Agota, Herta, Terézia

Székely Ian: Festő és modellje a Tekniválon
Agota Kristof Tegnap című kisregényét azért vettem meg újra, hogy elküldjem egy barátomnak, aki közel negyven éve él Németországban, de sosem érezte otthon magát. A kényelmi szempontok nem elegendők. Vissza már nincs út, sokan jártak így, bezárult mögöttük az idő, nevük itthon heges hieroglif. Az emigráns irodalom óriási és változatos. A hozzám közel álló írók közül is van, aki Magyarországról, másikuk Romániából emigrált, és egyikük sem ezeknek az országoknak a nyelvén vált ismertté. Érdekes, hogy a prózanyelvben sok a lényegileg közös vonás, az út, amin eljutottak ehhez, különböző: Herta Müller sváb családból származik, és egy román – vagyis Románia hivatalos nyelvén tett – kitérő után az anyanyelvéhez kanyarodott vissza. Nem ő akart disszidálni: a román titkosrendőrség, ami nem csak azért tett meg mindent, hogy Müllerből ne legyen író, de az ország kisebbségi és ellenálló állampolgárként is megnehezítette életét – nem győzött csodálkozni, amikor 1983-ban háromszor is hazatért Németországból. Noha lett volna rá oka és alkalma, nem akart menekültként politikai menedékjogot kérni, hanem kivárta az útlevelet, amellyel a főbejáraton, emelt fővel léphetett be az országba. Emigrációban írt műveiben a politikum mindig személyes és megkerülhetetlen problémává válik, a morális dilemmák a magánéletet is csontig rágják. És mindegyik történet Ceaușescu Romániájában játszódik.
Az anyanyelvű Herta Müllerrel ellentétben az ’56-ban disszidált Agota Kristof azért tanult meg franciául, hogy svájci író lehessen – magyarként erre nem lett volna esélye. Egy óragyárban dolgozott, ahol a zaj limitálta a beszélgetés lehetőségeit. A körülményekre visszavezethető alapszókészletnek irodalomként elementáris hatása van. Az Analfabéta című önéletrajzi művében írja: „Több mint harminc éve beszélek, húsz éve írok is franciául, de még mindig nem ismerem. Nem beszélem hiba nélkül, és csak a szótár gyakori használatával tudok rajta helyesen írni. Ezért hívom a francia nyelvet is ellenséges nyelvnek. És van még egy oka, amiért így hívom, és ez az utóbbi súlyosabb. Ez a nyelv az, amelyik folyamatosan gyilkolja az anyanyelvemet.” A választott nyelv tehát a külső nézőpont privilégiuma, ugyanakkor a kegyvesztettség pozíciója is. Terézia Mora szintén nyugat-magyarországi emigráns. Nap mint nap című regényének főszereplője egy Abel Nema nevű nyelvzseni, aki hiába tud nyelveket, közelebb áll a némasághoz, mint a beszédhez. A délszláv háború elől menekült Berlinbe, és ugyanúgy keresi elvesztett identitását, mint Agota Kristof Tobias/Sandora, vagy Herta Müller magyarul eddig még le nem fordított első, emigrációban írt regényének (Călătorie într-un picior) Irene-je. A cím az „egyik lábbal itt, a másikkal ott” életérzésre, arra a köztes és örökösen átmeneti létezésre utal, amit az áttelepedés jelent. A Tegnap és a Nap mint nap pedig egybecsengően az idő stagnálását, illetve vontatottságát jelzi.
Az emigráció helyszíneinek esetlegessége mindhárom regényben fellazítja a hazával kapcsolatos köteléket. A honvágy ezekben az írásokban a prózanyelven magán leképeződő fizikai torzulás, félszegség, és nem a hangvétel ideologikus vagy emocionális megbicsaklása. Szereplőik nem beszélnek a hazáról, hanem hordozzák magukban, mozgásuk ettől lesz darabos, jelenlétük űzöttvadszerű. Kitettek, a szó konkrét és átvitt értelmében. Megpróbálnak valamit megérteni, tragédiájuk éppen ebben a paradoxonban rejlik, hogy minél inkább eltávolítanák maguktól az őket ért veszteséget, annál erősebben centralizálják. Ez nyelvileg valamiféle intim tárgyilagosságot jelent. Ezek a lázas és lakonikus nyelven megírt történetek a számkivetettség és az elidegenedés olyan fokát képezik le, amely érzéketlenségével érzékenyít. A tiszta tudat mint a túlélés formája. Tanúskodás a rendszerek szenvtelenségéről, a társadalom közönyéről és a jövevény önizolálásról. Talán ilyen a vegytiszta patriotizmus: nemzetiségtől független.