Akit a gyár füstje megcsapott

Nem tudom, Szentes Zágon képein hasonló lenne-e a szentegyházi – vagy ahogy helybéliek magunk közt mondjuk, vlahicai – vasgyár, ha nyáron vagy késő tavasszal látogat el a Hargita lábához. Mert hiába nézem végig napjában többször is a képgalériát, sehogy sem sikerül ebben a tájban egykori önmagamra találnom. Olyan reménytelenül embertelen e táj Zágon fotóin és olyan fájdalmasan reménytelen, amilyennek soha nem ismertem, s amilyent csak könyvekben vagy filmekben tapasztaltam mindeddig. A haza, az otthon nem lehet ilyen.

Ez a gyár nem az én gyáram. Nem az én otthonom, nem az én hazám. Egy valaha szebb jövőt és életet álmodó városka pusztuló jelenével szembesülök, gyerekkorom romjaival.

Az én gyáram harangszó. A gyárkémény hideg sípszavához igazítjuk nappalaink és álmaink. Fagyos téli reggeleken hétkor hasítja át az eget. „Ha fúj a gyár”, nagyanyám dunyhájának ölmelege nem menedék többé. Apánk ekkor már a gyárban építi a szocializmust. Élmunkás. Megbecsült mester. Szigorúan délután háromig, egy percig se tovább. A háromórás gyárfújáskor asztal mellett a helyünk, apánk lépteit, ahogy komótosan lépcsőzik felfele a negyedik emeletre, messziről felismerjük. Illedelmes három gyermek köszön csókolomot a szűk konyhában ajtónyitáskor, az addig a fazéknak/sótartónak támasztott könyvekre ráülünk, ne lássa apánk, az asztal mellett is lopjuk a napot. Evés közben nincs olvasás, mondja, ha rajtakap. Leves apánknak kimerve, rend a lelke mindennek. Hősanyánk három gyereke így építi a szocializmust. Ebéd után apánk a gyár takarásában felhúzott bádog garázssorhoz vonul, 10 négyzetméternyi garázsa élete előli menedék. Az esti, tizenegyes fújás már félálomban ér, a szürke panelekben lakóknak takarodót fújnak, álomba dúdol az éjjeli váltás hangja. A napi háromszori rövid, szaggatott fújást időről időre hosszú, vontatott, soha véget érni nem akaró gyárfújás váltja – a gyárkémény sípszója ilyenkor magasabb, sírós-panaszos fekvésre vált, hangja elkíséri a halottat a halottasháztól a temetőig. Hogy a katolikus templomnak is szól a lélekharangja, azt nem halljuk. Minek, ha fúj a gyár. Ha jelez életet és halált.

Az én gyáram lépték a tájban. Viszonyítási pont, ha péntekenként gyónni, vasárnaponként kicsimisére igyekszem. A templomba a főúton is mehetek, az elmaradó panelsort kétoldalt a gyártelep váltja. Jobboldalt a gyár főkapuja, utána egy kis magaslaton földszintes ház, homlokzatán jellegzetes szocreál betűkkel hirdeti magyarul: BEMÚTATÓ ŰZLET. Rácsos ablakán koszos nylonfüggöny, a felirat homályosan még ma is kivehető.

A rácsos kerítésnél sokszor megállok, bámulom a kohókat, a mélyben izzó vasat. Van valami pokoli a látványban, ingujjra vetkőzött, feketére füstölt férfiak vasrudakkal a kezükben birkóznak az izzó vassal, a rettentő erejű gépekkel a magasban. Apámat soha nem látom a kerítésen keresztül, pedig örülnék, ha látnám a gigászi küzdelemben. A gyár olyan, mint a fölé tornyosuló Hargita – gyerekként soha nem nyertem bebocsáttatást a gyárba (igazából soha, felnőttként se), a Hargitát se mászta meg velünk apánk. Minek, ha mindig ott van, mondogatta. S a székely amúgy se mászik hegyet kirándulás gyanánt, ha mégis felmegy, ellopja az erdőt.

A garázssor és a gyártelep között – a rámpa után, ahol a gyárból kijövő férfiak autójukat szedték apró csavarokra, majd rakták újra össze – vékony, füves ösvény húzódik, jó öt perccel rövidebb rajta az út a templomig. Az ösvény mentén derékig ér a fű, nyármelegben néha felszárad a süppedős-cuppogós sár. Az ösvénytől nem messze betonkerítés takarja a gyár hátsó udvarát. Bámészkodásra nincs idő és tér, bűneim, a sárral ellentétben, a nyár beköszöntével sem száradnak fel – így utólag visszatekintve van valami szimbolikus abban, hogy épp az elsőáldozásom délelőttjén, földig érő hófehér ruhában, az ünnepségre igyekezvén hasaltam el itt a sárban.

A főúton haladva éles kanyar után megváltozik a táj arca. Elmaradnak a kohók, az út lejteni kezd, magasra nyúlt fenyők között lapul a kórház, mögötte a gyár hajdani elődje, a vashámor. Lent a völgyben, a városhoz tartozó erdőségben egykori bányásztelepülés rönkházai, a beomlott bányabejárat, nagyszüleim háza. Dédapám ványolós, nagyapám bányász volt, úgy van rendjén, ha két fia és a lánya immár fent a városban, a gyárban építse unokáiknak a szebb jövőt. Hétvégente nagyanyám ebédre várja gyerekeit és unokáit – páratlan heteken hazafele, ha a Daciát nem használhatjuk, apám nyakában nézem végig, ahogy a gyárból a dombgerincen átpöfög a kicsi vonat, s a láznál, mint egy dühöngő vulkán, kiüríti a hegyhátra az izzó salakot. A lemenő nap pírja egybeolvad a vöröslő domboldallal. Vasárnaponként a misén, ha a pokol tüzéről beszél a pap, mindig az eget lángba borító domboldal jut eszembe.

Az én gyáram karácsonyi narancs, évi egyszeri mennyei manna, a gyári Télapó által hozott ajándékcsomag. A cikkekre bontott, napokig tartogatott boldogság íze. Tizennégy évig tartó édeni boldogság ez, a tizenötéveseknek már nem jár a hit, se Télapó, se csomag. Ábel füstje kevesebb indulatot szült, mint a narancson való osztozkodásé. Ha manapság narancsot veszek, egynél többet soha nem eszem. És soha nem osztozkodom.

Az én gyáram határtalan fennsík, Vasas fociklubbal és sportpályával, ahova nem meccset nézni jártunk, hanem Bagoly tanár úr ösztönzésére – mint a nagyok –, igazi köröket futni. A pályától jobbra salakos dombtetőn fehér homokú ülepítőtó, holdbéli táján kozmikus szorongás lett úrrá rajtam mindig. Balra, messze túl a láthatáron, a Hargita vonulata, ismeretlen világoktól elválasztó. Mögöttem gyárkémény magaslik. Naponta háromszor jelzi, hogy otthon vagyok ebben a tájban.

‍