Abból, amink most van

Erdélyi Szép Szó 2015. Szerk. Fekete Vince, Lövétei Lázár László. Pro-Print, Csíkszereda, 2015.

„Legreprezentatívabb”, „évente”, „versek és elbeszélések”: ezek a hívószavai az immár 15. köteténél járó, indulása óta a Fekete Vince szerkesztői nevéhez – fél évtizede Lövétei Lázár Lászlóval karöltve – kapcsolódó antológiasorozatnak. A címével az 1930-as években fennállott, a Nyugattal polemikus párbeszédbe lépő folyóiratra is emlékeztető Erdélyi Szép Szó 2015-ös kötete, úgy tűnik, reflexiói elsődleges tárgyaként fordul a keletiség, regionalitás kérdéséhez.
Problémás egyes számban beszélni a kiadványról, mely 46 „még sehány-, első- és legutóbbi kötetes” költő, író friss(ebb) alkotásaiból közöl válogatást; Lászlóffy Csabára és Jánosházy Györgyre egyben emlékezik. Műalkotás-voltukban teljes szövegek állnak itt az ábécé alakította rendben, néha „eredeti” ciklusukból vagy első közlésük kontextusából kiemelve, mégis újra termékeny diszkusszióban egymással. A közös hagyomány, múlt és azokból eredő aktuális kérdések mentén is eggyéolvashatók ezek a textusok. Nehezek és kérdésesek a kapocs-szavak – erre reflektálnak a szerzők: „ha csak hazát akartam, mondd, miért lett gyarmatom? / hol lopta át magát hazám iróniába, gúnyba kötve?” (Székely Örs). Különbséget tehet, tesz a h/Haza írásmódja és mindaz, ami a (normatív/szubverzív) írásjelhasználat mögött a lényegről beszél. Például az ihlet forrása: a 17. századi gályarab-prédikátorok vállalása, a második világháborús megpróbáltatások, a (jelentéssel terhelt) Konzervgyári (rém)történetek vagy a „Decemberi Titkos Némafilmes” által retinára írottak, esetleg az „itt mindenki...” implikálta jelen korképei, pálinkás-jéghokis autosztereotípiák.
A szép szavak, a nyelvi nóvumok egy része is a tematikai sűrűsödési pont köré szerveződik: a „romagynő”, „magyarlok” a kifejezés új útjait nyitja, a tájnyelv a korábbiak mai működésére kérdeztet. A „gondatlanságból elkövetett életekről” szólva az is világos, a tér-időhöz kötött az általánosba nyit, így a Táj és szerelem vagy az én és én, a „tegnapi kisgyerek” viszonya révén.
Költemények prózában, mester­szonetté szűkülő „koszorú”, lapszélig írt „balladák” regényparafrázisként, metareflexiók; súly és könnyűség, realizmus és expresszionizmus: sok (szak)szó is nehezen fogja át az Erdélyi Szép Szó legújabb, reménykeltő darabját. Az „erdélyi társaság” itt, most szájharmonikázik.