A Vásárhelyi Találkozó új olvasata Jancsó Elemér életművének tükrében

Forró Ágnes munkája

A két világháború közti korszak fiatal nemzedéke eszmei szempontból polarizálódik, ezért szétfeszül az Erdélyi Fiatalok kerete, és a fiatalok egy része 1935-ben megalapítja a Hitel folyóiratot.
A Hitelen elsősorban egy szellemi csoportosulás történetét kell értenünk, amely nemzedéki alapon szerveződött, de nem kizáró korosztályi elvek alapján, hanem egy velük gondolkodó és más korosztályokra is nyitott formában. Története szervesen kapcsolódik az Erdélyi Fiatalok történetéhez, hiszen munkatársainak nagy része az Erdélyi Fiatalok felől érkezett.1 A Hitel társadalomtudományi jellegén túl kulturális és irodalmi érdeklődést is mutatott. Jancsó Elemér irodalomtörténészt ez is vonzotta a hitelesek körébe, elsősorban az a személyi kör, melynek az Erdélyi Fiatalokban és az Ady Endre Társaságban is tagja volt. Ő ekkor harmincéves, a vitában álló két generáció határán áll. Meggyőződése szerint az irodalomnak a gazdasági és a politikai változások előtt kell járnia, ez vezette őt az Erdélyi Fiatalok, a hitelesek, majd a Vásárhelyi Találkozó szervezőinek körébe. A Hitel folyóiratban többeket foglalkoztatott a magyar−román társadalmi−politikai közmegegyezés kialakításának a gondolata. Közéjük tartozott Márton Áron, Tamási Áron, Jancsó Béla, Jancsó Elemér, az előzetes eszmecserébe – mások mellett – bekapcsolódó Balogh Edgár, Mikó Imre, Kacsó Sándor.
Az OSZK-ban található Jancsó Elemér-­levelezés anyaga tartalmazza Balogh Edgár Jancsó Elemérnek küldött leveleit. Ezekből kiderül, hogy Balogh Edgár már 1935-ben szervezeti kereteken gondolkodott, megfogalmazva egy ,,új realizmus” szükségességét Erdélyben, a ,,népvalóság objektív számbevételé”-nek, a ,,demokratikus kultúrbeállítottság”-nak, ,,egy realista összefogásnak” az igényét. Balogh Edgár arra kérte Jancsó Elemért, fogalmazza meg és küldje szét a meghívókat a kolozsvári megbeszélésre, melynek anyagát a Brassói Lapokban szerette volna megjelentetni. Úgy képzelte, hogy 1936 februárjának közepén kellett volna elindítani egy ankétot először Mikó Imre, Jancsó Elemér, Szilágyi, Kőrösi négy cikkével, a második ankétszámban Szentimrei Jenő, Méliusz József, Szenczei László, Szilágyi András, Kós Kovács István cikkeivel, a harmadikban Kacsó Sándor, Gaál, Szabédi László és Bányai László írásaival. Szerették volna még Jancsó Bélát, Fogarasit, Szász Endrét, Ligeti Ernőt, Spectatort, Tabéry Gézát és László Dezsőt személyileg is bevonni az ankétba. Balogh Edgár az ankét bevezetőjét Jancsó Elemértől várta, hangsúlyozva az ankét kötetlenségét személyi, szervezeti és világnézeti kérdésekben, ugyanakkor kötöttségét a magyar valósághoz.2
A Jancsó Elemérhez még 1936. július 30-án írott leveléből körvonalazódik, mit értett Balogh Edgár a ,,magyar valóság” fogalmán3. Balogh Edgár szerint kisebbségi helyzetben ,,népivé demokratizált magyar kultúrafogalmat” kell képviselni, hiszen a kisebbségvédelem csak a román demokratikus erőkkel összefogva lehet célravezető. Balogh Edgár Jancsó Elemér emberi és magyar felelősségére, kultúraalkotó voltára hivatkozva kérte e levelében a mozgalomban való aktív részvételét, a kolozsvári megbeszélés programjához a meghívók kiküldését. Az ankét végül nem a Brassói Lapokban, hanem Ligeti Ernő lapjában, a szabadelvű Független Újságban jelent meg Kolozsváron és három szám erejéig tartott. E három szám 1936. március utolsó hetében indult, egy-két héttel előzte meg Tamási Áronnak a Brassói Lapokban közölt Cselekvő erdélyi ifjúság című cikksorozatát, mely viszont Jancsó Elemér Független Újságban megjelent tanulmányával egyidőben történt.4 Jancsó Elemér Erdélyi élet–erdélyi irodalom címmel szól hozzá az ankéthoz, és visszautal az 1935 áprilisában, a Nyugatban megjelent tanulmánya körül kirobbant vitára az erdélyi és magyar irodalom körül.5 Jancsó álláspontja szerint Reményiknek föltétlenül igaza volt akkor, amikor visszautasította az Országos Magyar Párt vezető egyéniségeinek az irodalmat a napi politikába bevonó szándékát. Elismerte, hogy a kisebbségi életben valóban az irodalom volt a legsikerültebb tett, amit létrehoztak, ám politikai téren a kisebbségi élet szervezetlensége volt jellemző, s tizenhét év után a legelemibb kérdések megoldása előtt is ölbe tett kézzel állt az erdélyi magyarság. Az irodalom problémáját abban látta, hogy az erdélyi irodalom középosztály-irodalom, ,,önmagából és önmagáért” van, az irodalomnak a társadalom többi rétegeibe való bekapcsolásával a ,,pusztuló, sorvadó nemzetnek újjászületését lényegesen megkönnyítené”, mert a magyarság megőrzésének sine qua non-ja az irodalom. Ezért keresni kell annak a lehetőségét, hogy a napi politikától mentes kisebbségi élet társadalomszemléletét bevigyék az egyéni problémáival küzdő írói lélekbe. Ezt nevezi Jancsó harmadik útnak, az életbekapcsolódás útjának. Az erdélyi realizmus programján az irodalom révén azt szerette volna elérni, hogy az erdélyi irodalom ne a ,,pesti sikerek felé tekintene mindkét szemével egyszerre, hanem az egyik s a melegebb tekintetével rajtunk, mindennapi problémáinkon s vergődéseinken nyugodna.”6 Ellenkező esetben be fog következni Németh László pesszimista jóslata – írja –, az, hogy ,,az erdélyi irodalom lassan-lassan kivándorol Erdélyből.” E jóslat megcáfolására vette számba Jancsó a teendőket: a vitákat és harcokat félre kell tenni, mindegy, hogy ki mit tart művei értékéről és az irodalom hivatásáról, ha nem zárkózik el nemzete iránti kötelessége teljesítésétől. Az irodalmi és a társadalmi élet két nagy dilemmáját az irodalom középosztály-jellegében és az írók és közönség eltávolodásában látta, a harmadik problémát pedig a világnézet jelentette. A kisebbségi helyzetben – írta – világnézeti alapon elzárkózni fényűzést jelent, egymás világnézetét tiszteletben tartva, az egyéni érdekeket félretéve a nagy nemzeti problémák megoldási vágya kell a kisebbségi író gondolkodásának középpontjában álljon. Ez egybecseng Tamásinak a Brassói Lapokban ugyanebben az időben megjelent gondolataival. Tamási Áron cikksorozatában kitért a nemzedéki kereszttűzre, amely az Erdélyi Fiatalok és a Hitel között kialakult.7 Jancsó Elemér szerint Tamási Áron abban tévedett, hogy az erdélyi ifjúságról szólva az Erdélyi Fiatalokra, a Hitelre, a Korunkra gondolt, s nem vette számba az egykori Új arcvonal és az Ady Endre Társaság tagjait, az ,,erdélyi realisták”-at.8 Ez utóbbi csoport, az Erdélyi Fiatalok és az egykori Ady Endre Társaság képviselték a legőszintébben az erdélyi demokráciát. Liberális eszményiségük és beállítottságuk volt az a középerő, ami a szélsőségek elhatalmasodását megakadályozta. Az ,,erdélyi reálizmus”, vagyis a Jancsó Elemér által 1934-ben alapított Ady Endre Társaság hívei 1936. szeptember 15-én9 tárgyalásokat kezdtek a hozzájuk legközelebb álló Erdélyi Fiatalok szerkesztőségével. Jancsó Elemér és az „erdélyi realisták”10 nem tudtak megegyezni az Erdélyi Fiatalok kibővítéséről és az antológia felkarolásáról, ezért további erejüket – szintén az egység-teremtésre koncentrálva – a Vásárhelyi Találkozó szervezésére fordították.
Az Erdélyi Fiatalok és a Hitel közösségének másfél éves vitája az összefogásról szintén sikertelenséggel végződött11, a Vásárhelyi Találkozó azonban létrejött ,,[…]Mozgalmunk, amely egy találkozó tervét vetette fel, tulajdonképpen ezzel az elgondolással érkezett el a helyesnek és véglegesnek tetsző útra.”12 Mikó Imre értelmezésében az idegen uralom 22 éves időszakában a kisebbségi magyar társadalom mélyreható belső átalakuláson ment át, melynek belső tartalmát népi szellem és szociális felelősségtudat adja – ezt tükrözte a falu fele forduló tudományos irodalom is például –, a politikában pedig a magyar nép anyagi és nemzeti létéért küzdött. A ,,harmadik Hitel” nemzetpolitikai szemle alcíme 1942-ben ezt a folyamatot rögzítette. A hangsúly a társadalompolitikai érdeklődésről a nemzetpolitikaira váltott. A Találkozóban annak a gondolatnak a reménységét látták felcsillanni a résztvevők, hogy a pártharcoktól elhatárolódva a maguk létkérdéseinek a megoldására összpontosíthatnak majd.
Erdély vezető értelmisége sem jutott az eszmecserében valamilyen egységes véleményre a romániai magyarság helyzetét, sérelmeit és követelményeit illetően sem. Ebben a történelmi helyzetben az irodalomra is egészen sajátos szerep hárult. A kisebbségi jogvédelmi harc indokolta azt, hogy az irodalomnak társadalmi szerepet tulajdonítsanak. Úgy gondolták, hogy kisebbségi sorsban nem elég a nemzeti múlton kesergő történelmi regény műfaja, az Erdélyben élő íróknak vázolniuk kell a nép sorsát és problémáit, így kell megtalálniuk a művészi kibontakozás lehetőségét. Egyik ilyen probléma a magyar nyelv és kultúra elvesztésének a veszélye volt, ezért az értelmiség feladatának a kisebbségi nevelés és oktatás ügyét tartották. Ennek a képviseletét Jancsó Elemér a Vásárhelyi Találkozón foglalta szavakba.
A Találkozón elhangzott hozzászólásokat Jancsó Elemér gyorsírásban rögzítette és átírta, melyet családjának köszönhetően ismerünk ma.13A Találkozón szervezői bizottságot jelöltek ki az oktatás kérdéseinek a vizsgálatára. A bizottság tagja lett Jancsó Elemér, Venczel József, Kéki Béla, Medve András, Fejér (Endre), Abafáy Gusztáv, Vita Zsigmond, Jánosi Zoltán, Kali Sándor, Józsa (Béla), Rohrer Károly, Bányai László, Gyarmati Zsigmond és Szűcs Elemér. A bizottság az elkészült határozati javaslataiba Jancsó Elemér minden hozzászólási pontját fölvette. Jancsó szerepe tehát az erdélyi magyarság történetében sokkal meghatározóbb, mint az eddig ismert volt.
A Vásárhelyi Találkozón való aktív részvétele, hozzászólása, a kisebbségi helyzetre adott válasz- és cselekvésmodellként értékelhető. Ez az út az Új arcvonaltól, az Erdélyi Fiatalokon, az Ady Endre Társaságon, a népi írókkal való kapcsolódási pontokon át a Hitel csoporttal való együttműködésig szellemi tisztázódási folyamatot jelentett Jancsó életének e korai szakaszában. E programoknak az irodalomtörténet-írás történetében betöltött szerepe jelentős, mert ,,[…] azokról az irodalmi vállalkozásokról van szó, amelyek nem az irodalmi modernség négy diskurzusformációjának valamelyikéből indultak ki, hanem olyan társadalmi-ideológiai programokból, amelyek irodalmi vetülettel is rendelkeznek. Minthogy szemléleti alapjuk nem az irodalom autonómiája, az irodalmi modernséghez való illeszkedésük szükségszerűen áttételes, másodlagos: a hozzájuk kapcsolódó irodalmi művek heteronóm módon szolgálhatnak társadalmi modernizációs törekvéseket, és ezen a felületen hozzákapcsolódhatnak az irodalmi modernség autonóm törekvéseihez.”14 Az 1937-es Vásárhelyi Találkozó programja sem irodalmi volt elsősorban, de az akkor már három világnézetet valló erdélyi fiatal írókat úgy tudta összefogni, hogy elismerték a nép és az irodalom egységét, akarták a való élet megismerését, művészi feltárását és a nemzedéki ellentétek megszűnését, a román–magyar közeledés megteremtését.
Az ,,erdélyi realizmus” jelszavának hirdetésekor Jancsó Elemér kitért arra, hogy e jelszó nem jelenthet mítoszteremtést, és semmiféleképpen nem szándéka a transzilvanizmussal való elvi vitázás, így azok, akik a realizmus megteremtésében az irodalom ,,kettészakítását” vélik felfedezni, rossz szándékkal tehetik csak meg, mert ,,[…] az irodalom magas síkjain a humánum egységében csak egyek vagyunk. Hisszük és hirdetjük, hogy csak egy magyar irodalom van, de ennek az irodalomnak sok arca van.”15
Az ,,erdélyi realizmus” gondolata nem volt hosszú életű, 1935–38 közé tehető, és nem is akart nemzedéki program lenni. Amikor Tamási Áron elvállalta a kolozsvári Ellenzék Vasárnapi Szó című mellékletének szerkesztését és megjelenteti a Nemzedéki vallomást, az érintettek vállalják,16 hogy az egység nevében nem fegyverszünetet, hanem békét kötnek egymással az erdélyi magyarság iránt érzett felelősség érdekében. Az aláírók között ott vannak a Tizenegyek, a Helikon, az Erdélyi Fiatalok, az Ady Endre Társaság és a Hitel kiválóságai, jobb és baloldal egyaránt. Nemzedékként definiálták magukat, egy olyan szintetikus életfelfogást kívántak, mely ,,szellemi védőboltozat gyanánt, oltalmazóan borulhat fölénk és tarthat együtt egy nemzeti családban”. A mindenek fölött uralkodó parancsnak kötelező érvényűnek kell lennie mindannyiunk számára – írják –, ez pedig: ,,Magyarok vagyunk és magyar életformát akarunk tehát, mindig és minden körülmények között, mert ez Istentől elrendelt végzés s reánk bízott feladat.”17 Ez az egység jelentette adott történelmi pillanatban az erdélyi magyarság új életformáját, amelyet tagjai családdá alakult nemzeti közösségként definiáltak.18
Jancsó Elemér 1938-ban19 az erdélyi irodalom húsz évéről készült, összefoglaló jellegű tanulmányában a kortárs kritika feladatát elsősorban a leírásban és másodsorban az értékelésben látta. Az erdélyi irodalom pozicionálását az egész magyarság ,,lelki életfolyamában” két ponton érezte problematikusnak. Úgy látta, hogy az erdélyi irodalom megítélése más Magyarországon és Erdélyben: ,,Az erdélyiség hívei Erdélyt talizmánként tisztelik, viszont Magyarországon inkább a szellemi egység elvét domborítják ki.”20 Két kérdésre ad választ tanulmányában. Az egyik, hogy mi az erdélyi irodalom értéke az általános magyar irodalmon belül, a másik, hogy az erdélyi magyarság megmaradásában és jövőjében milyen szerepet tölt be az irodalom. Az erdélyi irodalom irodalomtörténeti szerepe a két háború között abban állt, hogy az erdélyi irodalom folytatója a modern magyar irodalom és elsősorban a Nyugat-nemzedék hagyományainak, látásmódja az irodalmi formák és eszmék tekintetében határozottan modern, a ,,régi” és ,,új irodalom” közötti igazi ,,hídverést” jelentett. Erdély lírikusai Ady szimbolizmusának a továbbvivői és a modern magyar irodalom költői formanyelvének népszerűsítői voltak. Az erdélyi irodalom teremtette meg a fogságregény és történeti regény hagyományát, amelyet az egész magyar irodalomban népszerűvé is tett. A székely írók pedig a modern népiséget teremtették meg a magyar irodalomban. Jelentős részét képezi a magyar irodalomnak a húsz év alatt Erdély területén öt és félezer megjelent könyv, amelyből másfélezer szépirodalmi tárgyú, továbbá az a legalább húsz író, akik ebben az időszakban kerültek a magyar irodalmi köztudatba: ,,Húsz évvel ezelőtt az erdélyi irodalom még csak jámbor szándék, néhány kezdő nagyot akarása volt, ma élő és letagadhatatlan valóság.”21 Jancsó Elemért a húsz év szellemi mozgalmaiban való részvétele, a Nyugat-tanulmánya során kapott kritikai támadások tapasztalt irodalomtörténésszé érlelték. A Nyugat-beli tanulmányát ért kritikák, a Babitscsal, Kassákkal, Gellért Oszkárral és az erdélyiekkel folytatott beszélgetései azt eredményezték, hogy a harmincas évek második felében már mind Erdélyben, mind Magyarországon a korszak elismert irodalomtörténészének tekintették. A Hitel folyóirat köréhez való csatlakozás, majd a későbbiekben az Erdélyi Tudományos Intézet-beli kutatótanári tevékenysége azt igazolják, hogy az 1934-ben meghirdetett társadalomtudományi és irodalomszociológiai szempontok alkalmazása az irodalomban a harmincas évek végére kisebbségi szolgálatként értelmezett feladatvállalásokat jelent. Az Erdélyben maradottak a kisebbségi harcot az erdélyi magyarság szellemi életének kialakításáért és megmaradásáért az irodalom művészi erején keresztül látták megvalósíthatónak.

Jegyzetek: 1 Vö. Szász István Tas: Beszédes hallgatás, avagy három Hitel és ami utána következett, Kolozsvár, Kriterion, 2007, 22–27.2 Kiemelés tőlem: M. I.3 Balogh Edgár – Jancsó Elemérhez, Tirgu-Jiu, 1935. július 30. OSZK Kézirattár, Jancsó Elemér hagyatéka, Fond 399/A-Be jelzetű doboz, Jancsó Elemérhez írott levelek.4 A Független Újság Demokratikus szellemi arcvonal című ankétját Balogh Edgár, Kőrösi Sándor és Mikó Imre tanulmányai nyitották meg, a második ankétszámot Szenczei László, Jancsó Elemér és Erdélyi Ágnes cikkei követték, majd Heves Renée, Kovács Katona Jenő és Méliusz József tanulmányai következtetek. Jancsó Elemér tanulmánya Erdélyi élet–erdélyi irodalom címmel jelent meg. Független Újság, 1936. április 4–11., 3–4.5 A vitát a maga részleteiben lásd: Molnár Ildikó: Jancsó Elemér, a Nyugat és Babits, Helikon, 2020/6–7.6 Jancsó Elemér, Erdélyi élet–erdélyi irodalom, Független Újság, 1936. április 4–11., 4.7 Vö. Tamási Áron, Cselekvő erdélyi ifjúság, i. m., 24.8 Vö. Jancsó Béla Tamási Áronnak, 1936. május első fele = Jancsó Béla levelezése III. 1935–1940, Gond. Cseke Péter, Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2019, 149–159, itt: 157.9 Uo., 231–232. Jancsó Béla hagyatékában, az EME Kézirattárában maradt fenn az a László Dezsőnek címzett levél 1936. szept. 15‑i keltezéssel, amely tartalmazza a Jancsó Elemér által fogalmazott és az Ady Endre Társaság nevében az Erdélyi Fiataloknak benyújtott együttműködési javaslatot tartalmazza a lap kibővítéséről.10 Az ,,erdélyi realizmus” fogalmával kapcsolatban ugyanaz a helyzet, mint a transzilvanizmus fogalmával. Egyikük sem tisztán irodalmi fogalom, létrejöttüket társadalmi szükséghelyzet indokolta.11 A Cseke Péter által gondozott sorozat 3. kötete, a Jancsó Béla levelezése III. 1935–1940 tartalmazza Jancsó Béla, Tamási Áron, Kacsó Sándor e témában folytatott levelezését, amelyben megmutatkozik a vita minden részlete.12 Tamási Áron, Másfél évi munka után… = T. Á. i. m., 66, eredetileg: Brassói Lapok, 1937.aug.23.,172.,4.13 Dávid Gyula: Dokumentum: A Vásárhelyi Találkozó, Látó, 2010/4, 78., A továbbiakban még 78–102., A Dávid Gyula által felhasznált dokumentum a MOL. K.467. Pásint Ödön erdélyi gyűjteménye 9/7 dosszié. Köszönettel tartozunk Dávid Gyulának és a családnak a kérdéskör pontos feltárásában nyújtott segítségükért.14 Kappanyos András: A modernség változatai. Koncepciótanulmány az új magyar irodalomtörténeti kézikönyvhöz, ItK 2019/1., 64.15 Jancsó Elemér: Realizmus az új transzilvániai irodalomban. Nem a nemzedék-probléma a fontos, hanem az írók eszmevilága, Független Újság, Kolozsvár, 1938, V. évf. 21-22. sz., jún.25., júl.09.16 Ellenzék, 1939. október 15., 11., Aláírói: Abafáy Gusztáv, Albrecht Dezső, Asztalos István, Asztalos Sándor, Bíró Sándor, Debreczeni László, Demeter Béla, Gagyi László, Jancsó Elemér, Juhász István, Kacsó Sándor, Kemény János, Kéki Béla, Kovács György, László Dezső, László Ferenc, Mikó Imre, Nagy András, Nagy Ödön, Parádi Kálmán, Pálffy Károly, Szabó István, Szabó T. Attila, Szemlér Ferenc, Szenczei László, Szűcs Elemér, Teleki Ádám, Váró György, Vásárhelyi Z. Emil, Venczel József, Vita Sándor, Vita Zsigmond, Wass Albert.17 Uo.18 Ellenzék. 1939. október 15. 11., Nemzedéki vallomás, Aláírók: Abafáy Gusztáv, Albrecht Dezső, Asztalos István, Bíró Sándor, Debreczeni László, Demeter Béla, Gagyi László, Jancsó Elemér, Juhász István, Kacsó Sándor, Kemény János, Kéki Béla, Kovács György, László Dezső, László Ferenc, Mikó Imre, Nagy András, Nagy Ödön, Parádi Kálmán, Pálffy Károly, Szabó István, Szabó T. Attila, Szemlér Ferenc, Szenczei László, Szücs Elemér, Teleki Ádám, Váró György, Vásárhelyi Z. Emil, Venczel József, Vita Sándor, Vita Zsigmond, Wass Albert.19 Jancsó Elemér: Az erdélyi magyarság irodalmi élete a világháború után 1918–1938, Nemzeti Kultúra, Pozsony–Kassa, 1938, 65.20 Uo., 65.21 Uo., 74.