A veres kókis meséje (regényrészlet)

Alfa. Egyik nyári vasárnap délelőtt, valamikor 1985-ben vagy 1986-ban, apám kora reggeli eltűnése után azzal állított be a konyhába, hogy szerzett számomra valamit az orosz piacon. Vasárnap reggelenként apám szinte minden egyes alkalommal felkerekedett, és míg mások templomba készültek, ő szépen leballagott a Mihai Viteazul utcán a főtérre, aztán elsétált a katolikus templom mellett, majd az egyik, végül a másik ortodox templom mellett is, hogy átkelve a Poklos-patakon odaérjen az orosz piacra. Mert az orosz piacon mindent lehetett kapni, frissen sütött miccstől egészen az autóig, a különböző méretű szögektől egészen a druzsbáig, a pálinkától kezdve a külföldi piáig mindent. És ha éppen nem volt valami, akkor a rá következő hétre beszerezték, megígérték, és többnyire hozták is a portékát, legyen az keletnémet bőrcipő, jugoszláv melegítő, vagy bármilyen Dacia-alkatrész, esetleg gyújtógyertyák a Trabantba, másolt vagy éppen eredeti Queen-kazetták, az Omega legújabb bakelitlemeze, lemezlejátszó, kazettofon. Bármi. Akinek szerencséje volt, és hosszas könyörgések után kapott útlevelet, a piac déli sarkában, a miccsárus és Bogdan Dicui kocsmája közti beugróban megtalálhatta Távit, aki divatosnak számító hastáskájából valutát váltott az arra érdemeseknek. Főként forintot, dollárt, keletnémet márkát, esetleg nyugatnémetet is, de az már felettébb gyanús volt, ha valakit elengedtek egészen az NSZK-ig. Volt, aki kifejezetten ezért járt ide, a valutázó Táviért, akinél jó pénzért dollárt lehetett váltani, hogy aztán a főtér végén lévő Grand Hotel aljában található valutásüzletben olyasmit vásárolhasson, ami amúgy semmikor és semmilyen körülmények között nem volt kapható sem a Luxor, sem a Romarta áruházakban. Mások Mari mama standjánál álltak sorban már kora délelőtt, hogy rendeljenek kettő, négy vagy hat darabot a miccsből, mustárral, kenyérrel, mintegy megspórolva otthon a reggelit, és a jóféle miccseket aztán a stand előtt elhelyezett magasított, kerek asztaloknál fogyasztották el állva, közben áramlottak az információk, melyik benzinkútnál lehet éppen benzinhez jutni jegyre vagy jegy nélkül, mikor várható a legújabb banán- vagy narancsszállítmány a főtéri aprozárban, és hol adnak a húsjegyre csirkét a húskonzerv helyett.

Ezeken a vasárnapokon apám leballagott az orosz piacra, végigsétált többször is a portékájukat hol a földre terített vásznon, hol fabódékban kínáló árusok között, nézelődött, információkat gyűjtött, és aztán a legtöbbször megállapodott az öreg Dájbukát Nigol könyvesbódéjánál. Dájbukát fabódéja mintegy öt méter hosszú volt és olyan két és fél méter széles, az ajtó az egyik oldalon, míg az öreg kis pultja egy mély, süppedős karosszékkel a másik oldalon, aztán a bódé minden falán könyvespolcok, az agyagos földön elhelyezett pallóktól a plafonig, s emellett éppen középen, odatolva az egyik könyvespolchoz, volt egy kerek asztal, rajta folyóiratok, magazinok, képes újságok, minden, ami szem-szájnak ingere. Apám Dájbukáttól szerezte be azokat a könyveket, amiket lehetett, és persze főként azokat, amiket nem lehetett. Mikor néha később magával vitt immár, míg ő az öreggel egyezkedett a pult mellett, addig nyugodtan böngészhettem az asztalra kitett lapokat, hiszen apám és Dájbukát ráérősen üzleteltek a sarokban. Apám itt töltötte gyakorta a vasárnap délelőttjét, végignézte a polcokat, újra és újra végighúzta az ujját a poros, megfakult könyvek gerincén, néha egyet-egyet kivett, belelapozott, majd visszatette, vagy éppen kitette a kerek asztalra. Ami oda került, annak esélye volt, hogy megveszi, így aztán mire végigböngészte az összes polcot, addigra szép halom könyv gyűlt fel az asztalon, gyakran nyolc-tíz darab is ott tornyosult, hogy aztán egy újabb nekifutással azokat is leválogassa, míg végül megmaradt az a két-három darab, ami megvásárlásra került. Ekkor kezdődött az egyezkedés, mert Dájbukát Nigol nem adta olcsón a portékát, mindennek megkérte az árát, főként ha azt Budapesten, Újvidéken vagy netalántán máshol adták ki. És apám sem volt rest, egy-egy könyvért igazán megharcolt, addig vitatkozott az öreggel, míg az engedni nem kezdett az árból, bármelyik piaci kofa megirigyelte volna őket, és amit ott műveltek, nos, néha égett az ember arcán a bőr, hogy nem szégyellik magukat. Apám nem egyszer tettetett felháborodással felkapta a már pultra pakolt könyveket, és határozott lépésekkel odament a középen lévő asztalhoz, levágta őket a közepére, hogy akkor itt rohadjon meg minden egyes darab, ha ennyire köti az antikvárius az ebet a karóhoz, és ebből Dájbukát is értett, korát meghazudtoló fürgeséggel igyekezett apám után, és egy-egy meghajlással kísérve villámló szemekkel szabadkozott, hogy hát neki is meg kell élnie valamiből, s ha minden könyvmolynak engedek, akkor fel is gyújthatom a bódét, mert semmi értelme az életemnek. Rohadnak ezek a könyvek, büdösek, vágta Dájbukát fejéhez apám, és félő volt, hogy erre az öreg felkapja a kiválasztott könyveket, és egyenként apám fejéhez vagdossa őket. Annál nagyobb sértés nem nagyon volt, hogy büdösek a könyvek, mivel Dájbukát Nigol mindig büszke volt arra, hogy naponta leporolja a könyveit egy erre rendszeresített tollseprűvel. Szagolja meg, szagolja meg őket, ennél jobb szaguk már csak akkor lenne, ha most jöttek volna ki a nyomdából, kiabálta ilyenkor az öreg, és a könyvet kinyitva apám orra alá dugta. Minden a bevett forgatókönyv alapján zajlott, mintha könyvből olvasták volna az egyes lépéseket, előírásszerűen zajlott az alkudozás, a vádaskodás, minden, hogy aztán a végén mégiscsak megegyezzenek az árban, és Dájbukát gyakorta megfejelte a megvásárolt portékát egy-egy gyerekeknek készült folyóirattal az asztalról. Mert volt ott mindenféle, irodalmi folyóirat, mezőgazdasági magazin, ifjúsági kiadvány, amit csak akart a drága vevő. Ami friss volt, új, esetleg olyan helyről érkezett, hogy jobb volt nem egyből a szélesebb nyilvánosság elé tárni, az ott lapult a pult fiókjában, ott rejtegette Dájbukát a nagy és mindentudó nyilvántartókönyv alatt azokat a lapokat, amik csak bizonyos bennfentesek számára voltak elérhetők, egyáltalán csak azok érdeklődhettek egy-egy finomabb kivitelezésű erotikus magazin iránt, akik tudtak a létezéséről, no meg arról, hogy Dájbukát Nigol is foglalkozik ilyennel.

Egyik ilyen vasárnapi alkalommal apám reggeli alkudozása után három nagy méretű, kék borítós kötettel tért haza, amiket – szokásával ellentétben – nemigen mutogatott, nem tette büszkén az asztalra, hogy lám, mire költötte a félretett pénzét, hanem egyből elvonult velük a szobájába, és mindeközben megjegyezte, nekem is szerzett valamit az orosz piacon. A valami rögtön két valami is volt. Egy pirosas, talán inkább rózsaszínbe hajló és egy fehér borítójú Alfa magazint tett az asztalra apám, mint később megtudtam, Dájbukát sózta rá a nagy alkudozások közepette, mintegy megpótolta a három kék borítós könyvért kért borsos ár ellenértékét. Apám nem sejtette, miféle lavinát is indított el ezzel, és természetszerűleg abban a pillanatban, sőt, inkább úgy mondanám, hosszú ideig még én sem, viszont az akkor kapott Alfák búvópatakszerűen beszüremkedtek mindenhová, és aztán az évek alatt néha mély és láthatatlan, máskor felszíni, gyakorta beomló járatokat vájtak, és lassan, de biztosan hatottak mindazzal szemben, amit apám gondolt a világról számomra.

A szarvasbőr mokaszinban halkan osonó Unkasz, vagy a folyamatosan nevet váltogató Natty Bumppo, az öreg Csingacsguk, a mohikánok, a dakoták, a sziúk, az igazságos Winnetou, és természetesen a jó öreg Old Shatterhand mind-mind ott sorakoztak az ágyam mellett lévő asztalkán, különféle alakban, kartonból kivágva, térképekre rajzoltam a táborokat, és néha, egy-egy igazi csata alkalmával a jó apacsok együtt harcoltak a mohikánokkal, néha még a morcos és szigorú sziúkat is maguk mellett tudták. Ráadásul a csapatokat jó és tudatlan gyarmatosítóhoz méltón Natty Bumppo és Old Shatterhand irányították, akik mindent túléltek, főként a derék indiánokat, hogy aztán magas és hatalmas sziklák hasadékában rakott apró, szárazfából gyújtott tábortüzeknél hosszasan tudják ecsetelni elhunyt indián barátaik dicsőséges cselekedeteit. Dicsőséges cselekedeteket meséltek a faluvégi tábortüzeknél a jó gallok is, egy-egy sikeresebb kaland, szerencsés kimenetelű próbatétel, újabb és újabb megmenekülés az okkupációtól, szóval ezek mind-mind alapot szolgáltattak a körbe rendezett asztalok mellett elfogyasztott hatalmas lakomáknak, ahol mindenki – na jó, kivéve a nőket, ők csak idő múltával – helyet kapott, és ahol két vadkan elfogyasztása közben cuppogva, csámcsogva, korábbi viszálykodásokat időlegesen félretéve újra és újra elmesélték egymás szavába vágva a történeteket. Egyedül Hangjanix nem részesült a közösen elköltött vacsora örömeiben, mivel minduntalan szólásra, azaz dalolásra emelkedett volna, hiszen mégiscsak ő lett volna a bátor és rendíthetetlen gall falu egyetlen hivatalos dalnoka, bárdja, egyúttal történetmondója, aki a hagyományoknak formailag és énekügyileg tökéletesen megfelelve tudta volna dalba önteni a szinte azonnal legendává nemesedő eseményeket. A jó gallok, élükön Asterixszel és Obelixszel, nem igazán tűrték a hivatalos énekmondók dalait, főként Hangjanix éles, vijjogó danolászását, és a hatalmas lakomák egyetlen szenvedője a saját lakófája alatt megkötözve nyögdécselő bárd, akit csak végveszély esetén engedtek társai szóhoz, azaz inkább dalhoz jutni.

Azon a vasárnap délelőttön, miközben apám a szobában izgalommal lapozgatta új szerzeményeit, észrevétlenül lopakodott be az alacsony, heves Asterix és vadmalacmintás nadrágjában a magas, köpcös Obelix Natty Bumppo és Csingacsguk mellé, hogy aztán kis idő elteltével végképp kiszorítsák őket a csatatérről, legalábbis átvegyék helyüket az első sorban, hiszen legyen bármekkora túlerő is, Asterix kortyolt egyet a Panoramix készítette varázsitalból, és máris minden rendben volt, szanaszét repültek a rómaiak, a gótok, a helvétek vagy bárki más, aki ellenszegülni merészelt. Az Alfában két lábon járó szárnyas dinoszauruszok, magukat daruval lóra segítő lovagok, kínai tulipánnemesítők, felfedezések, gyorsírás-gyorstalpaló és egyéb kevésbé izgalmas ismeretterjesztő cikkek társaságában köszöntöttek be a gallok, akik elszántan, maroknyian, néha vakmerően és felelőtlenül álltak ellen a hatalmas Római Birodalom meg-megújuló támadásainak. S Obelix óta tudjuk jól, bolondok voltak a rómaiak.

Jól emlékszem a látnok történetére, a látnokéra, aki éhesen, de annál félelmetesebben állított be egy viharos éjszakán a gallokhoz, és miközben átlátszó, de annál meggyőzőbb beszéddel elhitette magáról, hogy a jövőbe lát, kísérteties alakja, lekonyuló bajsza, a hátára és a fejére vetett kapucniszerű farkasbőr megrémisztettek, és már-már magam is elhittem meséit a jövőről. Felkuporodtam az ágyamra, és minden képet újra és újra megnéztem, irigyeltem Obelix étvágyát, annál jobban már csak az elfogyasztott vadkanok ízére lettem volna kíváncsi, ahogyan a történetre is, amit aztán jóval később, hosszú évekkel később megtudtam, miért is nem kap Obelix soha a varázsitalból, és hosszan elidőztem a látnok erdei táboránál, ahová a jó és bugyuta falusiak rengeteg ételt kihordtak egy-két jövőt illető látomás megosztásáért cserében. Volt ott minden, zsírjában sült vadkan, ismeretlen gyümölcsökkel megrakott tál, frissen sült cipó, mézédes üdítő, sör és bor hordókban meg korsókban, – Analfabetix állítása szerint – frissen fogott halak, édességek, hatalmas, lekvárral leöntött sütemények, galambleves és fácánsült, egyszóval minden, mire egy éhes és mindenre képes látnok csak vágyhatott.

És hiába voltak hatalmas dulakodások, csaták, sosem halt meg senki, néha ugyan rómaiak potyogtak az égből Asterix vagy Obelix egy-egy jól irányzott ütésének következtében, azonban a derék legionáriusok szerencsésen földet értek, hogy aztán addigi mozgásukat meghazudtoló gyorsasággal visszavonuljanak a gall falutól nem messze lévő, facölöpökkel körülvett erődbe. És ott volt a Natty Bumppóhoz hasonlóan nevét váltogtó Csodaturmix vagy Panoramix, aki mindig méltóságteljesen, higgadtan tette irányba a gallokat, figyelme sosem lankadt, még a leghevesebb ostromok ideje alatt sem kerülte el a figyelmét az élelmes Obelix, aki néha még álruhában is megpróbált a varázsitalos üsthöz járulni egyetlen korty nedűért, de Panoramix résen volt, és a fakanállal határozottan tolta arrébb a nagy melákot, dorgáló szavak kíséretében. Mint a joviális Törppapa, ügyelte a rendet a jó druida, s csak nagy néha látszott meg viselkedésén, azért ő is igazi gall, nem veti meg az ételt meg az italt, sőt, mindent megtett, hogy borsot törjön a derék rómaiak, főként Caesar orra alá.

A látnok erdei hajlékán felgyűlt ételek és italok képei mellett akkor láttam először a MÉH szalaghirdetését, vagy a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat hanglemezajánlatát, Süsü és Csipkerózsika izgalmas borítóját, a Metalon edzőgépeit, a Sabaria-Siesta szabadidőcipőit, amikről, ahogyan a gallokról, halvány sejtelmem sem volt. Ahogyan arról sem, hogy a Budapesti Likőripari Vállalat nem túl dekoratív reklámjánál hosszabban elidőzhettem volna, hiszen a címük (Budapest, Ipar utca 15/21.) előtt üvöltöttem hosszasan közel harminc évvel később karácsony másodnapján a kora esti sötétben Ágnessel, tudva, hogy annak a házasságnak is vége, és egyúttal rettegve, hogy konok módon a közeli Dunába ugrik. Hiszen a Likőripari Vállalat épületétől pár lépésre pár évvel később, immár nem üvöltözve, inkább alaposan és nem gall mézsörtől elázva, borultam Melcsi nyakába, érezve megfeszülő bőrét, szája keménységét, azt, hogy ismét valami visszavonhatatlanul elromlott, és már megint, ismét nem lesz semmi olyan, mint régen.

Bár látnok lehetett volna apád, Vajk, látnok, mint Dájbukát Nigol, aki azon a vasárnapi délelőttön két Alfát csapott a portékához, hogy megnyugtassa apámat, jó vásárt csinált, és közben, tudva vagy tudatlanul, mégiscsak kijelölt úttalan utakat a gall provinciák ismeretlen világába. Bárcsak látnok lehettem volna, aki ételért és italért cserébe megjósolja a jövőt, a beláthatatlant, akinek kezében ott van saját kesze-kusza sorsa, és nem csak fogja, tartja, kicsit irányítja is. Bárcsak látnok lehettem volna, aki belátja az Ipar utca alig kivilágított karácsonyi estéjét, az újra és újra meginduló lépéseket, aki nemcsak nézett, hanem látott volna is. Bárcsak látnok lehettem volna, jó gall látnok, és akkor nem írhatnám most, ez is apád.

‍