.svg)
A legújabb Szabédi-válogatáskötet célja szerint a most már egészében hozzáférhető életmű legjavát kívánja eljuttatni a szélesebb olvasóközönséghez. De az autográf önéletrajzok, versek, novellák, drámatöredékek, naplójegyzetek és levelek együttese akár posztmodern regényként is olvasható: a nézőpontok többszólamúsága a műfaji sokaság által jut érvényre, a szerkesztésnek köszönhetően pedig kizáródnak a kronologikus olvasatok. Vagyis máshonnan nézve és írva, Szabédi éleslátással párosuló érzékenységének történeteként olvasom a saját írásaiból összeállított válogatást, ami oda vezetett, amiről ez a recenzió nem fog említést tenni.
És éppen azért tartom legitimnek ezt a rákényszerített olvasásmódot a kötetre, mert arra utal, amiről egyáltalán nem akar szólni. Megrajzolódik egy egzisztenciális problémákkal küzdő kamasz képe, akinek az a problémája, hogy egzisztenciális szinten problematizál. Nemsokkal később az író alakja, aki íróságát nem szakmaként fogja fel, hanem prófetaságként vagy éppen hasznavehetetlen tudásként – amely mellé betüremkednek az értelmiségi és szakmai körökben történő pozicionálások és gáncsoskodások jelenségei. Megjelennek a kisebbségi lét helyzeteinek öröklött és tapasztalt csapdái. Ezek a vesződések mintha nem váltanák egymást, hanem rétegződnének, összeadódnának. De így mindjárt oda jutok, amiről nem akarok beszélni.
Inkább beszéljünk a kultúrfelelős pacsirtáról, aki karnagykodik a hal-dalkarban; vagy Mária Magdalénáról, aki sokadszorra is az egeret a folyóba akarta fullasztani, de aznap, amikor Jézussal találkozott, szabadon engedte; Jánosról, a legbuzgóbb és legrosszabb gyári munkásról; beszéljünk a Szabédi írásaiból felsejlő alakokról, akik ellehetetlenülnek a hatalmi viszonyhálóban, ezért vagy hagyják magukat megtörni, vagy kivonulnak ebből.
Szabédi László, Két világ közt harmadiknak. Vers, próza, dráma, tanulmány, dokumentum. Vál. és a bev. tanulmányt írta Kántor Lajos. Korunk–Komp-Press, Kolozsvár, 2014.
