A többi csak találgatható…

Láng Orsolya Személyes okok című verseskötete az észlelésnek, tapasztalatnak és megértésnek olyan dimenzióit nyitja meg az olvasó előtt, amelyek egyfelől a nagyon személyes megélés, másfelől a személytelen, szenvtelen, tárgyias megfigyelés végletei között mozognak. Legyen szó utazásról, gyerekkorról, emlékezésről, személyes kapcsolatok történeteiről – mindez a tárgyi és természeti világ rezzenéseinek vagy mozdulatlan kivetüléseinek, kimerevített képeinek vagy képlékeny folyamatainak költői alakzatain keresztül szólal meg. Mert Láng Orsolya akkor is fényképész, filmes és képzőművész, amikor verset ír, mint ahogy fordítva is igaz.

A kötet olvasásakor természetesnek tűnik ez a beállítódás, mintha a világhoz való viszonyulásunk alapvetően kamerajellegű volna. Láng Orsolya nagy mestere a megfigyelésnek.Tekintetével letapogatja a körülvevő világot, s a dolgok,a természet, egy-egy emberi mozdulat vagy reakció ezáltal kerülnek ki az anonimitásból. Nem a nagy egészek érdeklik, inkább a kis részletekre figyel, s az eljárás közben az eltérő, egymástól távoli, egymáshoz viszonyítva jelentés nélküli részletek olyan személyes térré, szemantikai együttessé állnak össze, amelyből fokozatosan lép elő a lírai én. Kettős, csalóka lencsét használ, hiszen ennek a rögzítésnek végső irányát a belső lencse ugyanúgy meghatározza, akárcsak a külső. A szem lát, a kéz tapint, a száj ízlel, de a benyomások közti szelekció s ezeket a versbe emelő döntés az érzelmi-értelmi viszonyulás eredménye. Ha a fenomenológia fogalmaival igyekszem megközelíteni, azt mondhatnám, kétféle tudatfogalom vetekedik itt egymással: egyrészt egy testi elme, s így elsődlegesen az érzéki benyomásokból felépülő leírása, másrészt az élmények észlelt, megélt folyamatait jelentő tudat, amely az érzékelt világot belső kritériumok alapján rendezi újra.

A teljes kötetet úgy olvasom, mint folyamatos lengedezést a kint és bent, a személytelen és szubjektív, a hangtalan és hang között.A költészet beszéd, a versnek hangja van, másképpen nem tehet. De a kötet formai világa, a költői eszközök, amelyekkel él, az eltávolítás itt használt technikái mintha mind arra szólítanának fel, hogy a lényeget inkább a kimondatlanul maradt vagy elhallgatott vagy éppencsak megsejtető dimenziókban keressem. A kimondás és képi rögzítésfolyamatos feszültségét a (helyszínelés három lépésben) c. vers ígyfogalmazza meg: „hallgattam, mert azt éreztem, bármit mondanék, / hinnél nekem. hogy amit nem zár be a kép, az az írás. / amit az írás magába zár, az ki lesz nyitva. amit az írás / kinyit, az valóságként zárt. hogy azárt valóság az a kép” (52.). Többször is visszatér a versekben a köztesség motívuma, ezért is gondolom a kezdővers utolsó sorait irányadónak az értelmezésre nézve: „ahol az ok, hogy sehol sem / az okozat, hogy mindenhol /és a kettő közt a függés” (függő, 10.).

A személyes dimenzióban általában erős érzelmi erőket mozgató történetek és helyzetek, az emlékek, csalódások, vágyak az eltávolítás által szenvtelenné, tárgyiassá válnak, de éppen azáltal, hogy a specifikus helyzetről leválnak, tudnak már mindenkihez szólni.

Fülszövegét Fehér Renátó azzal kezdi, hogy „Láng Orsolya verseiben beszélgetés van.” És valóban, a teljes kötet egy többszólamú, több szálon futtatott párbeszéd, amelyben olykor az én–te, máskor az ő–én viszony kerül előtérbe, és gyakorta keretezi a lírai én önmagával folytatott párbeszéde – egy keresés,amely a hitelesség hangjait kutatja. Melyik lesz az a forma vagy az a szó, amelyben az események, helyzetek, emberi kapcsolatok hitelesen leírhatók? E hitelességre való törekvés a kötet nagy érdeme, és mondanivalója a világról sohasem mindentudó, hiszen, ahogyan a címadó vers zárósorai megfogalmazzák: „Állhat helyette szakadék / hófödte táj vagy a félsz, az igazi személyes ok / csak találgatható, mert mindenkinek / elegendő oka van a hallgatásra” (Személyes okok, 40.).

A kötet nagy témái az együttlét és egyedüllét folyton elmosódó, meghúzhatatlan határvonalán mozognak: barátság, szeretet, tévedés, intimitás, múlt és jövő személyes okainak, értelmeinek kibontakozása a párbeszéd által mindig az igazi párbeszéd hiányosságára, olykor a lehetetlenségére is rámutat. Láng Orsolya tud a paradoxonokkal élni: verseiben ezek nem a hatásvadászat, hanem az őszinte, önmagunk létlehetőségeivel való szembenézés értelemszerű következményeiként fogalmazódnak meg: „Annál jobban nem ismer senki, / mint aki semmit nem tud rólad” (Egy fantomkép természetrajza, 74.). Amit a lírai én magának megfogalmaz, az tulajdonképpen szomorúságra ad okot: „Egy pillanatig érvényes minden tudás” (74.). A kötet alaphangja mégsem a pesszimizmus,mert „a köztes tér” állapota az ismeretlen rendezőelvek gondolatával párosul – ez észszerűséget visz a világba, függetlenül attól, hogy az értelmet meglátjuk-e benne vagy sem: „Nincs esetlegesség, ismeretlen / rendezőelvek vannak. Valószínűségszámítás nélkül is / bekövetkezik a reggel” (74.). Így talán még érthetőbb, hogy a kötet a személyes érzelmek, indulatok, vágyak közvetlen leírása helyett a megszemélyesítés által a tárgyi és természeti világra ruházza ezt a feladatot: „A hotel felől kikanyarodik egy guruló bőrönd, / maga előtt tolja a nemezkalapos férfit” (Felhőváros, 25.) – csak egyetlen példája annak a beszédmódnak, amelyben a dolgok/események a szubjektum helyébe lépnek. A költőnek (talán minden költőnek?) nehéz feladat jut ebben az összefüggésrendszerben, mert neki kell megtalálni az egyensúlyt, amelyben egyik rész sem nő túl a másikon. „A karácsonyfát szomorúnak látni, / az üres poharat kisemmizettnek, / a véres zsebkendőt titok hordozójának” – olvashatjuk az Egy fantomkép természetrajza című versben (75.). E sorokat úgy is lehet olvasni, mint költői hitvallást, a vállalt költői feladat megfogalmazását. Annál is inkább, mert az értelemadás nemcsak művészi, hanem alapvető emberi igyekezet is, amelynek a tapasztalat csak bizonyos hézagos oldalait tudja megmutatni: „Ha az út kezdő-és végpontja egybeesik, / akkor az út hurok. / Ennyi a tapasztalat” (75.). A többi csak találgatás. E réseket az emlékezetnek, az élmények, a benyomások szelekciós folyamatainak oly módon sikerül betölteniük, hogy a kötet a harmonikus, kerek egész formáját ölti. De hogy e megállapításom meg ne tévesszen senkit, azt is hozzá kell tenni, a harmónia nem a világé, vagy legalábbis nem az ezt belakó emberek között valósul meg; ez csak a megalkotott egyensúly, hiszen – ismételten a szerző megfogalmazásával élve (bár a kontextusból kiragadott e verssor) – „a tökéletes patológia tünetmentes” (H.C. beszámol orvosának, 76.).

Láng Orsolya: Személyes okok. Prae Kiadó – Lector Kiadó, Budapest – Marosvásárhely, 2021.

‍