„ahogy énvelem is történt már nemegyszer” - Az organikus, a funkcionális és az animisztikus kritikája az autopoietikus gép felől

(Bevezetés a biopolitikába III.2.1)

A funkcionális, organikus, animisztikus topikok olyan brandet körvonalaznak a nonhumán vonatkozásában, amely töretlen, sőt ha kell, növekvő népszerűségnek örvend a kortárs világban, akár a különböző népszerű ökoprojekteken belül is. Éppen ezért Thomas Mann-féle kritikájukat érdemesnek látom elmélyíteni teoretikusabb irányba.
1972-ben két chilei biológus, Humberto R. Maturana és Francisco J. Varela bevezette az autopoiezis fogalmát és koncepcióját.2 A szerzőpáros abból az alapvetésből indul ki, hogy az élővilág megértése torz, ha olyan absztrakt és mesterséges taxonómiák, kategóriák felől próbáljuk magyarázni az egyedet, az egyed viselkedését, mint a faj, a nemzetség, a család stb., hiszen ebben az esetben egyszerűen bornírt, különböző funkciók ellátására alkalmas alkatrészekké banalizáljuk az élőlényeket, akiket kényük szerint hoznak létre és lendületbe a fizika, a biológia, az evolúció szükség- és törvényszerűségei. Maturana és Varela roppant invenciója az, hogy ezt a fajta mechanisztikus, karteziánus gyökerű felfogást nem az élővilág animisztikus fölfogásával ellensúlyozza, hanem azzal, hogy a gépeket allopoietikus és autopoietikus gépekre tagolják, melyek közül előbbi az olyan típusú, ember konstruálta gépeket takarja, mint az autó vagy a fúrógép, míg utóbbi az „élő szerveződéseket”. Bruno Latourra pedig azért hivatkozom, mert neki sikerült világossá tennie, hogy az allopoietikus gépek kategóriája (bár Latour nem beszél külön allopoietikus gépekről) nem létezik, nincsenek olyan vehikulumok, amelyeket a(z absztrakt) funkció (konkrét) anyagival szembeni ontikus-metafizikus fölénye hívna életre.3
Induljunk ki abból, hogy az élőlények nem írhatók le statikusan, a természet (vagy bármely más transzcendáló kategória) alkatrészeiként, mint olyasvalamik, amiket előre meghatározott funkciók betöltésének a szüksége hívott volna létre. Maturana és Varela megközelítésében nincsenek ontikus értelemben transzcendáló élő szerveződések vagy elvek, fenomének, amelyek absztrakt funkciók szerint alkatrészeket produkálhtatnának vagy alkatrészekből volnának. Hanem viszonyok, viszonyhálózatok vannak, amelyeknek az állandó szinten tartására irányuló törekvésben hívatik életre az élővilág, a fenomének. Nem valamely, már stabil fenomén hozza létre a viszonyokat, hanem a viszonyok állandó szinten tartására irányuló törekvés az, ami létre szólítja a fenomént. „(...) érdeklődésünk – írják – nem az alkotórészek jellemzőire, hanem azokra a folyamatokra és e folyamatok közötti relációkra irányul, amelyeket ezek az alkotórészek tesznek lehetővé. […] A magyarázat mindig a jelenség újrafogalmazása úgy, hogy megmutatjuk, az alkotórészek interakciói és relációi hogyan építik fel a jelenséget.”4 Az autopoietikus rendszerek különlegessége számukra abban az alapvető változóban rejlik, „(...) amelyet [az autopoietikus rendszerek] állandó értéken tartanak. Az autopoietikus gép olyan gép, amely az alkotórészek előállításának (transzformációjának és destrukciójának) hálózataként szerveződik (határozódik meg egységként), amely hálózat olyan alkotórészeket hoz létre, amelyek 1. interakcióikon és transzformációikon keresztül az őket létrehozó, folyamatokból (relációkból) álló hálózatot folyamatosan újraalkotják és megvalósítják, és amelyek 2. ezt a hálózatot (a gépet) konkrét egységgé formálják abban a térben, amelyben ezek az alkotórészek léteznek, azáltal, hogy az ilyen hálózatként való megvalósulás topológiai területét meghatározzák. Ebből következik, hogy egy autopoietikus gép – amennyiben saját alkotórészeit előállító rendszerként működik – folyamatosan újratermeli önnön szerveződését, mégpedig az alkotórészeknek ama végtelen cserefolyamatában, amely a környezeti hatások és az ezeket kompenzáló ellenhatások befolyása alatt megy végbe. Egy autopoietikus gép tehát homeosztatikus (vagy, jobban mondva, állandó relációkkal rendelkező) rendszer, amely a saját szerveződését (azaz az őt meghatározó, relációkból álló hálózatot) tartja alapvető változóként állandó értéken. (...) Minden egység rendelkezik szerveződéssel, amely az elemei, folyamatai vagy akár mindkettő közötti statikus és dinamikus relációk alapján határozható meg. Ezen elképzelhető lehetőségek közül az autopoietikus gépek azok az egységek, amelyeket az alkotórészek előállításának folyamataiból (relációiból) szerveződő különleges hálózat (az autopoietikus hálózat) határoz meg, tehát nem az alkotórészek vagy a közöttük létesülő statikus relációk.”5
Bruno Latour, a tudományfilozófia, tudományszociológia kortárs fenegyereke 2010-ben Megbarátkozni a technikákkal (Prendre le pli des techniques) címmel közölt cikket a Réseaux folyóirat hasábjain. Latour a következő ironikus hangfekvésű passzusban rántja le a leplet ember és technika széles körben konszolidált viszonyáról: „A hatékonyság az a technika számára, ami az objektivitás a referencia számára: annak eszköze, hogy mindent megkapjunk, és semmit ne kelljen adnunk, az eszköz nélküli végeredmény, akarom mondani a végtermék az alkalmazott közvetítés útja nélkül (ugyanez a helyzet ennek az ősi mitológiának a harmadik Gráciájával, a jövedelmezőséggel). Rögtön feledésbe merülhet a technikai átalakítások forgataga és felforgató hatása, ha azt mondjuk, hogy a technikai tárgy révén csupán azt a funkciót visszük át, melyet neki hűen be kell töltenie. Ha sikerül önöknek minden technikában egy »szakszerűen használt« eszköz révén végbevitt hatékonysági transzportot látniuk, és ha ehhez ráadásul még egy gyártót is hozzá tudnak illeszteni, akinek a fejében van az az előzetes forma, melyet a tehetetlen és alaktalan anyagba visz bele, akkor egyetlen bűvészmutatvánnyal sikerülni fog az egész materiális világot eltüntetniük, azt a benyomást keltve, hogy olyan tárgyakkal népesítik be, melyek anyagi volta éppolyan kísérteties lesz, mint a természeté. (...) Adjatok nekem szükségleteket és fogalmakat: máris kész a forma; az anyag csak követi. A technika? Anyagra alkalmazott gondolat, maga is formaként tekintve, olyannyira, hogy forma és gondolat egymást ismétli. Színre lép Homo faber, és – éppannyira ártatlan, mint amennyire helytelen kifejezéssel élve –: »az anyagon végrehajtott hatékony cselekvés révén« különböző eszközök segítségével formába önti szükségleteit (...).”6
Latour arra a gondolatra futtatja ki a fenti kritikát, hogy a technika nem azonosítható a géppel, a technika ontikus módusza nem egyszerűen alárendelt, bizonyos funkció ellátásának szentelt tárgyak, objektumok létmódja. Latour leleményesen függőlétnek nevezi a technikai létmódót, és így fejti ki a jelenséget: „Sem a fal, sem az asztal, sem a váza – sem pedig az autó, a számítógép, a háziállat – nem »technikák« többé, ha magukra hagyjuk őket [kiemelés tőlem – S. Z.]. Ami tárgyi bennük, az az alkotórészek jelenlététől függ, melyek mindegyike a kiindulópontként választott létezők állandóságából lett metamorfózisok révén elragadva – legyenek ezek tehetetlenek vagy élők –, persze e létezők mindegyike kölcsönadja bizonyos erényeit is, anélkül azonban, hogy a legtöbb esetben tartósan ki tudnánk használni a bennük rejlő adottságokat és az önállóságukat. (...) Soha nem magában a tárgyban található tehát a technikai létmód, hiszen az mindenütt valamilyen hiátust hagy: először önmaga és a titokzatos mozgás között, melynek csupán lenyomata, aztán önmagán belül az alkotórészei között, melyeknek csupán pillanatnyi együttese.”7 Az esszé egy későbbi pillanatában a szerző még hozzáteszi: „A technikai létezők jönnek el a technikushoz, és nem fordítva.”8
Az Úr és kutya különös jelenettel zárul. Bausán és a gazda közös napi sétáját egy vadkacsát elejtő puskás vadász botlasztja meg. A kilőtt vadkacsa földre zuhan, Bausán pedig roppant érdeklődéssel figyeli az imponáló jelenetet. Ezt kommentálja a gazda sértődött-neheztelő belső monológja: „Eridj innen! Eridj villámló mordályos uradhoz, és tarts vele, úgy látszik, nincs kutyája, talán hasznodat veszi. Igaz, hogy csak manchesteres ember, és nem úr, de a te szemedben az lehet, neked urad lehet, és ezért őszintén ajánlom, pártolj át hozzá, ha már bogarat ültetett a füledbe a többi bolhád mellé. (...) Te híres vadász! Hoztál-e valaha a konyhámra egyetlen nyulat is azok közül, amelyekre ráuszítottalak? Nem az én hibám, ha nem tudsz vargabetűt csinálni, és orroddal a kavicsba túrsz, mint egy bolond, abban a pillanatban, amikor ügyességedet kellene megmutatnod! (...) És most még ásítasz? Eridj, mondom. Eridj a lábszárvédős uradhoz, és majd meglátod, hogy olyan ember-e, aki a nyakadat vakargatja, vagy éppen megnevettet (...)! Ha azt hiszed, hogy ő majd tudományos megfigyelés alá helyez, ha netán megint rejtett vérzéseid lennének, vagy hogy az ő kutyájaként idegesnek és vérszegénynek fognak nyilvánítani, akkor csak eredj hozzá, de könnyen lehet, hogy tévedésben ringatózol a tisztelet mértékét illetőleg, amelyet az ilyenféle úr fog irántad tanúsítani. Vannak dolgok és árnyalatok, amelyeket az ilyen fegyveres emberek nagyon is szemügyre vesznek, természetes előnyök és hátrányok, hogy végre érthetőbbé tegyem célzásomat, a törzskönyv és családfa kényes kérdései, hogy egészen félreérthetetlenül fejezzem ki magam, amelyek fölött nem siklik el mindenki gyengéd emberséggel (...).”9
A jelenet egyébként gyönyörű. Három organikus gép a főszereplője. Az egyiket arra programozták, hogy feltétlen hűséget, hálát, odaadást tanúsítson a másik iránt, körülrajongja, enyhítsen inger- és szeretetszegény világán. A másikat arra, hogy kénye, kedve, szüksége és igényei szerint különféle funkciók ellátására produkáljon, programozzon, idomítson, neveljen organikus és anorganikus gépeket, s ha ettől jobb neki (mármint neki, a második gépnek), ha enyhül tőle unalma, magányossága, akár animizálja őt (mármint őt, az első gépet), vagy olyan érzelmeket tápláljon iránta (mármint iránta, az első gép iránt), mint a neheztelés, a féltékenység, a düh, melyek hatékonyan feledtetik vele, hogy domesztikált géppel társalog. A második gépet még arra is programozták, hogy ne vegyen tudomást arról, hogy gépeket állít elő, idomít, nevel, programoz, arról pedig még kevésbé, hogy ő maga is nevelt, idomított, programozott, produkált gép. De az egyik gép egy előreláthatatlan jelenet láttán váratlanul megzavarodik. Aktuális kódján átüt egy korábbi kód – imponál neki az erő, a hathatós erő, elővillannak egy sikertelenül kitörölt apportírozó szoftver maradványai, és enyhe konfliktusba kerülnek mostani programjával. Aztán korrigálja magát, némán, engedelmesen követi hazaútján a gazdát. Soha nem fogjuk megtudni, hogy ez a korrekció már kívül vagy még belül volt-e a programján, bár a kérdés kardinális, eljátszani a gondolattal pedig a legszemélyesebb kötelesség. A másik gép tökéletesen működik, hűségpróbának véli a jelenetet, féltékeny és neheztel – nincs mit korrigálnia, a szoftver hibátlanul fut. És ott van végül a harmadik. Elmés, nagyon elmés gép. Két gépet figyel, transzcendál felettük és nem mellesleg önmaga felett, sikeres, nagyon sikeres gép – lectio és selectio, ahogy Sloterdijk mondaná –, és rögzíti, amit rögzíteni kell: gépek nincsenek – allopoietikusak semmiképp.


Jegyzetek1 A Helikon 2017/14. számában megjelent írás folytatása2 Magyarul ld.: Humberto R. Maturana – Francisco J. Varela: Autopoiesis. Az élő szerveződése. (ford. Lénárt Tamás). In: Bónus Tibor, Kelemen Pál, Molnár Gábor Tamás (szerk.): Intézményesség és kulturális közvetítés. Ráció, Budapest, 2005, 237–293.3 Vö. Bruno Latour: Megbarátkozni a technikákkal. (Kicsák Lóránt ford.). 1–12. http://performativitas.hu/res/latour.pdf [2017. március 3.]4 Maturana–Varela: i. m., 239.5 Uo., 243–244.6 Latour: i. m., 6.7 Uo. 8–9.8 Uo.9 Mann: i. m., 211–212


Serestély Zalán 1988-ban született Kézdivásárhelyen. Első kötete: Feltételes átkelés (Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2014). Jelenleg Kolozsváron él, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának titkára.