„A vers tisztítja a lelket”. Beszélgetés Simonfy József költővel

– Kölcsönkértem első köteted (is). Kinyitottam, s őszinte kíváncsisággal olvastam indító versed, melynek címe Útra készen. Lehet-e ezekben a verses berkekben/ labirintusokban ezt a kijelentést tenni? Most hogy látod? Jól indultál neki az útnak? – Tudni kell, hogy Hervay Gizella fölfedezettjeként indultam az Ifjúmunkásban, 17 éves koromban. Egy fél évvel később Székely János is közölt az Igaz Szóban. Az indulás zökkenőmentes volt. Utunk, Munkás­élet, Dolgozó Nő, Művelődés, Brassói Lapok, aztán megjelent a Varázslataim című antológia. „Üldözött állat, rohan végig a félelem az utcán, jajj, lelövik, eltapossák.” Vásárhelyen a fiatal költők találkozóján elmondtam, hogy Zilahon nincs irodalmi kör. Másnap felkeresett a milícia. Gyorsan meg is kellett alapítani a Zilahi Kiss Károly Irodalmi Kört. A politika oldaláról a felelős Fejér László volt, nem volt különösebb incidens. Irodalomszerető ember volt. Kötetem felterjesztettem a Kriterion kiadóhoz, állt is szinte 22 évet. Indulni? Hát indulni mindig indul az ember valamerre. A kötet végül 1992-ben jelent meg, szinte teljesen átjavítva. Hogy jól indultam? Amint később írom: „Az integetők arca arcomnál üresebb.” Ami azt jelenti, túl későn jelent meg. Már nem örültem neki, nem ujjongtam. Nem váltott ki belőlem szinte semmit.
– Értem. De valamilyen szinten kellett ez is. A késleltetett kezdés is egy kezdés, egy indulás. Egy löket. Láttad, hogy megszülethet valami. – Igen, de szinte már nem is hasonlított a beadott kötethez. Ezek után írtam: „Az út, ami belőlem indul, nem vezetett sehová. Mindenütt ugyanaz a szoba, asztal, ágy. Öröm semmi. Indultam tovább.” Ilyen lehangoló érzések kavarogtak bennem. A kötet megjelenése nem dobott fel. Az ember húsz év várakozás után reményvesztetté válik. Úgy éreztem, aminek én örülök, annak nem örül rajtam kívül senki. „Arcom miféle könyv/ kinyitni nem lehet/ csak a halál nyitja meg/ arcomon az írást/ ki fejti meg/ kik írtak rá/ hogy megfejthetetlenek.”
– Indultál tovább. Már régóta ezen az úton haladsz. Azóta 11 kötetes költő vagy. Ezek után változott-e ez az érzés? Vannak örömeid? – „Sokszor elfog az univerzális szomorúság,/ hogy képzelt világom cseppet sem jobb a valódinál./ Egy szebb jövőért sopánkodnak teremtményeim, az ostobák.” Az én verseim elég pesszimisták. „Sopánkodnak teremtményeim,/ szebb jövőre várva,/ de amíg én ilyen vagyok, addig hiába./ Azt gondolják, boldogabbak lehetnek nálamnál./ Dehát-dehát, amíg én nem, ők sem”.
– Szoktál boldog lenni? – Hát igen, szoktam. Szoktam én boldog is lenni, „például most/ hogy mondja az orvosom/ epeférgem van/ ki hitte volna az epén is/ megél valami/ s amin én évek óta gondolkozom/ viszonyom a világgal/ mi más lehetne hasonló”.
– Kicsit még térjünk vissza az út elejére. 17 évesen milyen volt elindulni? Akkor már érezni vélted ennek a költői létnek a súlyát? Belegondoltál-e abba, milyen útra lépsz? – Minden fiatal zenész akart lenni. Akkor volt az Illés zenekar, az Omega, a Metró, hát én is, 14 évesen, mint a korombeliek, vettem egy gitárt, jártam gitárórára, csak aztán kiderült, hogy botfülem van. A zenénél maradva, dalszövegeket kezdtem írni. Amikor egy hozzáértőnek megmutattam, azt mondta, ezek versek. Tehát így kezdődött az én verses ráhangolódásom. Dalszövegeket akartam írni, amiből versek lettek. Aztán nekifogtam olvasni. Egyből a szürrealistákkal kezdtem. Kedvenc festőm Dalí. Az égő zsiráf kapcsán merült fel bennem a nagy kérdés, hogy miért ég a zsiráf, miért kellett fölgyújtani. Szerintem itt feszegeti azt a kérdést. „Miért csak nekem nem sikerült/ miért pont én törtem ki a lábam/ miért pont velünk történt meg?” Elkezdtem hát a szürrealistákkal: Apollinaire, Aragon, Eliot, Antonin Artaud, García Lorca, Cendrars. A versolvasásom itt kezdődött, aztán haladtam vissza, József Attila, Ady… Adyt már azelőtt is szerettem, mert azon az utcán jártam-keltem minden nap iskolába menet, ahol ő lakott. Minden nap a háza előtt mentem el. Ady mindig a fejemben volt. Például a Zilahi ember nótája című verse. „Vér hullott a Terbetére,/ Régi ember régi vére.” Tehát nem verseket akartam írni, de versek lettek belőle. Úgy látszik, ez bennem volt.
– S jó úton vagy? Szeretsz költő lenni? – Én erre nem nagyon gondolok. Az ember költő… hát nem úgy megyek én ezen az úton, hogy költő vagyok. Fiatalon több minden foglalkoztatja az embert. Én ezt hordoztam magamban, és éreztem, hogy kikívánkozik. Ki kell írjam, mert másképp megmérgezi a napom minden óráját, percét. Tehát így. Azért írtam, hogy megkönnyebbüljek, hogy lényegében megtisztuljak.

– Tehát fogalmazhatunk úgy is, hogy a versek terhek is? A benned ragadt vers méreg lenne? – A vers engem sokszor átsegített a nehézségeken. Az írás egyfajta terápia, mert az ember tisztul. A lélek tisztul. Ha nem tisztítanád, folyton csak telne a mocsokkal, telne és telne, végül olyan lenne, mint egy szemetes kosár.
– Igen. De te nem csak a fióknak írsz, nem csak a saját megtisztulásodért. Kilépsz. – Az elején, amikor megjelentek nyomtatásban, örültem. Jó érzés látni, hogy mások is olvassák. Fiatalon az ember ír és már küldi is. Később, amikor sokat olvas és beleivódik, hogy mi a jó vers, akkor már nem mindent ír le. Tud válogatni, javítani. Viszonyít.
– Ehhez mennyit kellett olvass? Mennyit olvasol? – Általában minden nap. Ritka az a könyv viszont, amit végigolvasok. Akit megemlítenék, az Hamvas Béla. Ő úgy ír, hogy olvastatja magát. Amíg nem volt internet, vettem vagy kölcsönkértem egy verseskötetet, például egy Petrit. Szeretem a kortárs költőket. Közelebb is állnak a szürrealistákhoz. Egy nap egy kötetet végigbogarászok, elmélyülök benne.
– S merítkezel is ezekből az olvasmányokból? – Hogyne. Például Babitsból is, pedig őt annyira nem is szeretem. A félelem hangja egy ilyen ihletett vers. Megihlet egy mozzanat, egy sor, egy érzés, egy költői kép s azt bontod szét. Ezt csinálta Kosztolányi, Petőfi is, de menjünk vissza, akár még Homérosz is. Minden megihlet. Egy kavics, egy rózsabokor. „Rózsabokor földre/ hulló/ pléh leveleivel/ mint egy kiborult persely.”
– Első kötetedben megjelent versedben van egy sor: „hónom alatt friss égdarab”, s rá 10 évvel, 2002-ben megjelent újabb köteted, melynek címadó verse, az Égdarab a könyv záróetűdje. Úgy érzem, nem hiába hagytad a végére… – „Itt állok/ útra készen/ hónom alatt/ friss/ égdarab/ egyetlen/ fát sem/ ültettem/ csak gyermekségem/ futó záporát/ szívta mélyére/ e föld/ ott a megismerhető/ messze/ távozom/ friss égdarab/ hónom/ alatt.” Az ember amikor útra készül, csomagolnak neki valamit útravalónak. Nekem nem volt hamuban sült pogácsám, így hát égdarabba csomagolt földet viszek magammal. Ez lényegében azt jelenti, hogy gyermekkoromból, a szülőföldből viszek magammal az útra.
– S mit viszel magaddal gyerekkorodból? – A gyerekkorom szép volt. Szabad. Nem akartam felnőni. Haragudtam a felnőttekre, hogy borzasztó dolgokra használják a szavakat. „A levegő tele félelemmel, ki- és be­lélegzem.” A felnőttek sokat hazudtak, már akkor észrevettem. Most se különb a világ. Akkor így nyomorítottak meg, most meg amúgy. „Fáraók fiai mikor megszülettek/ már tudták fáraók lesznek/ a cézárok fiai mikor megszülettek/ már tudták cézárok lesznek/ a kőműves csizmadia fia/ csak azt tudta nem akar/ kőműves csizmadia lenni…”
– Te mi nem akartál lenni? – Várj, van folytatása: „megszülettem semmi sem akartam lenni/ semmi se lesz belőled mondta az apám.”
– És akkor lett belőled költő. – Kell hozzá tehetség. Ha valaki költőnek születik, muszáj írjon. Ki kell írja. Szorítja valami. De az ember mindig zárva van. „Bordám ketrecében vergődik énem.” Hol a szabadság? „Csak belül lehetünk szabadok/ kívül soha/ galambocska, galambocska.” Ott, ahol jól érzed magad, megérteted magad, ahol boldog vagy, ahol szeretnek. Ott szabad vagy.
– S a versek által szabadjára tudod engedni gondolataidat? Ki tudod nyitni a gondolatok ketrecét? – Igen. Megtisztítanak, ahogy már említettem. Mint szülés után az anya…
– Igen, mégis érdekes, mert a téma, amit sokat feszegetsz, az a vég. A halál nálad vers/életet adó inspirációforrás. Mondd, mely gondolat bánt tégedet? – Ez is egy örök érvényű téma. Nem feltétlen az elmúlás, inkább maga az idő mú­lása, ami foglalkoztat. Az idő…– Egyik köteted címe is ezt sugallja. Az Idő rokkantja. – „Türelmem lesz-e/ elviselni az öreget/ ronggyá olvastak az évek/ tövig koptatott/ az idő köszörűköve.”
– Belemerülve verseid világába, úgy érzem, egy vándor mellé szegődtem, aki térkép nélkül lábadozik egy nihilszagú poros utcán, s pesszimistán, töredékes képekben tárja elénk világát. Hogy alakult ki nálad ez a kissé groteszk szemüveg, amivel a valóságot filterezed? – „Úgy teszel, mintha bajod a világ baja lenne. És miért is ne? Ha egyszer a világ baja a te bajod is?” Hogy groteszk-e? A szürrealisták mély nyomot hagytak bennem. Kis groteszk, kis önirónia kell a túléléshez.– Verseid lelked szilánkjai, morzsái, puzzle-darabjai. Miért tartod fontosnak, hogy megoszd lelked rezdüléseit? Nem veszélyes kicsit szétszórni ezeket a lélekdarabokat? – Én nem tudom, más hogy csinálja, de nem úgy ülünk le, hogy valamiről írni kell. Nem gondolok másra, magamra se, hisz nem is tudom, mi fog kijönni. Amikor megvan, örülök. Én ihletett költő vagyok. Kell egy mag.
– S honnan jönnek az ötletek? Sokszor fordított perspektívával találkozunk, mint a megszokott. – Ezek maguktól jönnek. Van, hogy az ember magán is csodálkozik, hogy benne volt. Mint például: „Észre ki vesz / ki vesz észre/ amikor mint egy csillag/ belehullok életembe.”
– Mit adott neked a költészet és te mit adsz a költészetnek? Ehhez mit szólsz? – Hát ez súlyos. Írás nélkül nem is tudnám elképzelni. Engem a vers mindig is éltetett. Élni hagyott. Másoknak mit adok a költészetemmel? Azt szeretném, ha elolvassák a versemet, lássák, hogy ki lehet bírni minden nehézséget. Ha az embernek van akarata, kitartása, át lehet vészelni minden vészt. Én jobban szeretem a pesszimista verseket. Azokból lehet tanulni.
– Akkor, summa summarum, a költészet egy mentőmellény? – Igen, a költészet taníthat. Élni.
– A versek bűvkörében élsz. Van, amikor szünetet tartasz? – Nyáron, szabadságon, Zilahon. Egy idő után hiányoznak a költők, mint a szeretteid. Olyan ez, mint egy családi háló. De néha kell szünet. Vannak passzív napok, hetek. Bár az ember ilyenkor nem érzi jól magát, nyugtalan, mintha rühes lenne. Tépnéd le a bőrödet. Tépelődsz.
– Valóban. Furcsa ez a költői lét. Hogy tedd azt, amit tenned kell, amikor van valami, amit tenni akarsz?! Magától akar valami tőled. Valamit. Mint egy gejzír. Olyan, mint egy drog. Hogy látod? – Drog? Annál több. A drogról még le lehet szokni, de a költészetről nem. Az ott csörgedezik a véredben. Míg szuszogsz, lélegzel, addig szuszog, lélegzik veled.
– Írói késztetés. Áldás vagy átok? – Áldás. Hogy lenne átok, hisz átsegít a mindennapokon? Mindenki nehézségeken megy át. Az életben küzdünk. Az én versem küzdés, a küzdést mutatja be.
– Tehát a pesszimista versek leple alatt van benned egy optimista ember is. – Persze, másképp nem lehetne az ember pesszimista.
– Van-e olyan kérdés, amit eddig nem tettek fel neked, de most megválaszolnál? – Ha megkérdeznéd, hogy miért utálod a magad képére teremtetteket? Mert „Alighogy megszülettem/ bepólyáltak a bűnbe/ mocsokban nőttem fel/ hazugsággal etettek/ nem vagyok jó kertnek/ se házhelynek/ úgy ébredek ahogy nagy/ esőzések után/ egymásra csúsznak a földek.” Az emberek elég üresek. „A giliszta kitömve verssel/ a lótetű kitömve verssel/ a fa kitömve verssel/ a kő kitömve verssel/ csak az ember kitömve semmivel.”
– Csak az ürességbe lehet tartalmat tölteni. A mi felelősségünk. A költészet jó töltő. A vers lét/elem. Újratölthető. Na de lássuk, mit akar mondani a költő? – Rendben. Lássuk! „Ahogy becsukom életem fekete könyvét/ ha isten színe elé vezetnek/ s így szól te szerencsétlen nem volt egy boldog perced/ visszaküldelek/ rémülten fölkiáltok csak azt ne uram csak azt ne.” Hát, a költő leül. Ez a vers is úgy született, hogy ültem s arra gondoltam, ha az Úr elé kerülök, mit mondana nekem. De ez ritka… „Mint egy asztal, kiterülök…” Megszületett egy vers és kavargott bennem, hogy még valami kikívánkozik. Ha visszaküld, mi lesz. „Nem tudom, mit kell érteni egy festményen…” Tehát az ember amikor megírt egy verset, az olyan, mint a gyermekkorban felrúgott labda.
– Darabosan egész vagy egészen darabos? Most éppen min dolgozol? – Most fejeztem be az új kötetemet. Várok. Idősebb korban jó, ha van mire várni. „Születésemre vártam, de mire várok halálom után?” Addig is írok. Nem jönnek egy szuszra. Legalább van, min dolgozzak holnap is. Olvasd el például a Két hosszabb vers című versemet. Minden nap fel lehet fedezni valami újat. Egészen darabos. A darabokból lesz egy nagy egész. Mint ahogy több napból lesz egy év, több versből lesz egy egész. A verseim is így sorakoznak. Mintha egy nagy vers lenne. Ahol az egyik befejeződik, a másik ott kezdődik.
– A könyv is olyan, mint az útitárs. Végül is, miért írsz? – Miért írok? Azért, mert én vagyok maga a vers. Ha nem írok, nem is vagyok.

Simonfy József Zilahon született 1952-ben. Szülővárosában, az Ady Endre Líceumban érettségizett (1970). Utána kitanulta a szíjgyártó szakmát és munkásként dolgozott Zilahon, majd Szatmárnémetiben. Később a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium alkalmazta. Első verseit, Székely János és Hervay Gizella felfedezettjeként, az Igaz Szó közölte 1967-ben, majd versei jelentek meg az Ifjúmunkás által közreadott Varázslataink című antológiában, később az Erdélyi szép szó című antológia köteteiben. Első kötete Hold és nap címmel jelent meg 1992-ben. Legutóbbi verseskönyve: Idő rokkantja (Pro Print, Csíkszereda, 2017).