.svg)
„aki tudja”
Lao Ce
„az emberek”
Dsida Jenő
Nem lettem „szociálisan érzékeny”, nem hatódtam meg szociálisan. Előfordul, hogy meghallom az „érzékeny” szót, és a meghatódás elkerülése okán rögvest nekilátok írni.
Kezdődik mindez az emlékezet havának elseprésével, a kánikula közepén, az édentől nyugatra. Mert nem tudok és nem is akarok megnyugodni.
Nem lettem „szociálisan érzékeny”, pedig gyárból lopott marhát ettem, száraz kenyeret vettem, ha jutott, és órákig álltam sorba tojásért, húsért, valamiért, miközben a felnőttek azon voltak, hogy a gyengébbeket, a kisebbeket hátrébb tolják – amíg egymásba nem kapaszkodtunk: és győztünk. A felnőttek, a mögöttünk állók nem jutottak elénk, de hányszor: elfogyott a tojás, a hús.
Ettől sem lettem szociálisan érzékeny. Mert épp benn voltam a szociálisban, a blokknegyedben, a szocializmusban, mert éppen a XIII. pártkongresszus pionírja voltam, aki később, néhány évre rá már ott állt őrt nyakkendő nélkül, fehér ingben, a márciusi hidegben, a Vesztőhelyen, a 13 tábornok obeliszkje mellett – és ettől győztesnek érezte magát.
És győztesnek érzem magamat ma is, mert ellentétben a cro-magnoniakkal, a neandervölgyiekkel – én élek. Pedig mekkora költők voltak… Micsoda koppanások! Mekkora dobbanások! Az érzékek átélt és átformált, halálos villanása! Amit Phoibosz Apollón is megirigyelt volna.
(Irigyelt is!)
Nem lettem szociálisan érzékeny, pedig a szomszéd 15 éves román fiúba a nagyszülei háza melletti mezőn belecsapott a villám, és három napig senki nem hívott orvost. És a harmadikról három gyerek is kipottyant, de a szociális háló, amit gyümölcsfának hívtak, kifogta őket. És ettől… még ettől sem. Hogy osztálytársam anyját kitakarták, hogy nagyapámat be sem takarták… Én ettől, még ettől sem.
Koldultam és pénzt adtam koldusoknak, csikkeztem, mások poharából ittam. Külföldi kamionosoktól rágót könyörögtem ki, prostikat láttam a kamionok melletti kerítéshez láncoltan… és nem lettem érzékeny mégsem.
Nem lettem érzékeny.
Nem lettem érzékeny.
Pedig igazán lehettem volna.
És kész.
