.svg)
Szabó András munkája.
Az újságok is megírták annak idején, az összes létező napilap hatalmas szalagcímekkel közölte a hírt, hogy a kis zempléni településen az esti órákban ismeretlen tettesek behatoltak a vidrafalvi polgármester házába és huszonnyolc késszúrással megölték, a rendőrség pedig megkezdte a nyomozást, kihallgatták a szomszédokat, a falu többi elöljáróját, sőt még a szomszédos települések polgármestereit is, akikkel szinte napi kapcsolatban állt, hogy kiderítsék, kinek állhatott esetleg útjában.
Szó, ami szó, a polgármestert sokan nem szerették a faluban, úgyhogy bárki megölhette volna, akinek valaha is akadt dolga a hivatallal, mert állítólag olyan kemény volt, hogy sem pénzzel, sem zsarolással nem tudták megvesztegetni. Nem szerették, mégis rendre őt választották meg, talán éppen azért, mert tudták, ha ők nem, hát más sem tudja majd sarokba szorítani, akármilyen előnyöket ígér is neki.
A falu összesen három-négy utcából áll, kis túlzással talán ha hetet össze lehet számolni, ha a két házból álló közöket meg a hegyre vezető ösvényeket is hozzávesszük, akkor talán kijön a hét. Végső soron bele is lehet számítani őket, hiszen a hegy felé is menekülhet, akinek menekülnie kell, meg onnan is jöhet, aki hozna valamit a faluba.
Régi múltra tekint vissza a település, állítólag kelták is éltek már itt, bár erre vonatkozó tudományos források nincsenek, mindenesetre a falu határában végzett ásatások alatt a kelta sírmellékletekéhez hasonló tárgyakat hoztak a felszínre a régészek. Beszélték régebben, hogy valami kincsesládát is találtak, egyesek szerint a polgármester foglaltatta le, hogy átadja a szakhatóságoknak, kézenfekvő is lett volna azt állítani, hogy emiatt kellett meghalnia, mert valaki meg akarta kaparintani a kincseket, csakhogy ez már olyan régen történt, a gyilkosai talán akkor még meg sem születtek. A rendszerváltás, az első választások után, mikor Vidrafalván először lett polgármester az áldozat.
A polgármester sokat törődött a faluval, legnagyobb gondja volt, hogy megőrizze olyannak, amilyennek szeretné. A szomszéd faluval közös határon vezet keresztül az országos kéktúra útvonala, ott keresztezi egymást a sárga sáv és a piros kereszt jelzés is, sőt a hegy felől a Mária útra is ott lehet rácsatlakozni, ő mégsem iparkodott becsábítani a turistákat, nehogy a sok idegen tönkretegye a padokat, asztalokat, amiket kihelyeztek. Legszívesebben őrséget állított volna minden köztéri alkalmatosság mellé, nehogy valaki összefirkálja vagy szétszedje. Ha valamiért busszal le kellett utaznia a városba, valahányszor megállt a busz, a szomszéd falu megállójának betört ablakai láttán mindig elégedetten hátradőlt az ülésen, és magában megállapította, milyen jó, hogy fából csináltuk a megállót, jobban is illik a környezetbe, mint ez a téglaépület, üvegablakaival szinte csábítja a suhancokat, hogy bedobják kővel, mert nincs jobb szórakozásuk, semmi élet a faluban, nem tudnak olyan programot vagy elfoglaltságot kínálni nekik, ami lekötné őket.
Vidrafalva egészen kis település. Hogy voltak-e valaha is vidrák a Gyanka-patakban, azt még a falu legöregebb lakója, Marus néni se tudná megmondani, életében nem látott vidrát, esetleg nutriát, így nevezték a vízi patkányokat a faluban, és Marus néni szerint a nehéz időkben még vadászták is őket. Vidrafalva az utolsó település a völgyben, kálváriája arról a magaslatról indul, ahol véget ér a völgy, és a stációkkal fölkúszik egész a hegy lábáig. A kereszt mellett kápolna is áll a lankán, fura kis építmény, a szintkülönbség miatt a homlokzati része főleg oldalról nézve sokkal magasabbnak látszik, az apszisa meg már szinte egészen a földben van. A húsvéti körmenet résztvevőinek hagyták meg odafönn a kis teret, mert régen volt idő, mikor az egész falu kivonult ide feltámadáskor, a fiatal férfiak büszkén vitték a baldachint, a papnak meg volt ideje kiszuszogni magát, mire mindenki beérte az első stációnál.
Pontosan a kálvária háta mögött indult a gyalogösvény, amely keresztülvezetett a hegygerincen, régen ott jártak át a szomszéd faluba vásárkor, még állatot is hajtottak arra, ha eladtak vagy vettek, mára meg már annyira benőtte a vadrózsa meg a szederinda, hogy szinte áthatolhatatlan bozót rejti a hajdani vár maradványait. Csak a legmerészebb, bennfentes turisták tévednek erre, mivel a turistatérképek nem is jelzik, a turistautak is elkerülik, mintha a hajdani honfoglaló várúr alakja örökre kiveszett volna a nép emlékezetéből. Állítólag egészen a hegy gyomráig vezetnek a barlangfolyosók, le is lakatolták a bejáratot, nehogy valaki beljebb merészkedjen és örökre bentrekedjen. A bejárati részt az erdészet használja időnként, az elültetésre váró facsemetéket tárolják benne, nehéz lenne megmondani, miért éppen ezt a helyet választották raktárnak.
A falu fölé magasló sziklás rész szinte megközelíthetetlen. Út nem vezet arra, mióta újra elszaporodtak, hollók fészkelnek rajta, gyakran látni őket a levegőben, amint méltatlankodva, vartyogva vonulnak vissza az egerészölyvek elől, vagy éppen fordítva, ők zavarják el a területükre betolakodó ölyveket, mert valahogy nem szívelhetik egymást. A tájékozatlanabbak sokszor összetévesztik az ölyvet a szirti sassal, mert az is van itt, fönn, egész a sziklás részeken fészkel, a falu felől nem is látni, és többnyire a hegy túlsó oldalán, a mező fölött vadászik.
Mesefalu is lehetett volna Vidrafalva, feltéve, ha a polgármester hagyja olyanná válni, amilyennek manapság egy mesefalunak lennie illik, muskátlis ablakokkal, tisztára söpört udvarokkal, egyenfűvel, a kertben formára nyírt bukszusokkal, színpompás rózsákkal. A fekvése ugyan megengedte volna, a polgármester azonban ragaszkodott hozzá, hogy maradjon minden a régiben, ne vegyék át az osztrákoktól ellesett dunántúli módit, hogy a villanyoszlopokon is futómuskátli virít a legnagyobb nyárban, amikor jószerivel még itt fönn a hegyen is kisül az aljnövényzet az erdőben, pedig jó tíz fokkal mindig hidegebb van, mint lejjebb, a megye síkabb vidékein.
Örökre ilyen akarsz maradni, ilyen maradi, elzárva a világtól?, méltatlankodtak benn a hivatalban a többiek, mikor a polgármester kijelentette, hogy márpedig ide nem hoznak átjátszótornyot, hiába ágáltak mellette a testületből is többen, hogy a falu fölött, a kálvárián lenne ideális helye. Képtelenség nálunk otthon mobilt használni, föl kell másznom az első stációig, ha telefonálni akarok!, panaszkodott a polgármester titkárnője, de nem neki egyenesen, hanem a jegyzőasszonynak, akivel nagyon jóban voltak, össze is jártak, születés- és névnapot együtt ünnepeltek, sőt még kirándulni, nyaralni is együtt mentek. Nem és nem!, Határozott nem a válaszom!, a polgármester mindig ezt mondta, nem tágított, mint ahogy abban sem, hogy minden építési és felújítási kérelmet alaposan átvizsgált a szakhatósággal, mondván, hogy Vidrafalvából nem fognak búcsújáróhelyet csinálni, ide nem fog a tévé följárni, hogy fényképezzék karácsonykor a kivilágított házakat, itt olyan házakat fognak építeni, ami illik a tájba, akinek nem tetszik, az mehet, amerre lát.
Nagyon kemény volt, de talán ez a keménysége ébresztett bizalmat mindenkiben. Az imént azt mondtam, sokan nem szerették, de talán nem is ez a jó kifejezés rá, hanem inkább tisztelettel vegyes távolságtartással viseltettek iránta, de mindenki egyformán. Egyedül élt, kutyája nem volt, macskája sem, de ha betévedt egy-kettő az udvarára valahonnan, nem zavarta el őket, kivéve, ha madárfiókára vadásztak. Kevés szabadidejében vasárnap délutánonként fölment a sziklák közé, a szirti sasokat leste, órák hosszat elüldögélt a bükkfa tövében, ahonnan jól rálátott a fészekre, és vizsgálgatta őket a távcsövével.
Vajon kinek állhatott útjában?, ez a kérdés motoszkált a falubeliek fejében, egymás arcát fürkészték a boltban, a kocsmában, a cukrászdában, mintha a bizonytalanság szikráját keresnék a másik tekintetében, amellyel elárulja magát, hogy tud valamit. Abban biztos volt mindenki, hogy olyasvalaki lehet az elkövető, akit a polgármester maga engedett be, nem erőszakkal hatoltak be hozzá, semmi erre utaló nyomot nem találtak, tehát ismernie kellett leendő gyilkosát, és ez tovább erősítette a gyanút, hogy mégiscsak helybéli az illető. Ördögöt!, kapta hátra a fejét méltatlankodva a kocsmáros, mikor meghallotta az egyik törzsvendége okoskodását, és megvetőn csettintett is hozzá a nyelvével, mintha személyes sértésnek vélné, hogy bárkit is gyanúba kevernek az övéi közül. Hogy lenne falubeli, mondd már meg nekem? Fogja magát valaki, bemegy hozzá, és agyonszúrja, ráadásul huszonnyolc késszúrással, hogy biztos legyen a dolog? Ezt valaki idegen tette, mégpedig bosszúból és nyereségvágyból egyszerre, én állítom neked! Napnál világosabb. Nem engedsz átjátszótornyot? Hát majd teszünk róla, hogy engedj. Ennyire egyszerű ez.
Falubeli nem lehetett, ezt tehát kizárták, akkor pedig kívülről jött az illető, de honnan? Teltek-múltak a napok, a hetek, a nyomozás nem jutott előbbre. A polgármester temetésére természetesen nem ment el az egész falu, nem is értették, miért nem itt a faluban temetik el, mikor annyira szerette ezt a vidéket, imádott az erdőbe járni. Talán a nővére akarta így, hogy ne kelljen az ország másik végéből ideutazgatnia a sírt gondozni, inkább fölvitte magához Pest mellé, ahol lakott. Az öccse fiatalon került ide, egy kiránduláson megtetszett neki a hely, hiába igyekezett, nem tudta lebeszélni róla, hogy ideköltözzön, ebbe az isten háta mögötti faluba, amelyet ő sosem tudott megszeretni.
Zajlott tovább az élet Vidrafalván, és mivel minden csoda három napig tart, néhány hét múltán szinte el is felejtették az esetet, alig-alig beszéltek róla, bár ezt talán túlzás így kijelenteni, hiszen Vidrafalván örök időkre ott kísért majd a meggyilkolt polgármester árnya, mindenesetre egyelőre semmi újat nem tudtak meg a gyilkosság körülményeiről.
Meglátjátok, el fogják tussolni!, csóválta fejét a boltos a kocsmáros meg a fia előtt, mikor zárás után átment hozzájuk egy pohár fröccsre pénteken késő délután. Kinek állhatott útjában? Kinek? Akik itt változást akarnak, azoknak. Akik szemet vetettek erre a falura, de ő nem engedte, makacsul ellenállt. Higgyétek el, a megyén vagy még följebb kell keresni a tettest, én mondom nektek!, rázta a fejét egyre mérgesebben, de egyre tehetetlenebbül a boltos, akinek már a nagyapja is kereskedő volt a faluban. Följebb? Ha ez igaz, akkor abból semmi jó nem fog kisülni, arra mérget vehettek!, tromfolt rá a kocsmáros fia.
Novemberben, nem sokkal a hónap vége előtt történt aztán, hogy megjelent két vadász a polgármesteri hivatal előtt azzal, hogy a polgármestert keresik. Nem környékbeliek, ez rögtön kiderült, ha azok lettek volna, nyilván nem keresik, amikor tudják, hogy meghalt, új választást pedig még nem írtak ki, hogy valaki a helyére lépjen. Az alpolgármester fogadta őket, de éppen csak annyi ideje volt, hogy fél füllel végighallgassa sietve elhadart mondókájukat, mert elmenőben volt, pakolta össze az iratait, indult volna a tárgyalásra, amikor bekopogott hozzá a titkárnő, hogy látogatói érkeztek. Oda se tudott figyelni a zavaros meséjükre, jószerivel rájuk se nézett, csak bólogatott. Valami vaddisznót emlegettek, hogy meglőtték fönn a bükkösben, de szem elől tévesztették, a vérebek sem találták meg a nyomon, úgyhogy figyelmeztetni kell a lakosságot, hogy legyenek óvatosak az erdőben meg a falu végén.
Az alpolgármester már a szomszéd falu határán is túl járt, amikor hirtelen visszavette lábát a gázpedálról, mert abban a pillanatban villant be agyába a kép, és nem is tudta kiverni onnan. Szöget ütött a fejébe, hogy makulátlanul tiszta, szemlátomást vadonatúj vadászruhában miért jön ide személyesen két idegen egy meglőtt vaddisznó miatt, miért nem telefonáltak inkább azonnal, amikor szem elől tévesztették. Sehogy sem tetszett neki az a két ember, és csak most, így utólag döbbent rá, hogy a tekintetükben is volt valami gyanús, de az irodában nem is figyelt rájuk, annyira el volt foglalva a dossziéival.
Az előőrs, ők voltak az előőrs, gondolta magában, miközben önkéntelenül le is fékezett egy pillanatra, mintha vezetés közben nem tudná továbbszőni a gondolatát. Már-már lendült volna a keze, hogy visszafordul, hátha még ott éri őket a faluban, és ha kell, erőszakkal is kiszedi belőlük jövetelük valódi célját. Aztán a következő pillanatban megállapította magában, ha nem tisztességes szándék vezérelte őket, hiába minden, úgyhogy rálépett a gázra és folytatta útját a város felé.
Három hónap telt el a vadászok látogatása után, mikor a rendőrség bejelentette a helyi sajtóban, hogy megvan a tettes, egy fiatalember, aki közfeladatot ellátó személy sérelmére, előre kitervelt módon, nyereségvágyból követte el az emberölést. A huszonnyolc késszúrást súlyosító tényezőnek minősítették, az ügyész első fokon húsz év fegyházbüntetést kért, az ügyvéd természetesen fellebbezett, mondván, hogy védence nem saját elhatározásából cselekedett, tettére felbujtották, mi több, kényszerítették, megzsarolták, ha nem követi el a gyilkosságot, akkor vele fognak végezni, jelen esetben tehát őt is ugyanolyan áldozatnak kell tekinteni, mint a polgármestert.
Másodfokon enyhítették az ítéletet, mégpedig jelentősen, öt évvel mérsékelték a büntetést. Mindenki megdöbbent a faluban, a jól értesültebbek azt rebesgették, hogy a bíróság már így is eléggé belenyúlt a darázsfészekbe, nem akarta még tovább hergelni annak fullánkos lakóit. Napnál világosabb, hogy bűnszövetkezet bérelte föl a sebezhető fiatalembert, aki tényleg az életét féltette, azért ment bele a gyilkosságba, és még a bíróságon is ott lebegett szeme előtt sakkban tartójának az arca, még a leheletét is érezte az arcában, amint a szemébe vágja, Teszed, amit mondok, vagy véged! Nem sok ideje maradt a mérlegelésre, százszor végigfutott benne, hogy még a börtönben is nagyobb biztonságban lesz a gyilkosság után, mint szabad prédának idekint.
Nagyon nehezen szánta el magát, aztán már csak az első késszúrás volt nehéz. Arra határozottan emlékezett. A polgármester elindult a bárszekrény felé, hogy töltsön egy pohárka italt, mint a filmekben, ő abban a pillanatban fölpattant a kanapéról, és tarkón szúrta. Ott akarta eltalálni, ahol az idegkötegek elhagyják a koponyát, az a legsebezhetőbb pontunk, ezt már régen megtanulta. Nem talált a szúrás, a polgármester védekezni próbált, persze ő előnyben volt, hiszen tudta, mire készül, míg amazt váratlanul érte a támadás, hiszen előtte semleges dolgokról beszéltek, egy hangos szó sem esett közöttük, a polgármesternek fogalma se volt róla, kik küldték és miért, hihető ürüggyel, baráti ajánlással jelentkezett be hozzá, úgyhogy szívélyesen fogadta, akár egy rég nem látott ismerőst.
A hír nyilvánosságra hozatalát követő testületi ülésen az alpolgármester észrevétlenül a dossziéja alá csúsztatta a cédulát, melyet hivatalos borítékban, a nevére címezve adtak le az iktatóban. Újságból kivágott betűkkel összerakott üzenet állt rajta, okuljatok a példából, mindössze ez a három szó, eltérő nagyságú kisbetűkkel. A boríték láttán az alpolgármester előtt egyszeriben világos lett minden, egyvalamiben reménykedett csupán, hogy az időközi választás előtt nem jelentkeznek újra az átjátszótoronnyal kapcsolatos tervekkel, és nem neki kell majd kimondania a végső szót a jóváhagyáshoz.
