A tenger dialógusa (Folytatás előző lapszámunkból)

Gagyi Botond: Lost Game
Diana: A párhuzam tökéletes, hiszen az álom gyakran szintén olyan víziókat kínál, melyek elenyésznek, mihelyt felébredünk. S a keleti filozófia az élet titkát nem a Májá fátylának szimbólumából vezeti le? Paulo: Az Élet, a Világ – vagy bármi – irrealitásával kapcsolatos vélekedés dialektikus módon visszaküld bennünket a lét gondolatához. Valami azért irreális, mert egy másik dolog reális. Minden zavarodottság, a fürkésző elme minden zavarodottsága abból fakad, hogy egy felsőbbrendű létezőt származékos vagy létrehozott valamiként könyvelünk el. A fundamentum uralma a lét uralma. Mário: S ez az uralom, miként Heidegger mondja, teljességgel különbözik minden megragadható entitástól, mindazoktól a dolgoktól, melyekről beszélni tudunk, tehát az elgondolhatótól, mert úgy nyilatkozik meg, mint a felfedő fény, mely felszabadítja a teljességet a megragadható entitás uralma alól. Paulo: Azt gondolom, hogy valami még ennél is furcsább következik a kortárs gondolkodás elveiből. Engedjétek meg, hogy tegyek itt egy hosszabb kitérőt. Arisztotelész fizikája szerint nem képtelenség azt állítani, hogy egy adott dolog egy másikban aktualizálódik, vagyis a tanítás mint a mester tevékenysége a tanítványban realizálódik. Tanítvány nélkül a tanítás nem valósul meg reálisan, mivel olyan művelet, ami valami rajta kívülállóban ölt testet. Mindezt megkísérelhetjük alkalmazni az emocionális képesség megértéséhez. Emocionális, avagy lüktető szívű lényekként létünk teljességgel vágyunk tárgyaira irányul, lehetséges vágyaink terére. Abban, ami önmagunkon kívül van, és a vágy tárgya lehet – a vágyak vonzerejének szférájában –, olvasni tudjuk érzelmi életünk lenyomatát. Napjaink filozófiai fenomenológiája kimutatta, hogy tudatunk – emocionális tudatunkat is beleértve – egy intencionális struktúra, egy folyamatos meghaladás az intencionális tárgy viszonylatában. Az érzelmi ráirányulás révén teljesen rá vagyunk utalva a világ vonzó vagy visszataszító képeire. A vágy vagy az emóció önmagán kívüliségének a vágy lehetséges tárgyai körének törése felel meg, mint a világ megkettőzöttsége. Az affektivitás mezeje kapcsolatként vagy referenciaként jelenik meg, nem pedig immanens és zárt fenoménként vagy izolált és szubjektív érzések regisztereként, melyek esetlegesen vetülnek ki a dologra. Az érzés nem önmagukban nézve semleges és érdektelen dolgok szubjektív bevonata. A dolgok már eleve mint lehetőségek jelennek meg, melyek szívünkhöz szólnak; érzelmi életünkbe beleszőtt, illetve azzal összekapcsolt entitásokként. Az ontikus változatosság – illetve a dolgok és az elfoglaltságok felkínálkozása egyben a szív egyfajta bűvöletének feltárulkozása is. Következésképp a vágy egyik területének felkínálkozása egyben a szív meghatározott típusú bűvöletének felkínálkozása is. Következésképpen a vágy egyik területének feltárása a legmélyebb gyökere az affektivitás változatossága megjelenésének. Szívünket egy teljhatalmú bűvölet, a vágy kereke helyezte belénk. Ha a test az akarat – vagyis a vágy – kivetülése, és a vágyat a vágy tárgya váltja ki, akkor testi, illetve anyagi létünk az eredendő Bűvölet másik oldala. Hívjunk segítségül egy analógiát mindennek magyarázatához. Tudjuk, hogy Einstein általános relativitás-elméletének részét képezi egy dualitástörvény, mely teljes párhuzamosságot állít fel a fizikai jelenségek fizikai terminusokkal, valamint az anyag és a gravitáció terminusaival való leírása között. Ahol anyagot érzékelünk, fel kell tételeznünk a négydimenziós tér meghatározott görbületének létezését, lévén, hogy az anyag bizonyos fizikai-geometriai tulajdonságok érzéklenyomata. Az a gondolat, melynek kidolgozásán fáradozunk, a dualitásnak egy formálisan hasonló törvényére mutat rá, az ontikus lehetőségek két sorozatát illetően. Ha a vágyható kontinuumát ragadjuk meg, bűvöletének kanyarulatát, egy testet kapunk. Azaz testiségünk nem egyéb, mint világban-való-létünk mozgásos kifejeződése. A vágy tárgyainak lehetőségeivel való állandó kapcsolatunk egy érzéki intuíció formájában bontakozik ki, a testiség képében. De a test csak mint kapcsolat létezik. Azonban amikor a testi egzisztenciáról, mint a vágy kivetült képéről beszélünk, rendkívüli módon kiterjesztjük a testiség fogalmát. Kiszabadulva fizikai létünk pusztán anatómiai-fiziológiai meghatározottsága alól, ebben az összefüggésben próbáljuk megérteni lelki egzisztenciánk teljességének gondolatát. Egy képi kifejezésforma alkalmasabb ennek megértéséhez. Vágyunk tárgyainak kontinuuma jóval túllép az élet materiális elfoglaltságán, a kultúra magasabb rendű elfoglaltságainak szintjeit ölelve fel. Más szavakkal: szenvedélyjellegű1 egzisztenciánk olyan érzéseket és vágyakat feltételez, melyek túllépik a puszta vitálisesztétikát. Így a bennünk létező érzések az ellencsapást jelentik, a numinózus pólusok mitikus felfedésének antifóniáját. Az isteni létesülés ez esetben összevethető a pulzus-tengerek elszabadulásával, melyek jelenvalóvá teszik a teremtő cselekvésmódokat. Visszatérve a kezdeti reflexióhoz, most nézzük, hogyan alkalmazható kérdésünkhöz Arisztotelész állítása, mely szerint egy lehetőség egy másik tárgyban aktualizálódhat. Ez – a mi gondolatmenetünkre vonatkoztatva – azt jelentené, hogy alámerülő, illetve keletkezett létünkön keresztül aktualizálódik a mitológia keletkeztető aspektusa. Ebben az értelemben létünk „kölcsönzött” vagy „kirendelt” lét volna, és a mi cselekvésünk mozzanatain keresztül válnának jelenvalóvá a nagy vallási formulák, a lét valódi kivetülései. Így lehetőségeink nem saját kiteljesedésünket szolgálnák, mivel már a kezdettől azért lettek volna belénk helyezve, hogy valami mást tegyenek jelenvalóvá, vagyis a történelem felsőbb igazságának kiteljesedését. George: Na, ez az! Hol is vagyunk? A városban? Az erdőben? A tengerben? A gondolkodás megfoszt bennünket az élet spontaneitásával való meghitt kapcsolatunktól. Hol van a testem, min állnak a lábaim? Mi lenne, ha sétálnánk egyet, hogy pihenőt tartsunk egy ilyen filozófiai zivatar után? Mit szólsz hozzá, Diana? Diana: Ha a filozófia az élet fonákja, most úgy érzem magam, mintha a fejem tetejére állítottak volna! George, Paulo, Mário, fürödhetnénk egyet a tengerben! Mit szóltok hozzá? Mário: Ti menjetek! Én visszatérek a farmra, hogy megigyak egy kávét, és készítsek néhány jegyzetet az elhangzottakról. Mário, nagyszerű voltál. Vissza kell térnünk erre a témára. Paulo: Mi megmártózunk a tengerben, te pedig a parton maradsz, hogy továbbra is hozzáférhess a gondolkodás tüzéhez… De amikor majd visszatérünk, talán nem leszünk már ugyanazok, mint akik azelőtt voltunk… Ki volna képes rá, hogy korlátozza a keresztvíz hatalmát? Mário: A természet nem tudja megváltoztatni azt, aki a természet nézőpontjából gondolkodik. George és Diána az élet védelmezőiként határozták meg magukat a gondolkodás mesterséges-rendszerező munkájával szemben. De igazságtalanok, és ezt a lelkük mélyén tudják! Mindaz, amiről ma éjjel gondolkodtunk a csillagok alatt, az Élet fantasztikus testéhez való titokzatos vonzódásból született. Diana: Paulo, George! Gyerünk, még a végén Szókratész elölről kezdi!
Ez a dialógus egy rusztikus mirtuszfa asztal körül zárul, Mário farmján. Diana, George, Paulo vidáman rontanak be a terembe, melyet halványan bevilágít egy petróleumlámpa. Diana kiragad testvére kezéből egy füzetet, és ünnepélyes hangon olvasni kezd: „A Föld függetlensége véget ért. Az ég most reá zuhan, minden, ami az égben volt, leszáll a földre. Sokan kerestek valamiféle egyensúlyt vagy kiegyenlítettséget emberi és isteni között. Az emberi entitás autonómiája úgy jelenik meg, mint az isteni egyik része vagy korszaka. A nagy erők teandrikus2 megvalósulása a teremtmény szubjektivitásának drámájaként jelenik meg. Az ember, illetve az általában vett entitás megfosztatott önmagáért valóságától. Az ember elragadtatik, visszatér a Méhbe, amelyből vétetett. Szemtől szemben állunk a léttel, de azt nem kizárólag a Fény és a Megismerés Hatalmaként tapasztaljuk meg. A Lét, Bűvölő, egy affektív mező induktora, a szenvedélylehetőségek világának generálója. Egzisztenciánk – mivel egy változékony szívtől ered – képződményjellegű és származékos. Szívünk kiszabadul kezeink közül, hogy fészket rakjon magának a lét bércén. George: Drága Diana, ehhez a szenvedélyes kiáltványhoz hozzáfűzhetjük Saint-John Perse furcsa és kifürkészhetetlen szavait: „Ao coeur de l’homme, solitude”… „Hommage, hommage à la vivacité divine.”3 Diana: Íme, a Földnek ultimátum adatik. Egy szigetet kérek! Vagy egy talapzatot a térbe! Ebben az abszolút teocentricizmusban ugyanis nincs olyan hely, ahol személyesen lehetne élni. Vagy absztrakciókként kell fluktuálnunk az abszolútum egén? George: De Diána, nem létezik ilyen sziget vagy talapzat, és nincs ahová futni! A lét minden személyes formája nem egyéb, mint az egységes Élet maszkjainak egyike. Bár elkülönített és független lényekként élünk, egyazon sorsnak rendeltettünk alá. Paulo: Ez az igazságok igazsága! És lényegében arra figyelmeztet, hogy alárendelt és származékos létmódunk nem változtatja meg belső hangunkat. Reflexióink a fenoménjellegű formák transzcendentális eredetének terén mozognak, a létrehozás és a létrehozott terén, valamint elménk redukciójában. Schellinggel együtt vallom, hogy konkrét vagy reális tudatunk minden lehetőségével és képességével együtt a világ alapító erői által létrehozott valami. Az, hogy egy transzcendentálisan konstituált lét tudatával élünk, nem zárja ki, hogy részesüljünk a lét valamely módozatából. Abból, hogy saját valóságunk egy Eredettől származik, tehát eredeztetett, még nem következik mozgásterünk leszűkülése, hanem ez a saját tér, valamint a cselekvéstől való megszabadulás az Eredet általi feloldás része. Az Eredetben vannak az istenek. George: Az istenek, mondod te. De ha civilizációnk a monoteizmusból jön, mely szembeállítja a szellemet az anyagi természettel, a személyt a dologgal, az egzisztencia ezen hatalmas sivatagát teremtve meg, akkor kérdem én, hogyan lehet elérni, hogy az Élet hegyének sokszínű oldalai ismét kizöldüljenek és felvirágozzanak? Mário: Az hiszem, innen a Diana számára oly kedves rilkei üzenethez lyukadunk ki, mely talán valóságossá válik a távoli jövőben. A mi kultúránk legszembetűnőbb aspektusa minden bizonnyal a demokratikus-indusztriális jelleg, a technikai-gazdasági apparátus, melyhez az általában vett ember, a kollektív létező hozzáfér. Mindazonáltal ez a kicsúcsosodóban lévő jelenség egy másik szintre léphet át. Cselekvésben-levő léte materiális létté válhat egy új forma számára, s ily módon a technológia, a tudomány, a gazdagság, a társadalmi igazságosság puszta átmeneti jelenségekké válhatnak egy új következmények felé vezető úton. Paulo: Tehát az isteni kerék egy új fordulatának vagyunk szemtanúi? Diana: Vagy a szeretet és a szeretett lény egy újabb ciklusának? Mário: Az, amit szeretnünk lehet vagy kell önmagunkban, vagy önmagunkon kívül, meghatározó abból a szempontból, hogy megtudjuk, milyen világban is élünk. Az ember azáltal határozódik meg, akit szeret. George: A szeretet, és csak a szeretet képes a dolgok új aspektusait kiragadni, és felruházni őket a szerethetőség méltóságával. Ezeket az aspektusokat ezidáig a természettudományos világszemlélet uralta, vagyis a szubjektum-objektum dichotómia. Mário: Pontosan ez történik! Walter Otto mondja, hogy az istenek a világ aspektusai, azaz ők maguk a világ, egy-egy meghatározott varázslat járma alatt. Ahogy az ember felszabadul a konstruktív-tudományos szemléletmód ideogrammja alól, a világ ismételten végtelen lesz. És mint végtelen, számunkra az ősi Éjszaka lesz, nem egyszerűen, mint a fény hiánya, hanem mint burjánzó és behatárolhatatlan pozitivitás. Mindig az éjszaka az ismeretlen, az elsődleges. Diana: Ez az éjszaka tehát az Éjszakának megfelelő Világ volna? S nem foglalná-e magában a magasztos egzisztencia iránti testi szerelmet és a metamorfózis iránti vágyat? Minden, ami tudatalatti és megismerés feletti, befogadásra lel ebben az ősi Éjszakában. Mário: Önmagunkat meghaladó létezők vagyunk, noha valamilyen módon a régi keresztény-nyugati világ fogságában maradtunk. Csupán megsejteni tudjuk a mögöttünk elhaladó dolgok árnyképét. Ugyanakkor azok közé tartozunk, akik érzékelik azt a mozgást, mely minden evilági mozgás és forradalom felett áll, mivel magának a világnak a mozgása.

SZAKÁCS PÉTER fordítása Jegyzetek1 A szó patetikus értelmében.2 Isten-emberi.3 „Az emberi szív, a magány.”… „Dicsőség, dicsőség az isteni elevenségnek!”