szomszéd lányba, Annába. Kicsit idősebb volt nálam, talán néhány hónappal, de nem volt egy egész év. Gyakran néztem az ablakból, a kerítés mögül, ahogyan a többiekkel a mezőre indul játszani. Sosem volt erőm közelebb menni hozzá, mindig csak messziről csodáltam. Annácskát a nagyszülei nevelték. Már nem emlékszem pontosan, hogyan került hozzájuk, és arra sem, hogy mikor, de ez utólag nem is lényeges. Az öregek nehezen látták el a mindennapi feladatokat. Ványa bácsi erősen ivott, persze a felesége, Miroszja néni igyekezett minden tőle telhetőt megtenni azért, hogy a lány semmiben sem szenvedjen hiányt.
Abban az évben rettenetes volt a tél. November végén lehullt, és áprilisig el sem tűnt a hó. Édesapámék hetente jártak az erdőre fáért, de néha az is kevésnek bizonyult. Sokat vacogtunk esténként a pislákoló kályha tüzénél. Nem bírta felmelegíteni azt az egy szobát sem, amiben éltünk. Anyám előszedte a padlásról a dunnákat, az alatt elviselhetőbb volt a hőmérséklet. Amikor eljött a Melánka napja, kissé felmelegedett az idő. Kiléptem az udvarra, a kerítésen át láttam, ahogyan állatbőrbe bújt emberek kántálnak az utcán. Közelebb léptem, szerettem volna jobban szemügyre venni őket, megfigyelni testük mozgását, érteni szavaikat.
A következő pillanatban két ördög lépett elém, szarvuk magasan az egekbe nézett. Az egyik kinyújtotta rám a nyelvét, a másik pedig rám ordított: „Magammal viszlek!”
Hatalmas víztócsa terült el a lábaim alatt. Az ördögök, ahogyan jöttek, olyan gyorsan el is tűntek. Ekkor láttam meg Annát. Vékony, hófehér ruhában, nagyanyja kötötte rózsás kendőjével a vállán. Ő volt aznap a kántálók között a menyasszony. Harsányan énekelt, csengő hangja az utca végéig elhallatszott. Bekopogott a kiskapunkon. Én ott álltam összevizelt nadrággal a kerítés mellett, míg anyám kaput nyitott.
– Szása itthon van? – kérdezte.
Anyám rám nézett, én hevesen intettem a fejemmel, hogy nem, ne adjon ki engem a kántálóknak. Anyám mindent megértett, és ő is csak a fejét rázta, hogy a fia nincs itthon.
– Kár, még szükségünk lett volna egy vőlegényre – mondta Anna.
Életem minden percét megbántam, amikor ezt a mondatot hallottam. Hiszen ha csak egy napra is, de én lehettem volna az Annácska vőlegénye.
Napokig azon ábrándoztam, milyen szép pár lettünk volna. Minden déli harangszónál arra gondoltam, hogy minket hívogat a misére. Belekeseredtem a bánatba.
Néhány nappal később anyám reggel elkészítette az ünneplőruhámat. Tudtam, hogy már elmúltak az ünnepek, nem értettem, mégis miért kell aznap azt viselnem. Kiment a kertbe, szedett egy csokorra való fekete hunyort, és a kezembe nyomta.
– Ezt átvisszük Annának – mondta, majd a ruha felé mutatott, azt parancsolva, hogy öltözzek fel.
Izgatottan húztam magamra a ruhadarabokat. Az órára pillantottam, már majdnem tizenkettőt ütött. Vártam a déli harangszót, nem is vettem észre, hogy a harangok párban csendültek fel.
Átértünk a szomszédba. Annácska sokkal gyönyörűbb volt, mit bármikor máskor. Csak szorítottam a fehér téli virágot, és szóhoz sem jutottam. Ugyanaz a fehér ruha volt rajta, mint Melánka napján. Csillogó, gesztenyebarna haja a vállára omlott, eltakarta éppen növekvő, aprócska melleit. Két kezét maga elé kulcsolta, mint aki kissé szégyenkezik, de én tudtam, hogy neki nincs miért.
Megérkezett a pap. Büszkén álltam Anna mellé, próbáltam megfogni a kezét, de anyám rácsapott, és azt mondta, hogy nem szabad. Nem is figyeltem, miről beszél a pap, meg igazából az ortodox szentbeszédet alig lehet érteni. Én Annában gyönyörködtem.
Amikor befejezte a mondandóját, a hívek felé intett, azok imádkoztak még egy sort, és egyesével Annához léptek. Először a nagyszülei, majd sorban mindenki. Én voltam az utolsó. Anyám azt mondta, csókoljam meg. Kicsit megtorpantam, már rég álmodoztam erről a pillanatról, de most nem tudtam megtenni. Túl izgatott voltam hozzá.
– Csókold már meg! – vágott hátba anyám, ami miatt közelebb kellett lépnem.
Anna hagyta, hogy megcsókoljam. Nem viszonozta, csak tűrte meredten, hogy szájához érjen a szám, de meg sem mozdult.
Elszégyelltem magam. Nem értettem, miért nem csókol vissza, amikor néhány nappal ezelőtt még engem szeretett volna vőlegényének. Valószínűleg meglátta, hogy összevizeltem magam. Dühös lettem. Beszaladtam a házba, lekaptam az első fotót, amit találtam, és Anna kezébe gyűrtem.
– Tudod, mit? Legyenek ők mindig melletted, mert ezek után én nem leszek!
Leszaladtam az udvarról, a kapualjban mégis visszafordultam. Láttam, ahogyan Annát lezárják, és hallottam a szögek koppanását is.
Néhány hónap múlva Ványa bácsi mérget ivott, Miroszja nénit pedig az agyvérzés vitte el. Mindhárman egy sírban nyugszanak.
