A tudattalanban való megmerítkezés

Balázs Imre József: A szürrealizmus története a magyar irodalmi mezőben. Ráció Kiadó, Budapest, 2021.

A racionális gondolkodás fennhatósága alól felszabadulni igyekvő szürrealizmus nemcsak a 20. század első felében érte meglepetésként befogadóit, hanem mind a mai napig gyakran állunk meg értetlenül egy-egy megdöbbentő társítást körvonalazó mű előtt, akár képzőművészeti, akár irodalmi tárgyról legyen szó. Talán megilletődünk egy Vajda Lajos-kiállításon vagy miközben olyan sorokat olvasunk, hogy „te selyemsirály a vizek hajában (...)/te tintamenyország ablaka az abroszon” (Tamkó Sirató Károly Igen című verséből, melyet több értelmező is a magyar szürrealista líra egyik prototípusának tekint, 119.). A szürrealizmus azonban mint művészeti irányzat és mint sajátos gondolkodásmód sokkal több, mint valami értelmetlen és banális halandzsa. Már a kezdetekben André Breton úgy értelmezte kiáltványában, mint egy olyan lelki automatizmus, amely „a gondolkodás valódi működését hivatott kifejezni”, miközben leszámol a megszokott pszichikai mechanizmusokkal (7. oldal). Ennek mélyebb filozófiai és pszichológiai-szociológiai háttere, összefüggés(telenség)einek bonyolult hálója rajzolódik ki Balázs Imre József tanulmánykötetében, amely A szürrealizmus története a magyar irodalmi mezőben címet viseli, de természetesen nem vizsgálja elszigetelten az irányzatnak csak magyar származású képviselőit, hiszen, amint megfogalmazza, „magának a szürrealista irányzatnak és mozgalmaknak a jellegéből adódik, hogy mindenféle nemzeti jellegnél tágasabb keretben értelmezendő, monolit nyelvi kódokat szétfeszítő képződményként kell gondolnunk rá” (223.). Így a magyar művészek mellett a kötet egy időben beemeli a külföldi, elsősorban természetesen a párizsi háttér kulcsfontosságú követeit is – valójában mindegyre előbukkannak olyan jelenségek, amikor az európai irodalmak egymás befolyása alá kerülnek.

„Az irányzat története nem egyirányú, centrumtól periféria felé tartó hatások formájában írható le, hanem gyakori az oda-vissza ható dialógus, amelyben újabb és újabb koncepcionális elemek jelennek meg” (225.) – hívja fel rá a figyelmet a szerző. Így akár egymással párbeszédben lévő szépirodalmi alkotásokra, elő- és utószavakra, elméleti munkásságokra, szakirodalmi szövegekre kiterjedő figyelemmel követi végig néhány alkotó életművének szürrealista (szélesebb körben avantgárd) vonását, egységet teremtve a művészeti ágak közt, úgy, hogy leginkább nem az egyes művek jellemzői, hanem maga a gondolatmenet válik meghatározóvá – bár materiális közegük és technikai megoldásaik sem válnak lényegtelenné. A kötet tehát sokrétűen világítja meg problémakörét. Felidézi és magyarázza például Pán Imrének a Kortárs című folyóirat számára írt eszmefuttatását, amelyben így elmélkedik a szürrealizmusról: „el kell fogadnunk teljesértékű valóságnak az ember egész belső világát, a pszichológia birodalmát, a lélek, a képzelet, az álom, az ösztönök, a költészet világát. (...) az emberi világ, amelyet bejárnak [a szürrealisták], nincs a valóság alatt, nincs a valóságon kívül, éppen ellenkezően, az emberi valósághoz tartozik” (177.). Majd úgy pontosít a költő-író, hogy a szürrealista művek lényegében a tárgyi valóságot szélesítik ki, és azt is megtudjuk, hogy egy korábbi munkájában úgy érvel, hogy a szürrealizmus elmossa a határokat az anyagi, lelki és szellemi realitások között. Ezzel összhangban több, ezt a gondolkodásmódot alátámasztó szépirodalmi alkotása is előtérbe kerül, a szöveg olyan sorokat emel ki, mint „Otthonod puha labirintus”, vagy pedig „megyek a remegő, puha úton, mozgásba állva, mint a szívdobogás. A föld felszíne hullámzik, mint a tenger”, amelyek a Metapoézis című ciklus versrészletei (175.). Ezekből a rövid sorokból is kitűnik, hogy Pán Imre több alkotásában is „maga a kint és bent képzete is relativizálódik, (...) belső és külső idegenségek között nincs radikális különbség”.

Hogyan járult hát hozzá a háború ahhoz, hogy a művészek az értelem ellen lázadjanak? Hogyan vált a kísérletezés lényegbeli művészi értékké? Mikor, miért és hogyan működött az Európai Iskola csoportja vagy a Dokumentum című folyóirat, és milyen jelentőségük van az avantgárd kultúra alakulás- és befogadástörténetében? Hasonló elvontabb és kevésbé elvont kérdéseket vet fel és bont ki a kötet, amely ugyan szakirodalmi szövegekből építkezik, de mégsem csak szaktudományos munkákban lehet számunkra hasznos, hiszen ahogyan azt számos alkotó munkássága kapcsán megfigyelhetjük, hogyan próbálták felfedezni saját belső világukat, az utolsó „felfedezetlen kontinenst”, nemcsak információkat továbbít, hanem továbbgondolásra is serkent.

‍