A Zóna

Azúr Kinga: Lux et Tenebris. Előtérben: Ének a szélben
Részlet A katona és a démon című regényből
Megállunk egy út menti bevásárlóközpont mellett. A bár teraszán összetolunk két asztalt, körbeüljük, kávét, ásványvizet rendelünk, Kris elmegy telefonálni, de nincs szerencséje, a telefon hosszan kicseng, Martin úr nem tartózkodik otthon! Ajtóst, úgy döntünk, most nem zavarjuk, lehet baja elég, telefonját amúgy is lehallgatnák, s ha bemérnének, hamar rájöhetnek, hogy honnan is beszélünk, megint azonosíthatnának, rádöbbenhetnének, hogy úton vagyunk, és megfigyelőink egyszerűen nem vették észre, hogy távoztunk Amszterdamból! Tétován nézzük egymást, nyilván mindenki az elmeséltek hatása alatt áll, egyre világosabban körvonalazódik egy baljós világ.
„Most végre rengeteg információt tudtunk meg erről a másik, különös civilizációról – töpreng Dorel és vizet tölt a lábánál heverő Rex tálkájába. – Emberek ők még? Ezt teljes bizonyossággal képtelen vagyok eldönteni. Alakjuk megváltozott, képességeik is, de személyiségük megmaradt, emlékeik földi életükről megmaradtak, képesek érzelmi viszonyulásra, a nagymamák, Viola, apám szeretnek minket, hamarosan, ha sikerül a kísérlet, akár vissza is térhetnek, ami tovább bonyolítja a helyzetet, de mindenki nem térhet vissza, az a világ, valamilyen formában, megmarad! S nekünk sem közömbös, hogy milyen lesz, hiszen mi is bizonyosan egyszer majd fénylények leszünk, ezért sem mindegy, hogy hogyan alakulnak ott a dolgok? A jövőnk érdekében is segítenünk kell nekik, már ha egyáltalán tudunk. A kirakójáték néhány darabja azonban még mindig hiányzik. Arról még nem volt szó, hogy a vezetők hogyan kommunikálnak a többiekkel, az alattvalókkal? S arról sem, hogy hogyan és mivel tartják sakkban őket? Egyáltalán mi tarja fenn a függőségek láncolatát?” – „Nagymamámat is, Violát is pontosan erről kérdeztem – kacag Carmen. – Nem hiába vagyok a feleséged, egy srófra jár az agyunk.” – Visszaszállingózunk a kocsiba, Dorel ül a kormányhoz, hiszen Frédi is hamarosan feleleveníti emlékeit, s nehéz lenne egyszerre az útra is, a történetre is koncentrálnia. Dél van, egy távoli, az útról láthatatlan helységben megszólal a harang.
„Nagymamám gratulált – kezdi Carmen –, végig követtek Violával, a hazai utunkon, és meg voltak elégedve, milyen ügyesen szerveztem meg az egészet! S mekkora húzás volt, hogy nem hivatalosan béreltünk kocsit, hanem egy taxistól vettük, igaz, drágább volt, de megérte, s mindenütt készpénzzel fizettünk, főként lejjel, úgyis infláció van, sehol nem hagytunk fölösleges nyomot, és sikerült az iratokat, feljegyzéseket, a pénzt és az ékszereket is áthozni. Ő még nem járt ezen a vidéken, csodálatos hely Felsőtábor. Tetszett a ház is, a kert is, csak persze át kell alakítani, de hallották elképzeléseinket, s csak egyetérthettek vele. Violát még nem láttam ilyen lelkesnek –, mesélte –, amikor megpillantottuk a kertet, a körte-, alma- és szilvafákat, a málna-, ribizke- és egresbokrokat, szinte elszállt örömében. Ti ott ültetek a lugasban, ettétek az Anka szendvicseit és az ízes, zamatos császárkörtéket. Köszönöm, nagymama – mosolyogtam rá –, de most már nem gondolod, hogy te is elmesélhetnéd, mivel is foglalkozol odaát? Én Amerikába távozásod előtt láttalak utoljára, és kimondhatatlanul sajnáltam, hogy elmész, nagyon szerettelek! Nem is tudom, hogy miért beszélek múlt időben, szeretlek most is. Amerikában, nekem is nagyon hiányoztál – pillantott rám. – Viszonylag könnyen megbarátkoztam Los Angeles­szel. Nagyon furcsa város. Sokat jártam színházba, emlékszel, veled tanultam angolul, s nem bántam meg, hamar belejöttem az itteni szlengbe, de számtalan lengyel, német, orosz, francia színtársulat is megfordul itt, Los Angeles világváros.
A koncerteken mindég eszembe jutottál, ha nem vagy olyan makacs és eljössz te is velünk, egész életed másként alakul. Itt is koncertezhettél volna, akkor talán nem hagyod abba a zongorázást. De ezen már felesleges töprengeni, így alakult. És hála az istennek, a férfi, aki szeret, és akit te is szeretsz, visszatérített a zenéhez. Megismerkedtem és összebarátkoztam itt egy lengyel asszonnyal, sokat sétáltunk, eljártunk a jótékonysági egyletekbe, az üdvhadsereg koncertjeire is, igyekeztünk, amennyire tőlünk telt, segíteni a szegényeken. Sokat meséltem neki rólad, hogy milyen gyönyörű lány vagy, hogy milyen csodálatosan zongorázol. Amerikai élményeimről még remélem, lesz időm mesélni, ha visszatérünk, mert én hiszem, hogy sikerülni fog, most inkább te kérdezz, kislányom, mire vagy kíváncsi, mi érdekel a leginkább a mi ottani létezésünkkel kapcsolatban? Minden, mondottam határozottan. Eddig nem nagyon beszélhettetek, de azért valamiféle riasztó, torz, formátlan kép összeállt bennünk. Sok mindent nem értettünk, sok minden legalábbis számomra ma sem világos. Hogyan kommunikáltok? Ezt sem érted? – döbbent meg. – Nyilván gondolatátvitel útján. Bocsáss meg, rosszul kérdeztem, a hatalom, a vezetők hogyan kommunikálnak a fénylényekkel? A vezetők az alattvalóikkal? Hogyan jutnak el a rendeletek a többiekhez? Hogyan értesülnek a közösség tagjai arról, hogy éppen mi lett hirtelen tiltott? Egyáltalán hogyan működik ez a diktatúra felé sodródó rendszer? Van egy vészjelzés, amit minden fénylény fog, az a bizonyos JEL – magyarázta komoran nagymamám. – Sőt, mi több: kötelező is fognia, ha értesülni akar, milyen törvények változtak meg, éppen miben törik ostoba fejüket hálátlan jótevőik? Amikor halljuk a jelzést, kötelező ráállni a hullámhosszra. A saját érdekünk is értesülni a változásokról, legújabban kitalálták, ha valaki nem értesül időben a fejleményekről, pontosan úgy büntethető, mint azok, akik értesültek ugyan arról, hogy legújabban éppen mit szabad és mit nem, de nem vették komolyan, s nem tartották be. Ez mindég is így volt, amióta ez a világ létezik és nem is lehet másként. Igaz, sokáig nem büntettek, a hírek amúgy is, akár a legendák, fénylénytől fénylényig terjedtek! Az űr, amelyben élünk, beláthatatlan, számotokra felfoghatatlanul, riasztóan nagy. Másként egyszerűen nem lehetne értesülni az eseményekről, sajtó, rádió, televízió itt nem létezik. A mostani bürokratikus, ostoba és magukat önjelölt diktátoroknak képzelő vezetőknek éppen az a gondjuk, hogy ilyen jelzést ők nem tudnak kiadni, nem elég erősek, ezért szükségük van Gertrúdra, Olafra, Ödönre, barátjára, egy tibeti lámára, még néhány, hozzájuk hasonlóan erős telepatikus képességekkel rendelkező személyiségre. De hát, döbbentem rá, akkor nagyon könnyen megbuktathatók lennének, egészen egyszerűen el lehetne szigetelni őket. Elfelejtenétek, hogy vannak. Gondot az őrzők, a Fényfal őrizői és a szervezők, a világotok rendőrei okozhatnának? Nem, ők sem, legyintett nagymama –, őket viszonylag könnyű befolyásolni, a szervezők szervilisek, a mindenkori vezetőket, a Hatalmat szolgálják, az őrzőkre – ha betiltanánk, ahogyan tervezzük is, a megsemmisítéseket, ha eltörölnénk a sokak által amúgy is kritizált halálbüntetéseket, megszüntethetnénk a Fényfalat is – már nem lenne szükség! És átgondolnánk a szervezők feladatait is, csökkentenénk, újraszabályoznánk a hatáskörüket, s csak a rend fenntartására, az erőszakos cselekmények megakadályozására korlátoznánk ténykedéseiket. A megfigyelésekre, a fénylényeket zavaró behatolásokra sem lenne semmi szükség. Miféle rendet tarthatnának fenn?
Nézd, kislányom, a fénylények világának peremén valahol létezik két önállósuló részleg, a Kolónia és a Zóna! A távoli azilumba azok menekülnek, akik képtelenek alkalmazkodni az állandóan szigorodó szabályokhoz, a váltakozó törvényekhez, akikben igen erős a szabadságvágy és nyugodtan szeretnének élni! A még távolabbi Zóna, egykor, a demokrácia idején egyfajta börtönszigetként funkcionált az űrben, azért volt szükség rá, igen, még a demokrácia idején is, hogy oda száműzhessék azokat a renitens, másokkal erőszakoskodó, látomásaikat, képzelgéseiket állandóan megzavaró, illúzióikba is behatoló, agresszív fénylényeket, akik állandóan rettegésben tartották társaikat. Még annyit tudott elmondani, hogy ő az Olaf irodájához tartozik, így elsőnek értesül a változásokról, de hogy ott egészen pontosan mit csinál, már nem fejthette ki, jött a jel és vissza kellett mennünk a tűzhöz. Viola kedvesen rám mosolygott és hátrasétáltunk a medencékhez, leültünk egy padra, felém fordult. – Köszönöm – suttogta meghatottan –, hogy te, egyedül te nem kételkedtél bennem, nem hitted azt, hogy én befolyásolni akarlak titeket, hogy össze akarlak ugrasztani, hogy irányítani akarom azt a férfit, akit a legjobban szeretek a világon. A mithuna más, egyszer, amikor szeretkeztetek, tényleg befolyásoltalak, de azt akartam, hogy részesüljetek ebben a csodálatos élményben, hogy eljuthassatok az édeni megnyugvás állapotába, hogy láthassátok az öt, a buddhisták szerint a halál beállta utáni állapotban, a bardóban is feltűnő bordó, vörös, kék, viola és fehér fényeket. Ha ez hiba volt, utólagos elnézésedet kérem. Nem, hogy lett volna hiba – mosolyogtam rá, mert meghatottak a szavai –, sőt, köszönöm neked. Megrendítő, nagy, meghatározó élmény, akár a repülések elején az egyesülés, és maga a repülés. Azokba soha nem avatkoztam be – tiltakozott –, nem is lehet, én legalábbis nem tudnék, de ha visszatérek, nagyon szeretnék veletek repülni. Lehet? El kell árulnom neked, hogy Ödön, amikor tudomást szerzett repüléseitekről, azonnal kipróbálta velünk, csodálatos volt, egészen különös, távoli világokba repültünk, melyekben az emberhez hasonló, értelmes lények élnek, aztán a múltba, ott lehettünk például Alexandriában, láthattuk, hogyan találkozik Antonius Kleopátrával. Hát persze, hogy repülhetünk együtt – nyugtattam meg. – Miért ne repülhetnénk? De erről lesz időnk még tervezgetni, most néhány világotokra vonatkozó dolog érdekelne, mert pontosan szeretném végre érteni, milyen is a fénylények társadalma?
Most szereztem tudomást a Kolóniáról és a Zónáról, de nagymamám elég keveset mesélt, már nem jutott idő, beszélgetésünk nagy részében azt fejtegette, hogy hogyan is szerveződik a fénylények élete, hogyan működik a létezésüket szervező adminisztráció. Lehet, hogy túlzó következtetéseket vontam le mindabból, amit hallhattam, s ami az egésznek csak néhány, bár igen fontos részlete, de úgy érzem, hogy igen könnyű lenne megbuktatni a rosszindulatú, bürokrata vezetőiteket. Igen, csak el kellene szigetelni őket, s nem is léteznének – kacagott. Ha elfelejtenénk és magukra hagynánk őket, elszigetelődnének, hiszen magukra maradva nem tudnának kommunikálni, ugyanis ők képtelenek kiadni a JELT, a vészjelzést. De akkor miért nem tör ki egy lázadás? – kérdeztem döbbenten. Elkényelmesedtünk – sóhajtott –, s pontosan ama renitens szellemek hiányoznak, akiket vagy a Zónába száműztek, vagy a Kolóniára menekültek. Ha ők itt lehetnének közöttünk, már régen kitört volna a lázadás. Azok viszont, akik itt maradtak – hiszen mindenkit nem száműzhettek, mindenki nem menekülhetett az azilumba –, nem nagyon mernek kezdeményezni. A szervilizmus és a félelem tartja vissza őket. Pedig nincs mitől félni. A vezetőknek eszközeik sem lennének büntetésekre, handabandáznak ugyan az illúziók betiltásáról, de hát ez nevetséges és kivitelezhetetlen, erre még Ödön sem lenne képes.
Te jártál ezeken a távoli szigeteken – néztem zöldes szemébe –, bár nem tudom, abban a beláthatatlan űrben, ahol léteztek, ennek, hogy távoli, vagy éppen közeli, egyáltalán van-e valami értelme? Sok nincs, de még így is messze van a Kolónia, nagyon messze! Egyszer járhattam ott Ödönnel és Eszti nénivel. Hogy ne unatkozzunk repülés közben, Monteverdi madrigálokat hallgattunk, az öreg imádja Monteverdit! Egy hatalmas koncertteremben ültünk, az illúzió teljes volt, a madrigálkoncert után egy másik nagy operában, azt hiszem, a milánói Scalában nézhettük és hallgathattuk az Odüsszeusz hazatéréséről szóló operát, ami emlékezetem szerint több mint három óra, s már dübörgött a taps, amikor megérkeztünk a Kolónia határához, ahol Eszti néni és Ödön ismerősei, Tóbiás, Ödön unokaöccse és Hutera Béla, a felsőtábori Figaró vártak. Tudtak érkezésünkről. Mindkettő színes, érdekes figura, már közös szerelmünk is sokat mesélt róluk, szerelmeik is ott voltak, Piros, a Hutera nagy szerelme, akit Alexandriában gyilkolt meg egy őrült arab, és Roxána, román hercegnő, akit még dunai hajós korában, az ötvenes évek közepén Tóbiás menekített ki a román paradicsomból, hajójának egy titkos rejtekhelyén. Szökése után Roxána atyja, egy Sturdza herceg birtokán élt, Brazíliában, és többé soha életükben nem találkoztak, itt viszont megint felfedezték egymást, és Huterával s Pirossal együtt menekültek el a Kolóniára, mert megunták a kötöttségeket, a szabályokat, az illetéktelen behatolásokat, azt, hogy állandóan figyelték őket, mintha kémek vagy összeesküvők lettek volna! Roxánával különösen összebarátkoztam, ő is festő és grafikus, és neki is az volt a nagy bánata, hogy nem festhet és nem rajzolhat.
Egy tökéletes utópiában élnek, egy aprólékos gonddal megtervezett illúzióban, cserjékkel, fákkal, bokrokkal teli édeni domboldalon, ahol mindég délután van, soha nem megy le a nap, és a ti hollandiai partszakaszotokra emlékeztető tengerparton, egy, a tiétekhez hasonló, nagy emberfej alakú szikla mellett, ahol megnyugtatóan mormog a tenger és zizeg a homok. Idejüket, ha ez itt a helyes kifejezés, egymásnak szentelik. Egyfolytában szeretkeznek, nem tudtak betelni egymás odaadó testével, lejátszották az Ezeregyéjszaka Roxána által bámulatos hitelességgel felidézett jeleneteit, s a Káma-Szútra pozícióit. Természetesen a mithuna állapotába is eljutottak, fantasztikusan egymásra tudtak hangolódni. Látták az öt fényt, amely Roxána szerint a bardo állapotában is megjelenik. Sajnos Ödön hamar megunta az idillt, s akkor odahívták egy másik ismerősüket, a falu plébánosát, egy Antal nevű öreg papot, aki szomorúan közölte velünk, hogy nem, egyáltalán nem ilyennek képzelte a mennyországot. Ödön mosolygott, s beszélgetni kezdtek a mennyországról, a paradicsomról, a purgatóriumról, a pokolról, a túlvilág e páratlan helyeit mi hajlamosak voltunk Dante nagy műve alapján elképzelni, de kiderült, hogy ez költészet, s csak a firenzei mágus képzeletében létezett. Vitatkoztak az eleve elrendeltetésről is, majd a Sors Könyvéről, amiben, kiderült, egyikük sem hisz. Ilyen könyv nem is létezhet! Ha le lenne vajazva minden, atyám, nevetett Ödön, értelme sem lenne létezni, hiszen pontosan tudnánk, mi vár ránk. Az élet elveszítené minden érdekességet. Megszűnnének a véletlenek is, nem lenne érdemes kockáztatni, hiszen előre tudhatnánk, sikerülhetne-e vagy nem? Az unalom ölne meg. Az öreg plébános különben a Kolónián is megszállottan hivatásának élt, gyóntatta a fénylényeket, prédikációkat is tartott nekik, nem adta fel, itt is papnak tartotta magát, a többieket hívő nyájának, s igyekezett visszatéríteni Istenhez a hitetleneket, egybetartani elkódorgó nyáját.
Voltunk hármasban a Zónában is, az egykori börtönszigeten, ahol szintén találkoztunk Ödön néhány ismerősével. Ez is nagyon messze van, ismét egy nagy opera termében csodálhattuk Händel Acis és Galateáját, majd valószínű a Metropolitánban Monteverdi Poppea megkoronázásáról szóló, több mint három órás operáját nézhettük végig, s még mindég repültünk. Itt már őrökkel is találkoztunk, akik tudtak érkezésünkről, Ödön híre ide is eljutott. Nagy tisztelettel üdvözöltek, érdeklődtek, még mindég bolond-e az a világ, amelyiknek a vezetői száműzték őket? Megnyugtattuk, hogy igen, egyre bolondabb, aztán már jött is az egyik ismerős, Frédi Luci nevű, a második világháború után vérmérgezésben elhalálozott szerelme! Elmondta, hogy a Zónában mindenki a legteljesebb szabadságban él, börtönről szó sincs, a börtönsziget csak legenda, korlátozások egyáltalán nincsenek, mindenki úgy él és úgy szervezi illúzióit, ahogyan akarja. A vészjel csak végveszély esetén szólalhat meg, amikor a bolond világ szervezői esetleg támadást intéznek a Zóna ellen, ezért kellenek az önkéntes őrök, hogy jelezzék a veszélyt, érzékeljék a közeledőket, az illetéktelen behatolókat, de ő nem hiszi, hogy ilyen támadásra egyáltalán sor kerülhet. Mi sem –, nyugtattuk meg –, a kretén vezetőink a világuk problémáját sem képesek megoldani, nincs és nem is lesz soha olyan hatalmuk, hogy büntetőexpedíciókat vezethessenek a Zóna, vagy a Kolónia ellen.
Megnyugodott, és elvonultunk az ő utópiájába, egy hatalmas üvegpalotába, amelynek színes falain átsütött a nap, borzongató, különös árnyakat rajzolva körénk. A toronyszobában állapodtunk meg, hatalmas távcsövek is voltak ott, sugárzó szépségű fiatal nővé visszaváltozva, Luci sokat tanulmányozhatta a távoli csillagokat. Ez volt az egyik szenvedélye, a másik a szerelem. Képzeletében újraélte, napról napra, a Frédivel töltött éveit. Arról már értesült Ödöntől, hogy egykori szerelme otthagyta a cirkuszt – hiszen olyan idők jöttek, amikor már cirkuszok sem voltak –, sőt, a kommunizmus felé sodródó Romániából is távozva tengerre szállott, mint egykor a cseles Odüsszeusz. Hogy miről beszélgettek a magányos, de boldog Lucival, hogy miért került a lány a Zónába, és nem a Kolóniába, hogy felajánlották-e neki a visszatérés lehetőségét, hogy még kikkel sikerült találkozniuk ott, a szép és szomorú Lucin kívül, már nem tudta elmesélni Viola, mert megszólalt a jel! Annyit meg elmondott, hogy Eszti teljesen megzavarodott, nem tudta most már, Luci az ő igazi menye, vagy Ibolya, mint ahogy azt sem tudja az unokája menye ki, Rodi, a törvényes felesége, vagy én és Carmen a múltbeli, és jelenbéli szerelmesei? Esetleg mind a hárman? Ödön nevetett és megnyugtatta, mind a ketten a menyei és mind a hárman az unokamenyei, ebből igazán ne csináljon problémát! Így alakult! Frédi is, az unokája is csak kutat, keres, mit is tehetnének mást, szerelmeik tragikus halála után, magukra maradva kísérleteztek, hiszen nem képesek magányosan, szerelem nélkül élni. De remélhetőleg ezekről az élményeikről Esztivel együtt még sokat fognak mesélni, a nürnbergi estéken, mert természetesen nem engedjük, hogy elmenjenek Norvégiába, nem kedveseim, ők a mi családunk, a kastélyban hely van elég, a földszinten is, az alagsorban is rengeteg szoba van, igazán elférnek. Nekik egyelőre az emeleti szobák igen veszélyesek lehetnének, hiszen időbe telik, amíg megtanulják, hogy már nem tudnak repülni.
Titokban nagyon remélem, hogy Ödön bácsi is mesél majd, s akkor a Dorel által is jogosan hiányolt kockák is a helyükre kerülnek ebben a bizarr kirakós játékban, hiszen erről a világról minden bizonnyal ő tudja a legtöbbet!”


(Folytatása következő lapszámunkban)