A vámpír színeváltozásai: Drakula filmtörténete

125 éves a Drakula. Ám nemcsak Bram Stoker regénye jubilál az idén, hanem két másik fontos évfordulót is ünnepelnek a filmszerető vámpírvadászok: egyrészt kereken száz éve mutatták be az említett regény első adaptációját, másrészt 140 esztendővel ezelőtt született Blaskó Béla Ferenc Dezső, aki először Olt Arisztidként próbált érvényesülni a színészszakmában, majd kb. száz évvel ezelőtt művésznevet váltott, szülővárosáról, Lugosról nevezte el magát. A többi pedig már történelem. A filmtörténet talán legtöbbször eljátszott karakteréé.

A történelem felidézését máris egy kitérővel kell kezdenünk. Volt ugyanis egy Laj­thay Károly nevű, marosvásárhelyi illetőségű filmrendező, neki pedig egy Drakula halála című filmje 1921-ben. A film – vélhetőleg a második világégéskor – sajnos teljesen eltűnt, egy fennmaradt kópiája sincs, néhány fotón kívül mindössze egy szuggesztív borítójú „fantasztikus filmregény” maradt fenn belőle, amit kicsivel később, 1924-ben (tehát az első, Tar Ferenc-féle Drakula-fordítás előtt egy évvel!) adott ki Pánczél Lajos korabeli filmesztéta-újságíró, a film cselekményét „visszaírva” papírra. A „filmregény” alapján olybá tűnik, hogy a film nem a Stoker-alapanyag adaptációja volt, hanem egyfajta metafikció, amelyben nem tiszta, hogy a vámpírral való találkozás tényleg megtörtént-e, vagy álom volt csupán – ezt hangsúlyozza a cselekmény helyszíne is, egy elmegyógyintézet. A filmben a cseh–osztrák Paul Askonas alakította a grófot – vagy a magát annak képzelő őrültet –, s a magyar filmtörténet egyik legnagyobb vesztesége, hogy az utókor mindezt nem láthatja.

A németek ennél jobban vigyáztak a filmkincseikre. Annak ellenére, hogy (az akkor már tíz éve halott) Stoker örökösei beperelték a weimari köztársaságban tevékenykedő, tiszavirág-életű Prana Film nevű céget, így hát azok a Nosferatu című filmjüknek elvileg mindegyik másolatát el kellett volna pusztítsák. Az indok: a szóban forgó film – teljes címén Nosferatu, a borzalom szimfóniája – cselekménye egy nem hivatalosan engedélyezett adaptációja a Drakulának. Ez egyébként így is van. A neveket megváltoztatták – Drakulából Orlok grófja lett, Jonathan Harkerből Thomas Hutter, Van Helsingből Bulwer professzor stb. –, a cselekmény egy részét Németországba helyezték át (nem is annyira copyright-okokból, hanem hogy a német közönség elevenebbnek, magához közelebbinek érezze a filmet – ezt az elméletet támasztja alá az inzertekben feltűnő forrásanyag- és szerzőmegjelölés is). Az új címet sem a levegőből szedték: a Drakula eredeti angol változatában többször is előfordul a „nosferatu” szó, egyfajta szinonimája a vámpírnak, egyes nyelvészek szerint a román „nesuferit”-ből jöhet, ami csak egy szó volt a sok közül, amit Stoker Vámbéry Ármintól és különféle erdélyi útleírásokból összetarhált.

Szerencsére a kópiaégetés nem történt meg maradéktalanul – ebben talán az is közrejátszott, hogy a per következében a gyártó cég csődbe ment –, így ma is szemtanúi lehetünk annak, hogy F. W. Murnau száz évvel ezelőtt hogyan újította meg gyökeresen a horrorműfajt. Persze voltak már rémisztő némafilmek korábban is, egy egész műfaj, a német expresszionizmus épült ki köré – épp Murnau rendezett Dr. Jekyll és Mr. Hyde történetéből többek közt Lugosi Béla szereplésével thrillert pár évvel korábban –, ám a Max Schreck által hátborzongatóan megformált gróf behoz a műfajba valami zsigerit, valami atavisztikusat. Valamit, ami szó és párbeszéd nélkül is működik, sőt, akkor működik igazán: falra vetülő árnyékként. „Nem megijeszt, hanem kísért” – írta Roger Ebert 1997-ben, a film 75. jubileumán. Ez az azóta eltelt negyedszázad – egyébként pont ennyi telt el a Drakula megjelenése és a Nosferatu között is – alatt még inkább így van. A hangosfilm megjelenése óta sztenderdizálódott képkockasebesség miatt a régi némafilmek egyébként is viccesebbnek hatnak felgyorsítva, azonban Murnauék döntése, hogy a vámpírral mint lénnyel asszociált gótikus-romantikus felhangok helyett inkább az állatiasságra, pusztításvágyra helyezik a hangsúlyt, paradigmaváltást hozott a műfajba. Mindez a beszédes nevű Max Schreck (a „schreck” szó ijesztést, rémisztést jelent) görbe termetével, patkányszerű arcával, fénytelen szemével egészül ki egy pestist hozó szörnnyé, ami elől nincs menekvés, hajón szállítja a halált.

Drakula koporsókat szállító hajón szeli át a Boszporuszt, hogy eljusson új otthonába, Angliába – valahol sorsszerűnek tűnhet, hogy Lugosi Béla is szállítóhajón szökjön egy új világba (konkrétan az Újvilágba), ahol új otthonra lelhet. A háború árnyékában szunnyadó színészi karrier új életre kél Amerikában: 1927-ben éri az a megtiszteltetés, hogy a magyar, aztán a bécsi, majd német deszkák után a New York-iakat is meghódíthassa. Történt ugyanis 1924-ben, hogy egy ír (!) drámaíró, Hamilton Deane elkészít egy immár teljesen legális színpadi adaptációt Stoker regényéből. Ezt az előadást látja valahol Angliában egy amerikai színházi producer, aki azon nyomban felkéri John L. Balderston dráma- és forgatókönyvírót, hogy javítsa fel a darabot, az amerikai színházpártolók ízléséhez igazítva. 1927 októberében debütált ez a változat a Broadwayn, és ezzel fogta meg Bélánk az isten lábát: végre főszerepben folytathatja színészi karrierjét, ráadásul egy olyan darabban, ahol nem hiba a vaskos európai akcentus, hanem éppenséggel attrakció. Sokak számára nem nyilvánvaló, de a Drakula sorsfordító, Tod Browning-féle 1931-es moziváltozata ennek a színdarabnak a megfilmesítése, még inkább, mint a Stoker-regénynek. Ezért is lehet az, hogy a viszonylag kevés beállításban, maroknyi helyszínen forgatott alkotás ma már némileg stúdiószagúnak tűnhet: ezek a sorok a deszkára voltak kitalálva. Ezenkívül is avíttasnak érződhet a mai néző számára a Browning-féle filmnyelv: sok a duma, kevés az akció – szinte süt a vászonról, hogy a színészek mennyire élvezik, hogy végre inzertek nélkül beszélhetnek. Volt ugyanis, akinek aranykorszak volt az épp véget érő némafilm (és a felfutó hangosfilm tönkretette a karrierjét), de volt, akinek béklyó…

Mindenesetre a Universal stúdió jó lehetőséget látott benne, hogy olcsón létrehozzon egy teljes horrorsorozatot. A Drakulával egy időben forgatták annak a spanyol nyelvű változatát (stílszerűen: Drácula) ugyanazon technikai forgatókönyv alapján, de hamarosan teljes hullámmá terebélyesedtek a rémek: Drakulát Frankenstein szörnye, a vérfarkas, a láthatatlan ember és megannyi más követte, a kihagyhatatlan crossoverekkel együtt (volt olyan Drakula, akit Lon Chaney alakított; de megszületik Alucard gróf is, akinek visszafele kell olvasni a nevét). Ez a Universal horror-tárház 1948-re már odáig jutott, hogy a Bud Abbott és Lou Costello találkozik Frankensteinnel című filmben Lugosi már saját magát, illetve a saját Drakuláját parodizálja. Amennyire feldobta karrierjét ez a szerep, annyira ki is vonult alóla, amikor ki kellett volna fogni a zuhanó színészt: élete végéig hasonlókra kárhoztatott. Drakula-alakítása annak minden manírjával, akcentusával, ruházatával és gesztusával pedig megkerülhetetlen (utánozandó vagy éppenséggel kontrasztként elkerülendő) mintaként szolgált az elkövetkező évtizedek vámpírfilmjei számára, legyenek azok annak szánt vagy szándéktalan paródiák, posztmodern eszmefuttatások vagy szöveghű Stoker-adaptációk. Az ijesztő, állatias Orlok után az ő grófja egy karizmatikus, kimért, arisztokrata figura, aki keveset mosolyog ugyan, de ott rejlik benne a sármőr.

1958-ig kellett várni, hogy a britek is megcsinálják a saját vámpírfilmjüket, a legendás Hammer stúdió egyszerűen Drakula című (Amerikában azért a Dracula’s Horror címet kapja, a lassan harmincéves eredetivel nem összetévesztendő) filmje valahol a Nosferatu és az 1931-es változat között van: a gótikus(abb)ra fazonírozott gróf keveset beszélő, állatias figura, de hangsúlyozottan brutális, ellenállhatatlan szexualitással. Ezt a zabolázhatatlan vadságot hangsúlyozza a grófot alakító Christopher Lee impozáns termete és zengő baritonja is – habár nem ő a film igazi főhőse, hanem a Peter Cushing által alakított Jonathan Harker, akinek a szemszöge hatásosan érvényesül az egész narratívában, így az eddigieknél sokkal hűbb regényadaptációt kapunk (hisz ne feledjük, a regény maga is levelek, beszámolók sorozata). Terence Fisher rendező jó érzékkel adagolja a feszültséget: nem látjuk folyamatosan Drakulát, csak dramaturgiailag kellően kihangsúlyozott pillanatokban, ezzel mintát szolgáltat a modern horrorfilmek felépítéséhez az „inkább sejtesd, ne mutogasd” elv alapján. Lee grófja hozta be a köztudatba a kistermetű, de éles szemfogakkal ellátott vérszívó képét is (a Nosferatu denevérszerű metszőfogaihoz, no meg Lugosiék „fogatlan” vérszívójához képest), innentől kezdve nagyjából elképzelhetetlen, hogy egy vámpírfilmben legalább egyszer meg ne villanjanak a szemfogak. Ez a Hammer-féle „vámpírploitation” a Universal-féle horror-panteonhoz hasonlóan megannyi folytatást szült: csak Christopher Lee még kilenc alkalommal szerepelt Drakulaként különböző, egyre gyengülő színvonalú produkciókban (a Universal és a Hammer példáján is látszik, hogy a végtelen folytatások zsákutcája a paródia marad), egészen a hetvenes évek derekáig.

Műfajteremtő ereje révén nem csoda, hogy a Nosferatu újabb különhajtást jelent a Drakula-adaptációk egyre terebélyesebb családfáján: a német újhullámos zsenit, Werner Herzogot is „újraadaptálásra” sarkallta. Az ő változatának a címe Nosferatu, az éjszaka fantomja, és már a címből is látszik, hogy itt valami megfoghatatlanabbról lesz szó. Ugyan az 1979-es Herzog-változat megtartja a Murnau-féle címet és helyszínt (Németország), a karaktereket – immár a Stoker-özvegy perétől való félelem nélkül – meghagyhatta eredetinek. Herzog stilisztikailag átemel pár dolgot az 1922-es Nosferatuból, Klaus Kinski grófja például hegyes fülű, kopasz, egérszerű, de itt meg is állnak a párhuzamok: ez a Drakula egy már-már szánnivalóan magányos, megfáradt figura, aki számára a vámpírsággal járó örök élet inkább kalodát jelent. Kósza lélek, romantikus a szó patetikusabb értelmében: a film tovább tematizálja a csábítást, de eljátszik a „csábítóból lett csábított” gondolatával is.

Ugyanebben az évben látták elérkezettnek az időt az amerikaiak, hogy visszatérjenek – no nem az 1931-es Drakulához, hanem az annak alapjául szolgáló színdarabhoz. 1977-ben, a negyvenedik évfordulón ugyanis felújították a darabot a Broadwayn, ezúttal Frank Langella energikus főszereplésével. Ahogy „amerikaiul” mondják, „no-brainer”, hogy ebből is legyen szélesvásznú mozis adaptáció ugyanazzal a színésszel. Két év múlva lett is John Badham rendezésében: ha az eddigi Drakula-­adaptációk egy jó része csak pedzegette a karakterben és a cselekményben rejlő erotikus adottságokat, a Langella-féle gróf rendesen ki is aknázza azokat: ez a vámpír konkrétan egy szexuális ragadozó, nem csak egy sima nőcsábász. Kinézetre inkább hasonlít egy Tim Burton-filmbéli karakterhez, de amikor megszólal (és gyakran teszi), mindenkit levesz a lábáról. Már eddig is sok minden lehetett a vámpír figurája a filmtörténet folyamán (akár a korabeli néző esetleges antiszemita érzelmeit kihasználó romlottságábrázolástól kezdve a metafizikai értelmezéseken keresztül egészen a patriarchális hatalmi berendezkedések kritikájáig), de itt a vérszívás aktusa egyértelműen a defloreálással járó vérveszteségre rímel.

Volt már inkább magyar grófunk, inkább román grófunk is (sőt, olyan is, aki finoman szólva tört magyarsággal magyarázza el a regény alapján, hogy ő székely, mint a Langella-féle); volt visszafogott, robbanékony, lecsupaszított és szanaszét dizájnolt vámpírunk is; Drakula volt már halálkomoly, komolyan halálos, de halálosan vicces is – Francis Ford Coppola a kilencvenes évek elején úgy gondolta, hogy szükség lenne végre egy olyanra, ami azáltal különbözik az őket megelőzőktől, hogy egy kicsit mindegyiket megidézi. Míg filmje címével (Bram Stoker’s Dracula) még azt üzeni, hogy ez most valamiféle „definitív”, az irodalmi alapanyagot maximálisan tiszteletben tartó adaptáció lesz, valójában ez egy pas­tiche-­mozi, amiben a stílus uralkodik a tartalom felett. Gary Oldman „over the top”, túlzó Drakulája végtelenül nagy alkalmazkodóképességről tesz tanúbizonyságot: ha kell, fehér hajú erdélyi öregember, ha kell, lila szemüveges steampunk-vámpír Vlad Țepes-arcszőrzettel, de egésztestes állatszerű maszkban is meg lehet végre csodálni kedvenc vérszívónkat. Igazi jutalomjáték ez, Oldman lubickol benne a többi színésszel együtt (Van Helsing: Anthony Hopkins), s egyúttal jelzi, hogy ezt a posztmodern gondolatmenetet azért nem lehet – nem is szabad! – teljesen komolyan venni.

No de már ez a változat is harmincéves, és noha készültek ezalatt izgalmas filmek is, amelyek érintik témánkat – ilyen A vámpír árnyéka című 2000-es produkció, amely a Murnau-féle Nosferatu forgatásán játszódik, és amelynek alapötlete az, hogy a főszereplő Max Schreck azért lehetett ilyen hátborzongató a filmben, mert valójában is vámpír volt –, paradigmaváltó alkotást, az egyre csak hízó Drakula-filmográfiát fenekestől felforgató újítást azóta sem láttunk. Próbálkozni próbálkoztak többen is (maga a Universal stúdió is megpróbálta rebootolni a teljes szörnysorozatát, de a 2014-es Az ismeretlen Drakula tényleg ismeretlen maradt az utókornak, no meg volt itt Mel Brooks-féle reflexív szatíra Leslie Nielsennel – Drakula halott és élvezi, 1995 –, animációs film gyerekeknek, jobbára visszhang nélküli Netflix-sorozat, hogy aztán a temérdek Van Helsing-spinoffot ne is említsük), sőt, épp jelen sorok írása közben is vetítik a mozik A meghívás (The Invitation) című gótikus horrort, amiben a Stoker-regény mellékszereplőit, Harkeréket és Renfieldet fedezhetjük fel – de a vámpír egyelőre kényszerkoporsóban, otthoni földben, egy pince mélyén fekszik, és újabb merész rendezőre vár.

A pletykák szerint Robert Eggers, a remek A világítorony és Az Északi rendezője lesz az, aki áthozza a legendát az új évezredbe. Amennyiben igen, hamarosan a mumusként már bizonyított, nagyszerű Bill Skarsgårdot köszönthetjük majd egy új Nosferatu címszerepében. Bárhogy is legyen, az már bizonyos: amennyire fix képe van róla mindenkinek, és amilyen rögzített karakternek tűnik is Drakula, annyira képlékeny is egyúttal. A huszonegyedik század emberéhez is tud szólni – kérdés, hogy mit.

‍