A város felett lebegő tárgyról

Marosi Kata: Folyópart

Az óváros felett napok óta lebegő valamit – egy kerek vagy talán mégis inkább gömbölyű tárgyat – Sagyebó Ringa kilencedik osztályos, ismétlőre buktatott, a helyi Elvis Priestley gimnázium tanulója vette észre.

Mit sem törődve Gurbácsi tanár úrnak a zsurlók fejlődéstörténeti megemészthetetlenségét magyarázó tudományos fejtegetéseivel, amelyben éppen úgy szerepeltek részigazságok, mint feloldatlan állítások, illetve meghatottságtól nedves és szubjektív mellé-érzések, meghasadt öntudat és tükröződés: belefaragták Gurbácsi tanár úr egész elhibázott életét, hiszen berepülő pilóta szeretett volna lenni, de egyfelől rövidlátása miatt eltanácsolták a légvédelmi főiskoláról, s volt annyira ostoba, hogy engedett szülei magyarázatának, elhitte a legócskább felmentő magyarázatot: azért tanácsolták el a főiskoláról, mert apjáról kiderült, hogy egykor egy tartalék lapos elemben teljesített világosító szolgálatot, aztán kiképzőtiszt volt, egy adenómás fogolytáborban, de ez már elég régen volt és az utóbbi években már nem volt kötelező betenni az önéletrajzba (mostanában Curriculum Vitae), hogy az ekkor már nyugállományban csoszogó idősebb Gurbácsi bácsi nem volt mindig szakszervezett, sőt szakszerűtlenül sem volt megszervezve, tekintve, hogy a lapos elem komoly és felelősségteljes hivatás volt, amely mellett nem engedhető meg semmiféle lazaság, fejetlenség, sem kilengés, csupán a hűséges, folyamatos és rendszeres áramszolgáltatás, valahányszor bekapcsolták. Az önéletrajzolatot pedig az egészségügyi biztosító számára állította össze apja prosztatájára indokolt és támogatott gyógyszerigénylés érdekében.

Másfelől azért sem lehetett berepülő­pilota – különben ez volt a színtiszta igazság, amit ő is elfogadott, ha nagyon könnyűnek érezte gondolatait, és jól esett a második délutáni cukortalan kávé –, mert nem volt hová berepülni, már mindenhová berepültek, felfedezték, kikémlelték, átfésülték, lefényképezték gépből, helikopterből, az űrből és léggömbre szerelt drónrakétából is. Szóval úgy is fogalmazhatunk, hogy ha a drón a pilóta nélküli repülő, Gurbácsi tanár úr a zsurlók között maga volt a repülő nélküli vak pilóta.

Ringa – tizenhét éves, jól fejlett idomokkal, gyakran megbámulta őt az igazgató, aki látszólag minden különösebb indok, kihágás és fegyelmi vétség nélkül is berendelte legalább egyszer hetente az igazgatói irodába, és miközben az ablakhoz állt és az ablaktábla tükrében gyér haját fésülgette, hátra, előre vagy balra és hitleresre, alaposan szemügyre vette Ringa tükrözött idomait, de fantáziáját csak otthon a paplan alatt eresztette szabadon, miközben felesége a konyhában a másnapi hagymás szeletet főzte szép marhahúsból, csinosította, paprikázta, fűszerszámokkal bevarázsolta, abból a tőkehúsból, amit a hálás régi tanítványok valamelyike hozott és ejtett az igazgatóné elé – Ringa tehát felmutatott az égre, mely az osztály ablakából jól látszott, mármint abból a szögből, a leghátsó padból, ahol Ringa ült, mert termete magasra szökött, és a kisebbek alig látták volna tőle a táblát, ha bukott szamárkancaként az első padhoz kötözik pedagógiai példázat gyanánt.

Odasúgta padtársának, a bentlakásban senyvedő Piros Lillának, nézd meg, te kis hülye, császkál az égen egy léggömb, már vagy három napja ott lebeg. Senki se lőtte le.

Piros Lilla odafordult Zöld Csabihoz és Mályvai Artúrhoz (később író lesz és Málnaira változtatja nevét, amelynek okát soha senkinek nem árulja el, és úgy hal majd meg, hogy első könyvét éppen Piros Lilla vásárolja meg, beleolvas még az utcán, és okostelefonjáról felhívja Mályvai-Málnait és azt mondja neki, nagy marha vagy, édes fiam, ahogyan Gurbácsi tanár úrtól annyiszor hallották az évek során, ugyanis Gurbácsi tanár úr természettudományos magyarázatai végigkísérik őket az ötödiktől a tizedikig, másféle természettudományos nézőszögről csak jóval később értesülnek, szembetalálják magukat a tagadással, az elnémító ostobasággal, de akkor már késő, ez sem tudja az ezotéria mezejére átterelni őket, kivéve Mályvai-Málnait, aki éppen ebben a tárgykörben követi el első regényét. A Gurbácsi-idézeten annyira megsértődött, hogy amúgy gyöngéd és bohóságokra egyáltalán nem hajlamos, sokkal inkább az érzelgősségben vigaszt találó és gyöngécske szívberendezése felmondja a szolgálatot. A járókelők szedik össze a Rapsitz Ignác utcai megállóban. Beszállítják a Sorbán vajda utcai Sürgészeti Klinikára, de már késő, a mentőben adja ki szufláját az osztály egyetlen valódi ezoteristája) – és tovább adták a hírt.

A lebegő tárgyról természetesen, ugyanis világos, hogy a mondat a Valamire vonatkozott, hiszen senki, még az igazgatóhelyettes sem sejthette, mi történik majd Mályvaival húsz év múlva. Különben is addigra már a tantestület nyugdíjba vonul, a feleségek tovább főzögetik a hagymás rostélyosokat egyre silányabb minőségű húsból, ugyanis a tanszemélyzet együttes nyugdíja is nevetségesen alacsony marad, nem engedhetik meg maguknak, hogy az egykori helyrajzi politikus-mészáros és nagyvállalkozó leszármazottaitól vásároljanak hentesárut, másfelől a tanítványok egyre régebbiek lesznek, következésképpen ritkul és ki-kihagy az emlékezetük.

Azok hárman felnéztek az égre, kimerevített nyakkal és bámulattól elámult tekintettel figyelték a Valamit, és ez nem maradhatott észrevétlen a kilencedik osztály előtt. Gyorsan terjedt egy-egy szó, vicc, póz, vélekedés, mozdulat, állapot vagy terhelő bizonyíték a figyelmetlenségről. Csak két éltanuló, süket bugrisok, akik most kerültek be az amúgy régóta összeforrott városi osztályközösségbe, de a közösségből még semmit sem éreztek a taszításon kívül, később majd a tartós kitaszítottságot is megérzik, de ez a Tárgy szempontjából semmilyen vonatkozásban sem lesz fontos, ezért tehát vissza kell térnünk oda, hogy pillanatok alatt mindenki az ablakokhoz tódult, és Gurbácsi tanár úr magára maradt a zsurlók filogenézise közepette. Valószínűleg fájhatott neki a magány, a magára hagyatottság, az elszórt ismeretmagok meddő porondra hullása, úgy érezte magát, mint száműzött a Holt-tenger partján, a hasznavehetetlen felvilágosítás visszafordult önmaga ellen és felfalta saját logikai farkát. Az érdektelenség antarktisza vette körül. Hiába volt régóta a pályán, a magány nem egyszer fogta már kézen és vezette meggondolatlan cselekedetek felé, bár nagyon óhajtotta a rugalmasságot, csak percekkel később eszmélt fel. Ott állott merengve az elmúláson a zsurlók között, amelyek már csak zsúrolták tudata szélét, kifordult a naprendszerből és sötét nedves barlangfalakat tapogatott.

Hosszú percekig nem tudott „felnőni a problémákhoz”, miként az igazgatóhelyettes, Mirkóczky Lebeda asszony szeretett fogalmazni az évzáró ünnepségeken.

Kinézett tehát, amit addig szinte soha nem tett meg – mélységiszonya volt, ezt szerencsére a pilótafelvételin nem fedezték föl, mert akkor nem berepülő, hanem azonnal kirepülő jelölt lett volna – és meglepődött, milyen pompás kilátás nyílik az óvárosra, az Istrángkapura és a Timárlegények keresztelőkápolnájára a Bejzádé (azelőtt Nádor) téren.

Gyerekek, az ott egy lebegő csészealj – szárnyalt fel a tanár ajakáról a magyarázat megvidámodva, hogy ismét a figyelem középpontjába került, útmutatást adhat az anyagi világ útvesztőiben bolyongóknak, a tanulmányokkal bíbelődő ifjú elméknek.

Többen csóválták a fejüket. Mások eltakart szájjal kuncogtak. Az éltanulók csak most érkeztek az ablakhoz, ahol egyetlen szabad hely sem maradt. Felágaskodtak, de nem láttak semmit, pedig a repülő csészealjakat akárki szívesen megtekintette volna még ebben az óvárossal büszkélkedő porfészekben is, ahol az idő megállt, csak Gurbácsi tanár úr szerint száguldott visszafordíthatatlanul. A kilencedik osztály egyetemlegesen soha nem tapasztalta ezt az iskolában, csupán karácsonyi és húsvéti szünet futott el borzasztó gyorsan és fájdalmasan.

Szegény éltanulók, azért maradtak molekuláris szinten is bugrisak, mert soha nem láthatták a Jelenséget, ugyanis az osztályból nem akadt, értetik, egy sem volt, ki helyét átadta volna a két pattanásos falusi lánynak, akik bárhogyan mosakodtak és permetezték magukat mindenféle olcsó kenceficével, ruhájukon átütött a verejték, a sült olaj és hagyma, a bentlakási padlókence utánozhatatlan „rosenduftja”. Jóval a végzés után, midőn mindkettő fehérköpenyben mellén névkitűzővel dolgozott egy oxfordi laborban, kutatómérnök volt és doktori disszertációjuk a tudományos világ érdeklődésének homloklebenyébe ivódott be már, akkor sem tudták felejteni kizáratásukat a Valami lebegő csodálatából.

Szokásával ellentétben Gurbácsi tanár úr, aki rendszerint a csengő felhersenését (kopott, kerregő hangja volt) jócskán túllépő idősávban engedte ki óráról a tanulókat, mondom, ezúttal teljesen szokatlan módon szélnek eresztette a bandát és azonnal jegyzetelni kezdett. Papírlapjai nem voltak, füzeteket nem szedett be, az osztály aznap elfelejtett könyvet és irkát hozni magával, kénytelen volt az osztálynapló hátára följegyezni közleménye legelső vázlatát. (Utóbb ez az iskola házi múzeumának egyik legféltettebb és talán leghasznosabb darabjának bizonyult, amivel az iskola igazgatósága mindannyiszor igazolta, hogy tantestületében tudós emberek fejtettek ki áldásos ténykedést, így mentve meg a Vallás és Közoktatási Minisztérium karmai közül az intézményt, melyre a megsemmisítés, összevonás, átnevezés-átszervezés, a felszámolás vagy élve elfogyasztás várt volna...)

A közleményt otthon letisztázta, számítógépébe bepötyörészte percenkét tizenkilenc leütéses sebességgel, félrehajtott fővel még egyszer átolvasta. Láthatóan meg volt vele elégedve, behívta a feleségét, hogy elolvassa neki, de az éppen egy idióta brazil sorozatot nézett, lerázta Gurbácsi tanár urat, aki annyira megsértődött, hogy személyesen vitte el a szerkesztő lakására még aznap este. A helyi lap, a Rubinháza Today tudományos vasárnapi rovatába szánta, ahol Melasztin Szergej kiugrott katolikus lelkész és fizikatanár érdeklődéssel olvasta végig a szerző jelenlétében, kegyes mozdulattal elbocsátotta, ahogy a mise végén is szokta volt, majd kijavította a félreütéseket, kissé átgyúrta az alcímeket és valóban közzétette a lap szombati tudományos mellékletében.

A cikket többen is elolvasták vasárnap és főleg hétfőn, miközben új számtáblára vártak a közlekedésrendészet irodáiban, azok is, akik orvostudorhoz fordultak a kötelező hámsejt-számlálás érdekében vagy számot húztak a Nagykórházban, akik a gyógyszertárban Elevit idegcsőzáró patikaszerre vágytak, mert szörnyen idegesek voltak, állatkerti dolgozók izgatottan vonultak félre két tigrisetetés közé szorult időcsapdába, napszámosok az engedélyezett felszusszanásban leheveredtek a mezőgazdasági lócákra és élénken vitatkoztak a cikk feltételezései fölött. Egyszóval igen változatos szocio-professzionális és -patha rétegek szereztek tudomást a város egén feltűnt Jelenségről.

Amint az várható volt, azonnal megindult a találgatások sorozata. Vagy inkább válaszcikkek, kiegészítések, olvasói észrevételek árasztották el az RT szerkesztőségét, Szergej atyát ez nagy elégtétellel töltötte el, azonnal vett egy tepertős zsömlét és helyben elfogyasztotta, ami a nagy megindultság jele volt nála. Elvégre húsz éve volt szerkesztő, számos tudományos felfedezésről tett már közzé cikket, de eleddig egyetlen alkalommal sem vívta ki a város lakóinak érdeklődését, soha nem kapott egyetlen olvasói észrevételt, nem volt része anyázásban, dicséretben, szép szerelmes leveleket sem dobtak be postanyílásán, pedig annyira szeretett volna olyan elismert lenni, mint a közéleti rovat vezetője, Kis Ábel-Zimrach.

A legtöbben megköszönték, hogy felhívta figyelmüket az Égi Jelre, melyből figyelmeztetést olvastak ki. Egy nyugdíjas férfifodrász, bizonyos König Károly, ki egykor fodrászlapot is szerkesztett, amelynek volt is némi visszhangja a szűk szakmán kívül is, azt írta, hogy köszönet a szerkesztőkollégának, akinek jóvoltából harminckilenc év után felnézett az égre és rájött, hogy az semmilyen földi látvánnyal-bálvánnyal össze nem hasonlítható. Nagyszerű, lenyűgöző és és, itt nem talált több közhelyet, inkább három ponttal sejtelmesítette állítását.

Nem így vélekedett a Jelenségről a neve elhallgatását kérő Gombás Andor közpolgár. Szerinte az égen nemrégiben egy ártatlan tanulóleányka által felfedezett jelenség nem égi jel, hanem földi jeladás. „Egész pontosan egy nagyon alacsonyra aláeresztett kémműhold, amely éppen az emberek szokásos figyelmetlenségét és zavarodott, rohanvást silányuló, üresedő, felszínessé váló és önsorsrontó életvitelét kihasználva kémleli ki és ad egy ismeretlen központnak jelentést R. város egyszínű mindenféleségéről.” Idézet bezárva a halhatatlanság kagylójába.

Mégis hová és kiknek küld jeleket az állítólagos kémműhold? – kérdezgették egymástól a családok az esti tévéviháncolás közben, vacsoraidőben vagy kora hajnalban, indulás előtt a kockás abrosszal megszentelt reggelizőasztal mellett. Aztán munkába szöktek varrodába, irodába, vizeldébe és öntödébe, fogadóba és fogadóirodába, satnyavágásra és uszodába. Változatos munkahelyeken dolgoztak, ami nem azt jelenti, hogy ne gondoltak volna munkaidő alatt a neve elhallgatásáért rimánkodó Gombás Andor feltételezésére. Nyugtalanok lettek, nem találtak vissza az egykedvűségbe, a rutinba, a megszokott fásultságba. A helyzettel, időjárással, kormánnyal, árukészlettel, sárral és szalonnával elégedettek voltak. Úgy fogadták el, ahogyan kiszabták egykor a honalapító atyák és egymásnak adogatták kézről kézre a nemzedékek. Ezen még a háborúk, forradalmak, szívműtétek, retinaleválások, válóperek reformok és étrendi változtatások, be- és átszervezések, mérnöki pontossággal kitervelt meglopások, illúziófosztások, rendszeres szétlopkodások és leépítések sem voltak képesek számottevően változtatni. Eddigelé ugyanis föl sem tételezték, hogy érdekelnének bárkit is, ők, a palába vesző és névtelen termelőerők, a szolgáltatásokban és megalázó helyzetekben bérezett adófizető alanyok. Ugyan kinek érdeke megfertőzni a várost nyugtalanító jelekkel és előjelekkel, kémkedéssel, árulkodással? Felfedni az apró titkokat, kifecsegni a családok vérveszteségét vagy nem remélt tollasodását, Micike rossz jegyeit, Cilike intőjét, Mincsákné magánsümölcseit vagy Alex Cretzulescu titkosszolgálati múltját, alezredesi előléptetéséről szóló kirovi diplomájának cirill betűs szövegét?

Többen is megpróbálták lelőni az égről a Jelenséget, amely sárga volt és szenvtelenül himbálózott R. óvárosa felett. A suhancok parittyával lődöztek naphosszat, de be kellett látniok, hogy optikai csalódás áldozatai: magasabb érdekszférákban lebeg, hogy sem kismesteri suhanccsúzlik lövedéke elérhetné. A Titu Mayoresco vadászegyesület lőmesterei, érdemes dámvadűzői és a trófeákkal díszített fegyverszakértők elővették féltett és zsírba lesütött fegyvereiket, holott még messze volt a vadászidény, de a polgármesteri hivatal erre a néhány napra feloldotta a tilalom alól a város habilitált puskásait és lőfőit. Célzáshoz készülődtek a városlakók gyűrűjében, elsütötték fegyverüket. Nem találtak. A szembetűző napra hivatkoztak vagy arra, hogy orrnyergükre egy légy szállott. Petercsák Traján keze megremegett, de nem merte elküldeni a bámész tömeget. Magányos vadász-típus volt különben is. Mások éjszaka láttak a kilövéshez, amikor úgy gondolták, hogy a Megfigyelő Gömb talán éppen pihenőüzemmódra van állítva, de a Jelenség, mintha csak érző és szemfüles vad lenne, sértetlenül tért ki a lövedékek útjából, könnyedén, már-már csúfondáros vigyorral lebbent odébb, fittyet hányt a pontosan kiszámított röppályáknak, fizikai együtt- és különhatóknak. Szergej atya imádsággal fűszerezett röppentyűi éppen úgy kudarca voltak ítélve, mint Gurbácsi tanár úr erőfeszítései, hogy a jelenséget megóvja az elpusztítástól. Annyit tehetett csupán, hogy digitális gépével többször is lefényképezte, de semmi különöset nem fedezett fel a számítógépbe letöltve. A képszerkesztő program valamilyen oknál fogva rendetlenkedett, a felvételeket nem lehetett kinagyítani. Ugyanolyan távoli és titokzatos maradt. Csúfot űzött kutatókból, feltételezőkből, mesterlövészekből és ezotérikus térfigyelőkből. Mintha nem is lenne anyagi természetű. Még a végén a jelekben hívő barmoknak lesz igazuk, mondta bosszúsan a feleségének a jelenség felfedezésétől számított harmadik napon.

Az igazgatóhelyettes ismét magához hívatta Ringát. Alaposan ki akarta kérdezni a dolog természete felől, mikor és hogyan fedezte fel, ha gondolt-e arra, hogy ebből az iskolára nézve valamiféle dicsőség háramlik majd, ha tud valamit, bármit, ami fontos lehet a tudományos nyomozati anyag számára, és eddig bűnös hanyagságból vagy tudatlanságból elhallgatta azok előtt, aki a jelenséggel behatóbban foglalkoznak.

Ringa egy darabig hallgatott, egyenruhájának legfelső gombja hiányzott, anyja nem varrta föl, mert egy fantasztikus argentin sorozatot (hetedik évad) nézett késő estig, és sokkal többet sírt a mellékszereplők mostoha sorsa fölött is, mintsem lánya jövőjén, tapasztalva Ringa bimbózó, már-már kifakadó szexuális kihívásait.

Váratlanul szólalt meg. Azt kérdezte, tessék már megmondani, mi az háramlott? Olyan-e mint az ember bőre, amely nyaranta lehámlik az első erősebb napozás után? Nem hámlás, édes lányom, hanem háramlás, magyarázta mérgesen az igazgatóhelyettes. Nem tanultátok ezt a szót még? Hogy-hogy hámlás, de hiszen az a Valami nincs bőrből – és megérintette a tanuló bőrét éppen a hiányzó gomb által szabadon hagyott erogén zónában.

A becsületbíróság előtt megtörten csak annyit hebegett hetekkel később: Maga sem érti, előtte előtt is titok, miért kapott rögtön a lány mindkét melléhez. Tenyerébe érezte a kemény ringású idomokat, valahogy így képzelte el az óváros felett lebegő Jelenséget is. Esetleg a boldogságot. De ezt már nem öntötte szavakba.

Mia’, na! Rájött az igazgató úrra a heppáré? – kérdezte kiábrándítóan józanul Ringa, akinek idomzatához már korábban is oda-odakaptak a nagyobb fiúk, kosaras társai, a merészebb és gátlástalanabb járókelők, buszban utazó sunyi képű lovagok vagy éppen valamelyik irigy osztálytársa.

Abban a pillanatban óriási robaj rázta meg a várost. Mindenki azonnal az ég felé fordult, mintha eljött volna a tömeges fohász ideje, vagy egy istencsapás elhárításáért könyörögne valamely nevenincs jobbágyfalu a középkor mocsarában.

A Tárgy pukkant szét. De az is lehet, hogy Sagyebó Ringa üdvössége vagy...