.svg)
2024. november 29-én Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának dísztermében átadták a Helikon Kemény Zsigmond-díját. A 2016-ban alapított irodalmi díjat minden évben annak a szerzőnek ítélik oda, aki „írásai és munkássága révén a Helikon tágabban értelmezett alkotói közösségének kiemelkedő személyisége.” Ezzel a címmel idén Király Zoltán József Attila-díjas költőt, műfordítót tisztelték meg.
A díjátadót Grezsa Csaba főkonzul nyitotta meg, aki megköszönte a Helikon együttműködését, partnerségét – „ez az est mindig jó irodalmi élmény” –, kiemelve, hogy a közeljövőben több közös irodalomnépszerűsítő és értékteremtő rendezvény is várható Kolozsváron és környékén.
Következőnek Karácsonyi Zsolt, a Helikon főszerkesztője köszöntötte az ünneplőket és olvasta fel szellemes laudációját: „Király Zoltánt díjazzuk ma. Elsősorban idei lapszámainkban megjelent verseiért, amelyekről, ha megfontolt irodalomtörténész volnék, azt mondanám, hogy a poszt-, a neo- és a retroavantgárd égisze, dicső égboltja alatt látták meg a napvilágot, de szerencsére, nem vagyok megfontolt, pedig igazán lehetnék.”
Az ünnepelt méltatása után átadásra került az oklevél és Király Zoltánt a közönséggel szemben elhelyezett asztalhoz ültették, ahol Márton Evelin és Papp Attila Zsolt Helikon-szerkesztők már csillogó szemekkel várták a beszélgetést egy 1995-ös lapszámot lobogtatva a díjazott három debütversével. „Ez a közlés valahogy családilag is adta magát, nem?” – tette fel a nyitókérdést Papp Attila Zsolt, hamiskásan mosolyogva.
Kiderült, hogy az ilyesmi nem feltétlenül adja magát olyan családban sem, ahol az embernek költő apja és bátyja, színész anyja van: „Az, hogy én is elkezdtem verset közölni, [mások számára] nem ment szenzáció számba. Sokkal fontosabb volt számomra, mikor megláttam az első három versemet ebben a lapszámban.” Az ünnepelt elmesélte, hogy nézne ki az animáció, amiben az ifjú költő megpillantja első publikált verseit, és tudja, hogy a világ meg fog változni – „A többiek még nem tudják, de ő már tudja. Aztán eltelik két-három hónap, és a többiek még mindig nem tudják.”
A teremben elnémult a hangos nevetés és a jókedélyű beszélgetés tárgya Király Zoltán színházi gyökereire terelődött. Fény derült arra, hogy az ünnepelt ifjúkori lírája többek között azért olyan „fragmentált” – az említett versekben gyorsan váltakoznak a témák, hangulatok, hangnemek –, mert a rövid időtartamú jelenetekkel operáló előadások akarva-akaratlanul beépültek a pályakezdő költő versnyelvébe. A színházi szocializáció ilyen értelemben is meghatározó volt a meghívott életében.
Ezek után kaszálásról, kétlaki életről (Kolozsvár-Sóvárad), pókfóbiáról, régi csűr istállójából kialakított dolgozószobáról és falusi életről hallott anekdotákat a lelkes közönség, majd hirtelen elhangzik egy váratlan kérdés: „Te tőrőlmetszett transzilvanista vagy, ugye?” Király Zoltánt nem érte váratlanul a kérdés, szerinte a transzilvanizmus az egyetlen regionális öntudat, ami minket előrevihet úgy, hogy annak eredménye is legyen. „A transzilvanizmus a járható út” – zárta le a témát határozottan, átevezve a műfordítás vizeire. Az ünnepelt elárulta, hogy a szerzők, akiket fordít, mindig erdélyi születésűek vagy kötődésűek. Itt bátran említhetjük Octavian Sovianyt vagy Franz Hodjakot, akiről egy humoros történet is elhangzott.
Papp Attila Zsolt szóba hozta Király Zoltán hagyományőrző-formabontó költészetét, melyre az avantgárd keserves szókapcsolat (a díjazott azonos című, 2002-ben megjelent kötete) rímel a legjobban. Kalotaszentkirályi tánctábor, autentikus népzene, szókimondóság a költészetben és közéletben – ilyen kulcsszavak mentén jutott a diskurzus olyan csúcspontra, hogy Király Zoltánt, a Helikon Kemény Zsigmond-díjas szerzőjét megkérték, olvasson fel.
Elhangzottak az Álljon meg a menet!, a Történelemóra. Oral history, és az Összlövészeti fesztivál című versek, melyek méltó zárlatot biztosítottak a díjátadónak.
