Akár a víz

A Kolozsvári Állami Magyar Színház legújabb, 2016. március 23-án bemutatott előadása, a Pour toujours (Mindörökké) úgy árad és apad, úgy csöpög és csordogál, úgy hullámzik és úgy fodrozódik, végül pedig úgy szárad fel, úgy apad el, akár a víz.
Dominique Serrand-t, a francia származású, de elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban dolgozó rendezőt másodszor hívták meg a sétatéri színházba, és az első itteni rendezéséhez képest (Arisztophanész: Lüszisztraté, avagy a nők városa, 2010) ezúttal nem egy már létező szöveg színre vitelének, hanem egy, az élethez és az elveszített dolgainkhoz címzett színházi óda létrehozásánák szándéka vezette.
A klasszikus és kortárs rekviemekből kiinduló és elsősorban a színészek improvizációiból építkező előadás formanyelvét leginkább a kortárs tánc, a pantomim és a bűvészmutatványok területeiről összeválogatott elemek jellemzik, a különböző elemek közötti kapcsolatot pedig a rendezés olykor humoros, máskor erősen groteszkbe hajló poétikussága teremti meg.
Az életet és a halált ünneplő előadás – vallja a bemutatót megelőző sajtótájékoztatón a Pour toujours-ról maga a rendező, majd mesél néhány, az előadás jeleneteiben feldolgozott témáról is: születés, elválás, önmagunkkal folytatott küzdelem, halál.
Az egymás után sorjázó jelenetek tematikailag lazán láncoltak. Az előadás nyitóképében a teljes díszletre vetített hullámzó tengerből (videó: Peter Košir) – Imre Éva és Váta Lóránd hathatós közreműködésével – megszületik az élet, majd a következő jelenetekben már konkrétan az ember születése kerül középpontba. Innen kezdve egy vagy sokkal inkább az élet különböző eseményei, velejárói elevenednek meg a színpadon, míg végül, egy mindent elsöprő világégés le nem zárja a színházi ódát.
Az ember születését felvezető és az azt körüljáró jelenetek alkotják az előadás leghangsúlyosabb részét. Az előadásban szereplő összes színész felvonul ebben a részben, és egyúttal mindazokat az elemeket, játékokat, technikákat is felvonultatják, amelyekből a további jelenetek összeállnak. Itt tűnik fel először – és talán a meglepetés ereje miatt is – a legszebben az a bűvészmutatvány, amely a produkció másfél órás időtartama alatt újra és újra, jelenetenként átértelmezve visszatér. Farkas Loránd hatalmas kabátba burkolózva érkezik a színpadra, s mielőtt helyet foglalna a korábban megterített, a nézőkkel szemben álló asztalnál, kabátja ujjából – akár valami zavaros álomban – saját kézfeje mellett újabb kézfej bukkan elő, és önálló életbe kezd. Miután végre sikerül az asztal mellé ülnie, előre ejti fejét, de mire felemeli, már nem Farkas Loránd, hanem Sigmond Rita bámul a nagy kabát alól nézőkre. Innentől kezdve váratlan átalakulások – külön említésre érdemes Albert Csilla ön-megszülése, illetve Imre Éva és Bodolai Balázs páros jelenetében az egymás érintésére vágyók végtelenen átnyúló karjai – és táncoló asztalok fémjelzik az előadást, egészen addig, amíg a mutatványok már nem csak eszközként, hanem a két kiöregedett bohóc jelenetében központi motívumként is megjelennek.
A mutatványok legfontosabb jellemzője – túlmutatva az ötletességükön és az időnkénti esetlenségükön –, hogy a rendezés nem veszi őket komolyan. Serrand nem tesz erőfeszítést az előadás titkainak elrejtésére. A táncoló asztalok alól kilógnak az emberi lábak, a hatalmas kabátok alatt felsejlenek a rejtőző testek. Azokkal a produkciókkal szemben, ahol a nézői hitetlenség felfüggesztése érdekében valamiféle tökéletes illúzió megteremtésének szándékával nyúlnak a szemfényvesztés eszköztárához, de éppen az eredeti szándékkal ellentétes hatást érnek el, hiszen a trükkök már messziről hirdetik: Vigyázat, csalok! Mutatványain keresztül a Pour toujours a valóság poétikus felmutatását, költői hitelességet ígér.
Ugyanakkor a trükkök felfedésének, a varázslatok varázstalanításának hatására az előadást belengi a reményvesztettség, és ezt az érzést csak erősíti a Dominique Serrand tervezte díszlet is. Egy kopott falú, csak a nézők irányába nyitott dobozban játszanak a színészek. A doboz két oldalán két-két kijárat, a nézőkkel szemben, középen egy vetítővászonnal eltakart kis színpad, aminek egyik oldalán egy lift, a másik oldalán az egyik kijárat nyílik. Összességében, amikor a vetítés nem értelmezi teljesen újra, és nem változtatja tengerré, csatatérré vagy akár süllyedő hajóvá a díszletet, olyan, mintha egy vidéki moziban, netán kultúrházban játszódna mindaz, ami elénk tárul. Esküvőre, keresztelőre, ünneplésre, bulizásra, ravatalozásra, halotti torra egyaránt alkalmas ez a hely – talán az egyetlen, ami a világból még megmaradt –, és az előadás során a felsoroltak közül majdnem mindenre használják is.
Carmencita Brojboiu jelmezei leginkább a huszadik század eleji divatot idézik, ám hiába határolhatóak be viszonylag pontosan az időben, a díszlettel és az előadás cselekménynélküliségével együtt éppen a látottak időn és téren kívüliségét hang­súlyozzák.
Dominique Serrand a Pour toujours létrehozásához választott módszere viszonylag ritka, de korántsem ismeretlen az erdélyi magyar kőszínházak berkeiben. A színészeket alkotótársaknak tekintő, az ők improvizációiból kiinduló, azokat rögzítő és szerkesztő rendezői hozzáállást követve az elmúlt években Silviu Pucăretétől kezdve (Pantagruel Sógornője, 2003, Kolozsvári Állami Magyar Színház; Moliendo Café, 2015, Csiky Gergely Állami Magyar Színház a Temesvári Állami Német Színházzal közösen), Goda Gáboron keresztül (Arany-légy, 2012, Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós) Sinkó Ferencig (#hattyúdal, 2015, Kolozsvári Állami Magyar Színház) többen is hoztak létre előadásokat. Ahogy – a teljesség igénye nélkül – felsorolt rendezők munkái, úgy Serrand előadása is friss színt hoz az erdélyi magyar színházak műsoron tartott előadásainak palettájára. Az előadás néhány pontján érezhető ugyan a módszer idegensége, pillanatokra tetten érhető egy-egy színész bizonytalansága, máskor pedig a rendező engedi túl hosszúra egyik vagy másik jelenetet, de összességében a Pour toujours megfelel a rendező által tett ígéretnek. Valóban egy olyan, az életről és a halálról szóló jelenetfolyammá áll össze, aminek még az is megbocsátható lenne, hogy a bemutató során – ismét a vizes hasonlatot felhozva – ritmustalanul áradt és száradt fel, ha ez a váltakozás nem lenne egyaránt jellemző az előadásban jelen levő líraiságra. Többször is előfordul, hogy az egyes jelenetek különböző részletei egy közepesen bonyolult pantomimjátéknak tűnnek, ahol a nézők feladata, hogy a színészek által eljátszott, elmozgott érzést, eseményt beazonosítsák. Az ilyen pillanatokban a nonverbálisnak titulált előadás tétje nem tűnik többnek annál, hogy a színészek által – rendezői utasításra – kimondhatatlan, verbalizálhatatlan fogalmakat a nézők némán vagy a szomszéddal összesúgva verbalizálják. Éppen az ilyen találós kérdések egy részére adta meg a választ a sajtótájékoztatón Serrand: születés, elválás, önmagunkkal folytatott küzdelem, halál. Kár, hogy ezek a részletek benne maradhattak a Pour toujours-ban. Mindörökre szétforgácsolják az élet és a halál költői felmutatását.


Kolozsvári Állami Magyar Színház. Pour toujours.Rendező: Dominique Serrand. Szereplők: Albert Csilla, Francisco Alfonsín, Bodolai Balázs, Farkas Loránd, Imre Éva, Keresztes Sándor, Laczó Júlia, Orbán Attila, Ötvös Kinga, Sigmond Rita, Sinkó Ferenc, Varga Csilla, Váta Loránd, Viola Gábor. Díszlettervező: Dominique Serrand; jelmeztervező: Carmencita Brojboiu; videó: Peter Košir; rendezőasszisztens: Bodolai Balázs, Viola Gábor; ügyelő: Böjthe Pál.