A világ(vége) rövid története

„Egy út van, mondják…”

Málik Roland

Volt egyszer egy utunk. Járt utat a járatlanért el nem hagytunk, ez az Utunk 1946-tól 1989-ig tartott, egyik világvégétől a másikig. Mert az utak mindig világvégétől világvégéig tartanak – a második világháború végétől az ún. kommunizmus végéig –, azaz tovább: hogy a világ (egy világ) hamvaiból megszülessen a Helikon 1990-ben.

Az irodalom (Irodalom) hol jól van, hol rosszul – értse szó szerint a kedves olvasó, vagy értse, ahogy akarja. De hosszabb az irodalom az embernél – hogy is mondja Mefisztó? Vagy Fauszt? Ki tudja már – az élet rövid, a művészet hosszú…? Persze most a James Webb-teleszkóp talán azt is lefényképezi nekünk, honnan is kezdődött az irodalom, és kiderül, hogy az sem olyan hosszú… vagy mégis? Én azt mondanám, hogy ha az Ősrobbanás előtt volt a nagy Infláció (ahogy azt újabban a hozzáértők állítják), akkor az irodalom legalább az Ősrobbanással egyidős, ahogy az idő is. De ha az Inflációban felsejlik majd a narratíva, akkor bizony előbb volt az Irodalom, utána az Ősrobbanás.

Vagy ott kezdődött minden, hogy nevet adtunk a dolgoknak? Azt is beszélik, hogy minden azáltal van, hogy azt megmérjük – ha valamit megmértünk, azt onnantól fogva másvalaki máshol is megmérheti tőlünk függetlenül, ugyanazt a mértéket kapja. És így tágul a világ. Minden neutron rendelkezik önmagában az összes neutron tudásával (nem értek hozzá, csak továbbköltöm, amit olvasok a neten). Tehát amit megállapítunk, azáltal válik valósággá (sőt: törvénnyé), hogy megállapítottuk azt. Tágulunk, de meddig?

Egy párhuzamos univerzumban szerkesztő ül az új szerkesztőségben egy téli estén, és megpróbál világokat összekötni. Most arra gondol, hogy egyszer a mi csillagunk is kialszik. Hol is leszünk majd akkor? Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. És miután ezt a bőrömet megrágják, testem nélkül látom meg az Istent. Mondja Jób1, és ezzel elsőként veti fel a halál utáni élet gondolatát (a Bibliában, legalábbis). Vajon ha sokáig tágulnak, a párhuzamos univerzumok is találkoznak és eggyé válnak, mint a fekete lyukak?

Egy párhuzamos univerzumban a James Webb-teleszkóp éppen a hetedik exobolygóról állapítja meg, hogy lakható, és lakják is. Egy idegen civilizációt fedezünk fel, csak éppen nem tudjuk még elérni. És akkor elkezdődik a verseny, hogy kinek sikerül előbb elérni a másikat.

De messzire bolyongtunk, mint egy jövőben felejtett űrteleszkóp, aki magára hagyatva úszik a (táguló) űrben. Tágul ő is, egyre kevésbé tudja összetartani magát.

1993-ban Fekete Vince beáll a Helikon „omladozó eresze”2 alá, és elkezdi szerkeszteni a fiatal szerzők rovatát Serény Múmia címmel. Elkezdődik egy új világ(vége). Még egy exobolygó, még egy kilométer, még egy fényév, 2005-ben pedig Karácsonyi Zsolt átkereszteli a rovatot A nagy Kilometrikké. Ott debütál ugyanabban az évben (vagy a következőben?) e sorok írója a Cirque du Soleil – reggeli stanzák című versciklussal. Mindez már irodalom, azaz narratíva, azaz történelem, azaz világvége, aztán újra – tovább. Mindezt valahol megálmodtuk már: A nagy Kilometrik rovat 2016-tól e sorok írójától a(z enyhén enigmatikus) Pavilon 420 nevet kapja. Nem árulom el, mire (nem) gondolt.

A Helikon szépirodalmi hetilapként kezdi, a járt úton. Majd 1992-től rögzül a mai napig érvényes havi kétszeres megjelenés (egy párhuzamos univerzumban talán most is hetente jelenik meg – ott nem kezdett el omladozni a kilencvenes években az az eresz). Aztán 2016-tól új design fut, öt éven át, és most, 2022 januárjától megint megújultunk, amint azt láthatják a kedves olvasók, a Pavilon is új arcot kapott. Új fényévek, új világvégék, új exobolygók.

Álom az álomban, Jónás a cethalban, lap a lapban, univerzum az univerzumban. A mindenkori fiatal írók a mindenkori bajaikkal és örömeikkel vigyorognak ki a képből. A mindenkori múmiák serényen róják az éveket, néha le-le ülnek és körbeadják a pipát a pavilonban (egy pavilonban). Isznak vagy éppen jógáznak, siratják előre a világvégét.

A mindenkori Irodalom egy párhuzamos univerzumban leül egy fekete lyuk szélén, és számot vet a dolgokkal. Addig írunk, amíg van miről. Nem. Ha nincs miről, akkor is írunk, mondja magának a mindenkori Irodalom ebben a párhuzamos univerzumban egy fekete lyuk szélén. Sóhajt. Addig írunk, amíg írunk, mondja a fekete lyuk. Addig tart az utunk, amíg járunk rajta, mondja Jónás a cethalban, dacolva az isteni akarattal. Jól van, Jónás, mondja a fekete lyuk. Előbb-utóbb ki fognak köpni, és akkor megint csak tart, és hűtlenek lesznek a szavak, te túláradt patak. Irodalom megint sóhajt: addig tart az Utunk, ameddig tart. Mit tudom én, mondja a fekete lyuk, és áthallszik ide, ebbe a párhuzamos univerzumba. Mit tudom én, mondja Irodalom. És adogatják egymásnak a sötét anyagot, elmerengve eregetik tovább a részecskéket.

Jegyzetek

1 Jób 19:25,26

2 Szilágyi István alapító-főszerkesztő mondta így Vincének: „Ha be akartok állni ez alá az omladozó eresz alá, csak rajta.”

‍