Ahol hirtelen fékez a villamos (Rövidprózák)

Ahol hirtelen fékez a villamos

‍

Nyár közepe van, július, egy utcasarkon állok, nem tudom, melyiken, csak azt, hogy itt szokott hirtelen fékezni a villamos. Fúj a szél, összeszedi a házak közül a meleget, felnyalja az aszfaltról, körbeviszi a városon, betömi vele a járókelők fülét és orrlyukait, felszárítja az izzadságot, kiszorítja a számból a levegőt, betömíti a pórusaimat, száraz a homlokom, pedig érzem, hogy izzadok. Késel. Pedig csak tíz perc gyalog ideérned, ezért beszéltük meg, hogy itt találkozunk, ahol hirtelen fékez a villamos. A sarkot figyelem, hajam a naptól meleg. Végül befordul egy babakocsi, még nem látom azt, aki tolja, és nem látom benne a gyereket. Nem tudom, miért gondolom, hogy ha meglátnám, felismerném, hogy a tied. Befordul valaki, te vagy. A vállad alakjáról felismerlek, alakja olyan, mint egy vállfa, lefelé lejt. Ismerősségérzésem lesz tőle. Látom, hogy látod, hogy látlak, de még nem integetsz, ha integetnél, akkor egymást kellene néznünk, amíg ideérsz. A gyerek, akit tolsz, kék szemű és szőke, nem hasonlít rád. Megérkezel, mosolyogsz, a hajadat összeborzolja a szél, a mozdulataidból látszik, hogy zavar. Abból, ahogy közeledsz, ahogy megpuszilsz, ahogy lefékezed a babakocsit.

Merre menjünk?, kérdezem, ahelyett, hogy hogy vagy, és te válasz helyett a babakocsi fölé hajolsz, amit én fékeztem le. Ó, mondod, de nem folytatod, hogy de édes, és azt sem kérdezed, hogy hány hónapos. Közben én is a te babakocsid fölé hajolok. Ha nem vesztem el, velem jó eséllyel barna szemű gyereked lett volna. De édes, mondom, és megkérdezem, hány hónapos, pedig tudom, hogy öt. Merre menjünk?, kérdezed, és én a park felé mutatok. Egyszerre oldjuk fel a féket, egyszerre fordulunk be a sarkon, most hátulról fúj a szél, ezért nagyobbakat lépünk, mint egyébként. Hogy született, mennyit alszik, milyen az apaság. Hogy született, van-e tejem, milyen az anyaság. Az utolsó kérdés nem illik hozzánk, nem elég pontos, ettől feszültek leszünk, de ellenállunk, nem kezdjük elemezni, és vigyázunk, hogy mikor szűkül a járda, ne érjen össze a könyökünk. A park dimbes-dombos, ha lejt az út, a gyereked felnevet, az enyém nyöszörögni kezd, ha emelkedik. Mikor szembejön egy babakocsi, akkor előreengedsz, utána gyorsan felzárkózol. Pedig gyorsan megyek, mert szeretném, ha látnád, milyen jó formában vagyok. Minden második kanyarnál szembejön, minden második kanyarnál lemaradsz, minden második kanyarnál van időnk átgondolni, mit válaszolunk. Mikor elhalad mellettünk valaki, nem nézünk hátra, nem nézünk bele idegen babakocsikba. A járda most keskeny, kerekeink egymáshoz érnek. Nem lassítasz, én sem gyorsítok. Fogcsikorgatva súrlódnak.

Megkomponált halál

‍

Három műfogsor, egy félig elszopogatott, papírjába gondosan visszacsomagolt mentolos cukor és egy ezüstözött levélbontó. Olyan batyuban kaptam, amilyenben a gólya szokta vinni a csecsemőket a rajzokon. Pedig ilyesmit inkább vákuumcsomagolt nejlonban várná az ember. Otthon kiraktam őket a fehér, kihúzhatós ebédlőasztalra, szépen egymás mellé. Lábammal az előszobából átrugdostam a konyhába azt a hatalmas kartont, amitől már huszonnégy órája csak félig tudtam kinyitni a bejárati ajtót. Kezembe vettem a legélesebb konyhakést, átdöftem vele a barna ragasztószalagot, és lassan végighúztam a dobozon. Mikor a végére értem, a karton két szárnya magától szétnyílt, két egymástól elválasztott tüdőlebeny. Egyesével kicsomagoltam a selyempapírba tekert tárgyakat, és lassan összeállt a kép. A puzzle-ba bekerült az utolsó darab. Hogy az idegenkezűséget, ahogy az önkezűséget is, lehetetlen teljességgel kizárni. Ahogy ezt kimondtam magamban, átjárt a meleg, de nem kellemesen, hanem mintha hirtelen belobbant volna bennem a kazán, így hát felálltam, és kinyitottam a konyhaablakot. Egyik kezemben a konyhaablak hideg, réz kilincse, másikban a hideg ezüstözött levélbontó. A kettőből az egyiket elengedtem, reméltem, hogy a kilincset, és nem a levélbontót. De hát ki tudja már ezt, rendőrfőnök úr. Ezt is csak azért teszem hozzá, mert arra kért, hogy nagyon pontos legyek. Szóval ekkor jöttem rá, rendőrfőnök úr, hogy valami nincs rendben. Hogy ez a halál… ez előre megkomponált. Hogy ezen mit értek? Én nem állítok semmit, csak egy dologra hívnám fel a figyelmét a rendőrfőnök úrnak. Hogy ugye vannak azok a tárgyak, amiket tudatosan hagyunk hátra, és vannak azok, amik akaratunkon kívül maradnak utánunk. Használt papírzsebkendő, leszakadt cipőtalp, félig felhasznált kenőcs. Érti, mire gondolok. Ezek halálunk után is megmaradnak ezen a bolygón, lakásról kukára szállva, tudja, ameddig le nem bomlanak, csak bolyonganak… mint az űrszemét. Az űrszemét az emberiség végtelenbe tartó lenyomata, száguld a semmibe, egyre gyorsabban. A civilizáció fosszíliája, ha úgy vesszük. Nincs benne rendezőelem, semmilyen tudatos válogatás, mégis többet mond el rólunk, mint bármilyen komolyzenei mű vagy irodalmi alkotás, amit rakétával esetleges űrlakóknak küldünk palackpostaként a galaxisok közé. Hogy ittam-e? Én tegnap óta nem, rendőrfőnök úr. Mert ennek a dolognak a végére kell járni, és ebben Önnek is fontos szerepe van. Igen, máris a lényegre térek. Hogy kire vagy mire esett az ablakkilincs, vagy ahogy Ön fogalmazott, a levélbontó, azt sajnos nem tudom megmondani, mert erre nekem sem befolyásom, sem kihatásom nem lehetett, mindez tőlem teljesen függetlenül történt. Ahogy annak is csak megfigyelője voltam, hogy az apám után maradt lényeges és lényegtelen tárgyak összekeveredtek, néhány utált, örökölt váza helyére imádott csokoládéjának félig lenyalogatott papírja került. Dolgok véletlen halmazának tűnhet, de mindegyik darab, még a csokipapír is apám életéről mesél, márpedig pont úgy, ahogy ő akarta volna. Ez a kartondobozba zárt egyveleg és a három műfogsor meg a félig elszopogatott cukor, ez apám soha meg nem írt regénye, egy kalandos önéletrajz, amit most Önöknek kellene leltározniuk. Egy hosszú lista, csupa sorba rendezett, megszámozott tárggyal, mint a múzeumban, ez az a mű, amit apám maga után hagyott. Mindezt előre elküldte nekem, hogy én elhozzam Önöknek, pontosan egy nappal, mielőtt feje tetejébe fúródott egy levélbontó. Pont egy levélbontó, micsoda egybeesés! Na ezt kapja ki, rendőrfőnök úr.

‍