A történetek megtalálják régi medrüket

(szubjektív fülszöveg)

‍

A legkönnyebb igazat mondani. Sóváradi beszélgetés Király Lászlóval. Készült a költő 80. születésnapjára. Szerkesztette Gáll Attila. Erdélyi Híradó – Sétatér Kulturális Egyesület, Kolozsvár, 2023.

Ismerem azt a Király Lászlót, aki mesél. Homlokába húzott simléderes sapkában érkezik, mellén keresztbe átvetve válltáska. Leül a Drăgălina úti szerkesztőség ütött-kopott, még az Utunktól ránk hagyományozott foteljébe, kávéját mindig ugyanabból a kék csuporból issza. Mindig ugyanoda, úgyanúgy. Nem azért jön, mert kérne valamit. Hanem mert kíváncsi. Ránk, a Helikonra. Mert beszélgetni akar. Ráérősen. Király Lászlóval nem lehet röviden beszélgetni, oda-odaszólni neki a gép mellől. Nem is érdemes, tegyük hozzá – melléülni, a szomszéd fotelbe, kérdezni, hallgatni. (Nem véletlen, hogy kedvenc szülőföld-meghatározásomat is Király Lászlótól hallottam: a szülőföld az, ahol tudod, a patakban melyik kő alatt keresd az aranypénzt.)

Ősszel érkezik, a tél során gyakrabban, tavasztól arrafele megritkulnak látogatásai. Utolsó mohikánja annak a fajta ráérős, beszélgetős Utunk–Helikon-műhelynek, ahol hosszú délelőttökön keresztül történeteket mesélve szerkesztettek lapot, váltottak világot, cseréltek eszmét, neveltek utánpótlást.

Hogy az új szerkesztőségben hova ülne, hol lenne Laci bácsi helye, nem tudom. Mostanában már ritkábban keres bennünket – Sóváradon keríti be házát, ha történeteire kíváncsiak vagyunk, hazafele, Sóváradon megállva, a Vass-porta mindig nyitva.

2022. július 7-én ide, Sóváradra tért be Lövétei Lázár László is egy egynapos beszélgetésre – hogy miről, annak csak szerkesztett, csiszolt változatát olvashatjuk A legkönnyebb igazat mondani. Sóváradi beszélgetés Király Lászlóval című, Laci bácsi 80. születésnapjára megjelenő beszélgetőkönyvben. Életút-beszélgetés gyerekkorról, felmenőkről, családi örökségről, Sóvidékről. Iskolákról, egyetemi évekről, katonaságról. Utunk- és Helikon-szerkesztésről, Bójákról és irodalomról, irodalmi hagyományról. Kortársakról, alteregókról, az orosz irodalom iránti szenvedélyéről, próza és vers viszonyáról. Nemcsak Király László életéről tudunk meg számos, részleteiben ennyire aprólékosan még soha fel nem fejtett történetet, hanem arról is, aki kérdez: Lövétei Lázár Lászlóról – a fiatalabb barátról-pályatársról. Király Lászlóra, az emberre kíváncsi Lövétei, s csak utána a költőre. Nem véletlen, hogy a beszélgetés elején el is hangzik, katolikus rendtartó székely falu szülötte kérdezi a protestáns felekezetűt a vidék régmúltjáról, szokásrendjéről, ahogy valószínűleg az sem véletlen, hogy a fotókkal gazdagon illusztrált kötetben, az utolsó képen Király Lászlót és Feren­czes Istvánt látjuk, amint kissé hátrébb húzódva, a sóváradi ház lépcsőjén kezüket Lövétei vállára helyezik.

Király László „költői önéletrajza” – hogy Lövétei előjegyzékét idézzem – szándéka szerint a kötet, mely irodalomként, a közel félszáz kötet mellé helyezendő. Történetekbe bújtatott lenyomata egy olyan kornak – tegyük hozzá –, amelyben megfelelő „tőkesúly” hiányában oly nehezen lehetett eligazodni. Vagy megmaradni, túlélni (ahogy nem élte túl, a beszélgetőkönyv egyik szívszorító története szerint például K. Jakab Antal, az Utunk egykori legendás kritikusa). Lövétei kérdez, mederben tartaná az áradó, hömpölygő múltat, a búvópatakként fel-feltörő mellékfolyamokat – Király László pedig emlékezik, felidéz, mesél. Mintha egy orosz regényben lennénk. A jelen kevésbé érdekli, sokkal inkább a múlt, a számvetés, a Sóváradon elsajátított „tőkesúly” – a családi örökséggel való elszámolás, mint ahogy teszi ezt az elmúlt húsz évben megjelent verseiben is.

Király László nem értelmez, nem elemez, nem pózol, retorikájából hiányzik az áldozati pozíció. Sem a kornak, melyben élnie adatott, sem a költészetének-prózájának értelmezésére nem vállalkozik. Hárít minden ilyen kísérletet, vagy ha úgy tetszik, az ilyen jellegű kérdésekre történetekkel válaszol. Nem minősít, nem ítél. Nem axiómákat gyárt, nem sűríti szentenciákba élettapasztalatait. Helyette inkább mesél. Történetei szikárak, tűpontosak.

Az olvasó meg járkál a történetek között, már ismerős részeket kiegészít, újragondol, Király László életútjának a hiányzó puzzle-darabjait a helyére illeszti. Mert vannak ismerős, más beszélgetések során már sokszor elmesélt történetei. Egy életút leszűrt pillanatai, párlatai – amelyek attól (is) igazak, hogy mindig ugyanazok: „(…) mert hazudni a legnehezebb – mondja egy helyütt Király László. – A legkönnyebb igazat mondani, mert azt nem felejted el, ám a hazugságot ki kell találni, össze kell rakni, amit esetleg előadsz egy adott pillanatban, aztán eltelik az idő, megváltozik a helyzet és elfelejted, mert nincs valóságalapja. S akkor újra ki kell találni a hazugságot, s akkor természetesen valahol sántít, s innen van az, hogy a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. Persze, ez költői hozzáállás, ámde legalább az ember saját magával szemben nyugodt marad” (125.).

A 60 éves Király Lászlót Mózes Attila köszöntötte 2003-ban a Helikon hasábjain. Rövid írásának zárlatában írja Mózes: „Azt hiszem, hisz Istenben. Isten is benne.” Nincs okunk kételkedni Isten hitében.