.svg)
„A végtelen névtelen lakói vagyunk, ez az igazi hazánk” – Interjú Győrffy Ákos költővel, íróval
XXXV. ÉVFOLYAM 2024. 11. (889.) SZÁM – JÚNIUS 10.
A csend körei címmel 2023-ban jelent meg az új köteted, amelynek műfaji besorolása sem egyszerű, valahol a próza, a vers és az esszé határán mozog. A külső körülmények ritkán szoktak olvasás közben zavarni, most viszont, a könyv olvasása közben egyre inkább zavart, hogy folyamatosan zajlik valami körülöttem. Tudom, hogy egy írónak nem célja megszabni, hol olvassák a könyvét, mégis rákérdeznék, van-e olyan hely, ahol szerinted ideálisan lehet(ne) olvasni a köteted? Neked hol van az olvasáshoz megfelelő ideális hely, milyen körülmények közt olvasol szívesen?
Megszabni igazán nem szeretném senkinek, hogy hol olvassa ezt a könyvet. Azt hiszem, olvashatja bárhol, buszon, villamoson, egy kocsmában, egy patak partján, de akár a Vlegyásza csúcsán vagy a Tirrén-tenger homokos partjain is. Olvasni úgy érdemes, ha az ember képes magában megteremteni a szükséges csendet és figyelmet. Ha sikerül, igazán nem érdekes, hol történik ez az olvasás. Persze én sem szeretem, ha olvasás közben zaj van körülöttem. Jó pár éve azt vettem észre, hogy csak éjszaka tudok olvasni. Ez valószínűleg onnan ered, hogy amíg a gyerekeim kicsik voltak, napközben szó sem lehetett olvasásról, és egyszerűen nem maradt más, mint az éjszaka. Ezek az idők elmúltak, de így maradtam. Éjszaka legfeljebb a baglyokat hallom a szemközti hegyoldal erdejéből, a baglyoknál pedig igazán nem kell jobb társaság az olvasáshoz.
Az egyik esszédben van egy rész, ami egyfajta metaforája is lehetne annak a pozíciónak, amelyből te a világra tekintesz: a Dunában úszva a folyó sodrásán túljutva van egy olyan pont, ahol szinte megáll a víz – mintha a vihar szemében ülnél, s onnan néznéd a világ dolgait. Hogyan lehet eljutni a vihar szemébe, hogy ne sodorjon el az ár?
Nagymaroson, ahol felnőttem, a házunk alatti folyószakaszon van egy különleges hely. A kompátkelő alatt szokatlan áramlatok dolgoznak. Van ilyen máshol is persze, de számomra ettől még emlékezetes hely ez. Egy nagyjából százméteres szakaszon megfordul a sodrás iránya a part mentén, „fölfelé” folyik a víz, és ha átúszik ezen a szakaszon az ember, egy kisebb örvény centrumába jut. Ez az örvény nem elég erős ahhoz, hogy lehúzzon, de arra képes, hogy egy helyben tartson. Mint egy mozdulatlan középpont. Amikor ezt felfedeztem, delejes hatással volt rám. Ezek szerint van olyan hely, aminek nem kéne léteznie. Holott létezik, ráadásul nem is csodaként létezik, mert a létezése fizikai törvényszerűségek mentén is leírható. Mégis csodaként éltem meg, vagy inkább egy személyesen nekem üzenő jelképként. Egy hely, ahol a nagy áramlásban mégis mozdulatlan maradok, mintha kívülről szemlélhetném az életemet. A nagy világvallások szerint ez az ember ideális pozíciója, a szemlélődő én tökéletes helye. Arról persze fogalmam sincs, hogy ezt az ént hogyan lehet egy ilyen pozícióba emelni. Azt tapasztaltam, hogy kivételes esetekben valami átbillent oda, talán nevezzük kegyelemnek. A Duna megmutatta, hogy mindez milyen testi érzetekkel jár, nekem már csak értenem kellett belőle. De megmondani így sem tudom, milyen út vezet ide, csak megtapasztalom, amikor megtörténik.
A periféria a másik olyan hely vagy létállapot, amely gyakran megjelenik a szövegeidben. És nem csak a szövegeidben: dolgoztál hajléktalanszállón, szociális munkásként halálos beteg gyerekekkel. Mi vezetett a peremhelyzetben, határhelyzetben élők világa felé?
Semmi más, mint az, hogy hozzájuk hasonlónak éreztem (és érzem) magam. Persze könnyen tűnhet úgy, mintha ez egy fellengzős, öntelt mondat lenne. Hogyan is lehetnék én hasonló egy hajléktalanhoz, egy gyógyíthatatlan beteg gyerekhez, miközben nagyjából egészséges vagyok, van hol laknom, és mindig van ennivaló a hűtőszekrényben. A hasonlóság lényege ennél mélyebben van. Sosem tudtam megszokni a világot, amelyben élek. A társadalmat, a természetet, az Univerzumot. Van az egészben valami számomra felfoghatatlan, és értetlenül nézem a többieket, ahogy látszólag magától értetődőnek tartják ezt az egészet. Úgy tesznek, mintha ez lenne a természetes. Holott számomra sosem volt természetes semmi. A másik ember, egy fa, egy város, egy harkály röpte, a csillagos ég. Felfoghatatlan, nem? Ebből az eredendő értetlenségemből nem származhatott más, mint a peremhelyzet, a pálya széle, a szakadék szélén billegés folyamatos érzete. A hajléktalanok és a beteg gyerekek is határhelyzetekben élnek, a társadalom peremén, szinte észrevétlenül. Jobb nem is tudni róluk. Köztük időzve otthon éreztem magam, ez volt az én igazi helyem. Ma már nem ezt a munkát végzem, de ez nem változtatott a lényegen, ugyanott vagyok, ahol mindig is voltam.
Mint köteted címe is jelzi, a külső és belső csend központi témája a szövegeidnek – az a csend, amelynek megteremtésére a mondataidban is törekszel, nem feltétlenül kellemes. Nem lehetséges, hogy azért élünk folyamatos zajban, mert félünk magunkra maradni önmagunkkal?
De, nagyon is lehetséges. Az önmagunkkal való nyers együttlétben tényleg van valami félelmetes. Néhány évvel ezelőtt, egy éjszaka eltöltöttem pár órát a pannonhalmi apátság középkori bazilikájában. A csendnek ezt az intenzitását addig még soha nem tapasztaltam. Mintha a testemben zajló minden folyamatot külön-külön érzékeltem volna. De egy idő után azt is észrevettem, hogy a test zajai mögött van még valami, a csendnek egy olyan tartománya, amit szinte egyáltalán nem ismertem addig. Ez a csend bennem volt, a test zajain túl, egy nem meghatározható helyen. Ezzel a csenddel együtt lenni egyáltalán nem kellemes, miközben az is kiderül ilyenkor, hogy a találkozás elkerülhetetlen. Nem tudjuk megúszni. Persze megpróbálunk mindent, hogy elkerüljük, hogy ne vegyünk tudomást róla. Eltelhet úgy az egész élet, hogy soha nem találkozunk ezzel a csenddel. Aki így éli le az életét, az tulajdonképpen halott. Ez a zajban fuldokló világ is végső soron halott.
A verseid nyelvezetére egyfajta szikár figyelem jellemző, míg esszéid/prózád személyesebbek, líraibbak – ez az esszétől versig terjedő tartomány azonban a nyelvi regiszterektől függetlenül arról a belső világegyetemről szól, amelyet a köteted címében a csend köreinek nevezel. Hogyan lehet csendet írni a mondatokba?
Fogalmam sincs. Szoktunk beszélgetni erről olykor a barátaimmal, de akárhogy is kerülgetjük ezt a témát, nem találunk fogást rajta. Az alapkérdés az, hogy az emlékezetes művekbe hogyan kerül be az a rejtélyes többlet, ami szemmel láthatóan nem a mondatokban van. Mert nem a cselekmény, nem a helyzetek, nem a történet íve az, ami ezt a többletet tartalmazza. Talán tényleg a mondatokban van, de a mondatokban hol? Melyik betűben, melyik írásjelben van elrejtve? Ez megmagyarázhatatlan. Az írás közelében eltöltött lassan három évtized után azt mintha már el tudnám dönteni, hogy melyik írásomban van meg ez a csend, és melyikben nincs. De elképzelésem sincs arról, milyen kritériumok alapján tudom eldönteni. Ez tényleg misztikus, nem tudok mást mondani.
A mondat tőkesúlya érdekel, írod valahol, s elég gyakran találunk utalást a szövegeidben – akár Mészöly vonatkozásában is – arra, hogy mennyire fontos a mondat szerkezete, líraisága. Milyen egy jó mondat, vagy melyek azok a mondatok, amelyekért „érdemes élni és olvasni”?
Az a jó mondat, amelyikben benne van ez a titokzatos többlet. A jó mondat hiteles, de ez is elég homályos, hogy mit is jelent pontosan a hitelesség. Talán valami olyan helyzetet jelent, amikor a mondat tökéletesen fedi írójának a világban elfoglalt helyét. Sem többet, sem kevesebbet nem csinál, csak pontosan lefedi. Ez a hely nem a társadalomban elfoglalt helyet jelenti, és végképp nem az irodalmi életben elfoglalt helyet, hanem – hogy is mondjam – a létezésben elfoglalt helyre utal. Hirtelen szót kap egy név nélküli, világegyetemi személytelenséggel telített hang, ami persze lehet fokozhatatlanul személyes is, a mélyén mégis egy névtelen lény beszél, aki a végtelenségből szól hozzánk. „Éjnek évadján a lenyugvó hold csöndjében érkeztem a tetőre, sítalpaim ezüst szalagja most is ott kanyargott tisztásokon át a Kolinda-erdő búvópatakjai felé. Utoljára még átjárt egy kis jóleső meleg: azért mégsem tűnök el erről a tájról nyomtalanul.” Ez például két jó mondat. Talán nem nehéz kitalálni, honnan származnak.
Az én olvasatomban a legutóbbi köteted szövegei közelebb állnak az esszéhez, mint a prózához, s egy adott ponton te magad is esszészerűségnek nevezed azokat, illetve hivatkozol is esszékre. Az erdélyi irodalomnak voltak nagy esszéíró nemzedékei, Székely Jánostól Bretter Györgyön át Egyed Péterig vagy Szilágyi Júliáig sorolhatnám, kik azok, akik kiváló esszéket írtak. Mégis, mintha manapság egyre kevésbé írnánk esszéket, vagy eltévedtünk volna az esszé meghatározásában. Milyen a jó esszé ismérve?
Talán nem én vagyok hivatott arra, hogy megmondjam, milyen a jó esszé. Nekem jó ideje kézre esik ez az esszészerű forma, amelyben azért felbukkannak a vers és a kispróza attribútumai is. Nem tudom, esszék-e ezek egyáltalán. Azt vettem észre, hogy akkor sikerül egy írásom, ha nagyjából leköveti egy asszociációs gondolati lánc nyomvonalát. Ha az írásban megjelenik valami abból, ahogy az ember gondolatai, az egy-egy gondolathoz tapadó érzelmi rétegei kapcsolódnak egymáshoz. Érzelmi és képi emlékekből dolgozom, és ennek elég kevés köze van a racionalitáshoz. De ezek az emlékek nem mindig valóságosak, bár az egy külön beszélgetést érdemelne, hogy mit is értünk mi valóság alatt. De nem ez volt a kérdés, elkalandoztam. Ezért sem vagyok klasszikus esszéíró, mert hajlamos vagyok az elkalandozásra, és az adott tárgy (ha van ilyen egyáltalán) körül olyan elnyújtott pályán keringek, mint azok az üstökösök, amelyek tízezer évenként egyszer tűnnek fel az égbolton.
Valamikor a hetvenes években volt egy szülőföld tematikájú esszépályázata az Utunk folyóiratnak – Veress Zoltán esszéjében Ikaroszt és Anteuszt tekinti emberi létünk két nagy szimbólumának. Mekkora az a darab föld számodra, amellyel erőt adóan érintkezel? Kismaros és Börzsöny, az Ipoly és a Duna azok a földrajzi helyek, amelyekre a szövegeid lelki térképét rárajzolhatnám valahova. Mi a haza számodra – hogy egy korábbi köteted címére utaljak?
Talán a Börzsöny, ha mindenképp meg kellene jelölnöm egy földrajzilag is értelmezhető területet. A Börzsöny és a Duna. De nagyon otthon tudok lenni a Földközi-tenger partjain vagy a Kárpátok fenyveseiben is. Azt hiszem, az egyetlen értelmezhető hazafogalom a számomra az, hogy a végtelenben élünk. Ez elég abszurd állítás, elismerem, mégsem mondhatok mást. A hazának ez a megközelítése van a legmélyebben, minden más csak erre rakódik. A végtelen névtelen lakói vagyunk, ez az igazi hazánk.
Több helyütt mondod, írod, hogy az utóbbi időben a zene (művelése és hallgatása) mintha fontosabbá vált volna számodra, mint az irodalom, az írás. Miért, hogyan alakult ez így?
A zene mindig is fontos volt, kora gyerekkoromtól kezdve intenzíven foglalkoztatott. Jóval előbb, mint az írás. Aztán hol az írás, hol a zene került előtérbe. Az a zene, ami engem foglalkoztat, talán nem is zene a szó klasszikus értelmében. Nem is tudom, micsoda. Létrehozni, felépíteni egy atmoszférát, amiben el lehet merülni, ami emlékeztet valamire, amiről nem tudok semmit, csak a hiányát érzem. A környezet, a természet hangtöredékeiből összerakni egy imaginárius természeti teret, amit mégis valóságosabbnak érzek minden másnál. Valami ilyesmi az, ami zeneileg érdekel. Persze ez nagyon hasonlít arra, ami az írásban is érdekel. Mind a kettő ugyanonnan jön, ugyanaz a forrása, nem is nagyon tudom szétválasztani magamban a zenét és az írást. Amikor írok, mintha zenélnék, amikor zenélek, mintha írnék. Hol az egyik, hol a másik kér szót, én csak teszem, amire kérnek.
