.svg)
Antal Balázs verseskönyve ajtót nyit számunkra. Bár az első körben csak az előszobába invitálja az olvasót, ám a kötet újabb szövegei már a szerző belső világa felé kalauzolnak. A beavatás és befogadás első stációi ezek. Az előszoba ugyanis csupán lehetőség az érkezésre. De még nem maga az otthon. Innen azonban már nincs messze a cél: csupán pár lépés kell a hazatalálás öröméig s a megbékélésig.
Az első ilyen lépés a dolgok őszinte kibeszélése.
Talán ezért is foglalnak el Antal Balázs költészetében központi helyet a múlt feltoluló képei. Pedig a gyermekkor kapaszkodót jelentő emlékeit már nem találja a helyükön. Szinte minden eltűnt: megváltozott a falu, kicserélődtek a lakói, lebontották vagy újjáépítették a hazákat – már semmi sem ugyanaz (Leltár, Másfélmillió lépés Magyarországon).
Az Óriás és a Földszagú is a távoli múltból bukkan elő.
Az apa a kisgyerek számára valóságos óriás, az anya pedig mindig az életet adó s az életben tartó. Ott állnak kitörölhetetlenül a reménytelenség távolában. Tele fájdalommal. Tele hiányérzettel. Magányosan. Ahogy a költő is. „Álltam a hegyen, vártam az apám,/egy kicsit sírtam is talán,/és ő egyik irányból sem érkezett. /…/ nem is tudtunk soha egymással beszélni,/mint férfi a férfival./Sohasem hívott, sohasem vitt magával /…/ Így telt az idő, ember lettem,/és neki soha nem kellettem. /…/ észre se vette, hogy elköltöztem. /…/ éjjelente a fák közt bolyongok magam,/ahol annyit kerestem./Mentem utána, hiányzott nagyon,/de nem találtam meg soha az apám” – vallja be egyfajta szemrehányást is megfogalmazva az Óriás című versében.
A keserűség, a fájdalom hangján szól az anyáról is: „Ostorral vágott végig rajtam,/hogy elvegye a világtól a kedvem” – majd így zárja a gondolatsort: „Egyedül maradt a földszagú asszony,/nem maradt senki, akit ringasson.”
A veszteség és a mulasztás keserve ez. Mindazé, ami pótolhatatlan.
Az apa hiánya talán a legfájdalmasabb: „tíz éve nem voltam nála/azóta várja napra nap hogy bukkanjak fel egyszer /…/ de én nem megyek sehogysem akárhogy álmodik értem” (Apácska-vers). Mindez kiegészül a „már minden késő” motívumával: „futnék rohannék akkor már bár tudom hogy késő lenne/tán még fölérnék oda északra az utolsó süket csendre”.
Tájékozódási pontként, fogódzóként viszont ott magaslik a nagyapa szeretetteljes alakja: „Tíznaposnál nem lehettem több, mikor eljött értem a nagyapám/hideg, december végi hajnalon, a kabátjába rejtett, mint a friss kenyeret,/úgy vitt ki engem a hóesésbe…” (Bemutatás). A jelenet a beavatási szertartást – a régi sámánok világát idézi.
A nagyapa maga az ÉLET, aki megértést nem remélve teszi konok igyekezettel a maga sziszifuszi dolgát. „A csodatemetőt nagyapám találta./Járta a hegyeket, volt egypár felesleges csoda nála,/húzta a zsebét, a felét ott el is dobálta. /…/ nagyapám ment, csak ment, mindig ment,/nagyanyám meg állandóan szidta…/de őt nem érdekelte, csak ment neki a hegynek,/míg egy nap csodái végleg elfogytak /…/ és nagyanyám, aki sohasem temethetett csodákat,/eltemette végül nagyapámat” (A csodatemető). Verseivel a költő maga is az életet makacs hittel élő nagyapa örökébe lép.
Antal Balázs költeményei a kötődésekről szólnak, ám mégis leggyakrabban a távolság jelenik meg a papírra vetett szavak nyomán. A távolság, ami köztünk van, s ami bennünk teremtődik. Ami a magányhoz vezet: „kioson belőle minden, /…/ és nem marad belőle semmi sem –/de annyira, annyira semmi sem,/hogy egyszer csak, ha érkezik,/senki sem érkezik,/és ha útnak indul,/nem indul útnak senki” (Mindenki elhagy). Az élet így válik örök hiánnyá: „félek, mire te megkerülsz/engem veszít el az út/és mire hazatalálok/te újra nem leszel sehol” (És útra kel és énekel).
S néha bizony önmagától is eltávolodik az ember: „nem tudom,/hogy mellettem én is jövök/kicsikét lemaradva” (Egybevágó mozgás). Ez az, ami előbb a sötétséghez vezet („Az éjszaka belopózott a versbe” – Telihold), majd a félelemből fakadó vadságot eredményezi: „A húsa kell, a vére kell,/szeméből a pára kell./Hallgatózok, nem felel,/nem és nem felel./Hívom őt és nem felel.” (A várakozás)
A sötét ugyanakkor nem csupán félelmet kelt, hanem olykor védelmet is jelent.
A legvadabb álmok és a vágyak is az éjszaka gyermekei: „eljövök érted a nyáron/éjjel hogy senki se lásson/szarvam hegyére tűzlek/patám alá tiporlak/hold felé fel-feldoblak/onnan is vissza lehúzlak” (A fenevad üzenete).
A pusztulás azonban ezúttal nem legyőzhető. Az ember pedig a végesség tudatával éli reménytelen életét a megválaszolhatatlan kérdések gyűrűjében: „mit tegyek ha egyszer minden elmúlt/és a helyén nem maradt semmi sem” (A kérdés). És ugyanúgy pusztulásra van ítélve, mint elődei, akik: „belevesztek a feldúlt anyaföldbe/amellyel mérgezték maguk/s amelyet ők maguk mérgeztek meg/hogy mostanra egészen el is rohadt” (Az öregeink a földbe vesztek és a föld megrohadt tőlük).
A bánatot nem lehet elég mélyre temetni. A legkeményebb szarkofágon, a legvastagabb jégpáncélon is repedések keletkeznek: „a szív csupa rianás/kihasad minden újra/elmorzsolt bánatok csontujja/szorítja verőerét/ami az életet a lélekbe hordja” (Mélységes vers).
Szorongásai által marcangolva, keserűen állapítja meg: „szétszórtátok a jóságot nem maradt/ráengedtétek a jószágot mert hát jut/annak is és még mindig marad bőven/közben meg nem/mert míg gyermek lelkem titkon vágyva vágyta/az állati ösztön mindet fölzabálta/engem meg nem várt más a helyén csak a trágya /…/ az lett amit meghagytatok nekem/az jutott egyedül csak azzá lehettem/szaralakká” (A jó emberek fia).
Hogy hol romlott el? Mit lehetett volna másként tenni? Erre talán a kutya nevében írott vers adja meg a profán választ: „jobb lett volna ha néha megrugdosnak // hamar lett nagy állat belőlem /…/ de aztán kiéhezve mindig visszakullogtam //…/ kerülgetnek mintha veszett volnék/latolgatják meddig bírja még a láncom” (A gazdáim verse).
Saját láncai – melyeket magának teremtett az ember – már-már az élet tartozékának tűnnek. A beletörődés, a megalkuvás szinte ékszerré hazudta őket. A többi pedig nincs sehol. Mert az ember mindent eldobált, amit a civilizációs fejlődés révén fölöslegesnek ítélt. Mindent. Azt is, ami emberi: „más ennyi év alatt mindent eldobált/nem veszi észre hogy már ő maga sincsen meg/eltévedt a harmincas negyvenes éveiben/és ami még nagyobb gáz/hogy senki sem keresi” (Ballada a felezőidőhöz érkezőkről).
A kötet záró verse (Találkozás a régivel) – nem riadva vissza a vulgárisnak ható kifejezések használatától sem – a szembenézés fontosságára figyelmeztet. Arra, hogy szabadulni kell az álságos, hazug világtól, mert a magunk szemetébe fulladunk.
Húsz év verstermését gyűjtötte kötetbe Antal Balázs. Kitárta az ajtót, és megismertette velünk az érkezés örömét. Mert a legjobb mindig az érkezés. És most felénk: „A szöveg túlvégéről egy ember közelít./Kalapban, kabátban, mintha csak az utca/túlvégéről jönne…” (Sziszüphosz), és átadja nekünk, amit a felezőidőhöz érkezettek tudhatnak a világról. Szövegei szókimondók, odafigyelésre érdemesek, s ez garantálja, hogy bizonyosan nem üres szívvel tesszük le a könyvet – hiszen „mindenkinek van valami kincse” (Kincskereső). Mert minden vadságunk ellenére emberek vagyunk. Még.
Antal Balázs: Vad. Műút-könyvek, Miskolc, 2017.
