A tanárnő, aki szerette a zöld színt (Prózák Vallasek Júlia fordításában)

A tanárnő, aki szerette a zöld színt

(Profesoara care iubea culoarea verde)

‍

Nincsenek kellemes emlékeim elemista koromból. Igazából csak a rettegésre és a gyomorgörcsre emlékszem, amivel minden reggel meg kellett küzdenem.

Egy nyugdíj előtt álló nő volt a tanítónőm, aki a szigoráról volt híres, és éppen ezért nagyra értékelték a szülők. Voltaképpen úgy bánt velünk, mint holmi ügyetlen macskakölykökkel, akiket veréssel kell ránevelni arra, hogy a homokosládába végezzék a dolgukat.

Az, hogy balkezes vagyok és időnként arra vetemedtem, hogy bal kézzel fogtam meg a tollat, valóságos dührohamot váltott ki belőle minden egyes alkalommal, ilyenkor azzal ütött, ami éppen a keze ügyébe került.

Anyámnak azt mondta, túl rendes vagyok, sosem jelentkezem órán, meg kell engem rázni, hogy bátorságra kapjak.

Az első tanulónak járó négy, koszorús kitüntetést azzal magyarázom, hogy rettegve és kétségbeesetten tanultam mindenből.

Az ötödik osztályba való átlépés miatt egész nyáron át szorongtam, mert iskolát váltottam, új osztálytársaim lettek, és a tanároktól semmi jóra nem számítottam.

A romántanárnővel való találkozás iskoláséveim legfényesebb emléke lett. Caraghinov asszony magas, sovány nő volt, nagyon rövidre vágott hajjal és meleg, mély hanggal. Én gyönyörűnek láttam, de talán inkább kecses volt és nagyon törékenynek tűnt. Biztosan szerette a zöldet, mert sok ilyen színű szoknyája volt, és mindig magas sarkú cipőben járt. Télen didergett a hidegtől, ráncigálta a ruhája ujját, hogy eltakarhassa velük az ujjait. Ez a gesztusa annyira tetszett nekem, hogy átvettem tőle, télen, amikor a pulóver ujjába dugom a kezem, mindig rá gondolok.

Ötödik osztály első évharmadának végén azt javasolta, rendezzünk egy kis Eminescu-estet. Hatalmas sikerünk volt, így a következő évharmad elején megkérdeztük, beleegyezne-e, hogy vakáció előtt egy kis színielőadást rendezzünk.

Fellelkesedett a gondolatra, így aztán C. barátnőmmel ketten hirtelen dramaturgok, rendezők, castingigazgatók, díszlettervezők, koreográfusok és természetesen színésznők lettünk.

Úgy három hetünk volt két maximum húszperces jelenet begyakorlására, amit aztán az osztály előtt eljátszottunk. Ki kellett választanunk a szövegeket, szereposztást kellett meghatározni. Ez volt a legnehezebb, mert kevesebb szerep volt, mint jelentkező, így aztán kénytelenek voltunk ad hoc szereplőválogatást tartani, hogy kiválasszuk a legalkalmasabbakat. Ez igen gyakran veszekedésbe, kiabálásba, sírásba és haragba fulladt, de a romántanárnő mindig ott volt, támogatott és elsimította a nézeteltéréseket.

A díszletek és jelmezek előállítása ugyancsak nehéznek bizonyult, feltúrtuk hát nagymamám szekrényeit, telefonáltunk a nagynéniknek, parókákra volt szükségünk, zsebórákra, sétabotokra, kalapokra, sálakra, hálósapkákra és mindenféle díszletelemre. Szerencsére nagymamám varrónő volt, ő segített függönyöket, vasúti fülkét rögtönözni, és minden mást, ami ahhoz kellett, hogy az osztályterem színpaddá változzon.

Az előadás előtti napok egyetlen rohanássá olvadtak össze, órák, házi feladat, kapkodva lenyelt étel és késő éjszakába nyúló próbák az iskolában.

Ötödikben és hatodikban rengeteg szerepet játszottam: Mama voltam a Látogatásban, Asszonyság a Bubikában, Efimița, Calipsița, Vidra és Clara asszony. Előadásainknak akkora sikere volt, hogy odagyűlt az egész iskola, hatalmas tapsokat kaptunk.

A hangos sikertől megrészegülve hetedik osztály elején úgy éreztem, elég érettek és tapasztaltak vagyunk már ahhoz, hogy bonyolultabb előadásokat tűzzünk műsorra, és Kirițescu Szarkafészek című darabját választottuk ki. Caraghinov asszony el volt ragadtatva tőlünk, azt mondta, büszke ránk, hogy ilyen bátrak vagyunk.

Wanda szerepét választottam, és alig bírtam éjszakánként aludni, egyre azon járt az agyam, hogyan játsszam el, mert a végzet asszonya szerep azért kissé megijesztett. A főpróbát mindig jelmezben, díszletek közt tartottuk, hogy lássuk, kell-e változtatni valamit. Beszereztem egy ujjatlan fekete selyemblúzt és könyökig érő csipkekesztyűket. Elég nehéz volt felhúzni őket: régiek voltak, kopottak, mindegyre felfeslettek a varrás mentén, vigyázni kellett rájuk.

Vártuk Caraghinov asszonyt, hogy kezdődhessen a főpróba, de helyette egy másik romántanárnő lépett a terembe. Amikor meglátott minket kisminkelve, parókával a fejünkön, kiabálni kezdett, hogy undorítóak és közönségesek vagyunk. Azt hiszem, mondott valamit a pionírbecsületről is, de minden mintha vastag ködfüggönyön át szűrődött volna a fülembe.

Az előadást lefújták, megalázottan mentünk haza. Később megtudtam, hogy Caraghinov asszony megbetegedett és súlyos műtét várt rá. Nem tért vissza az iskolába, soha többé nem láttam.

Véletlen, hogy épp az oktatás világnapján írom ezt a szöveget. Hiszen nem csak ma gondolok Caraghinov asszonyra, hanem nagyon gyakran. Rá, aki meleg mosolyával és rekedtes hangjával az első tanár volt, aki bízott bennem, aki azt mondta, tehetséges vagyok, és arra biztatott: írjak és olvassak. Sokat, minél többet.

Később aztán (szerencsére) más kiváló tanáraim is akadtak, akiknek nagyon hálás vagyok. De Caraghinov asszonnyal negyven éve nem találkoztam, és hiába próbáltam, nem sikerült megtalálnom, pedig nagyon szeretném, ha tudná, hogy nem felejtettem el, és köszönöm.

‍

‍

A múlt idejű igék és egy pohár boza városa

(Orașul cu verbe la trecut. Și un pahar de bragă)

‍

A vegyes családok olyanok, mint két színes, egymást metsző halmaz az elemi osztályos számtankönyvekben. Egy kicsi zöld kör, egy kicsi piros kör, és középen a kettő metszési területe, narancssárgára satírozva. Ide hozza mindenki a maga értékes megosztanivalóját: a törődés és a szeretetet kifejezési módjait, ízeket, illatokat és szokásokat, karácsonyi süteményreceptet, emlékeket azokról, akik már nincsenek, nagy drámákat és nagy örömöket. Mindazt, ami nélkül nem tudsz igazán önmagad lenni.

Július eleje van, és nagy a meleg. Brăila központjában egy cukrászdai asztalnál ülünk friss gimnazista kamasz fiammal. Előttünk tejszínhabos sütemények. Sokkal több, mint amennyit meg bírunk enni. Sinaia, Diplomata-torta, Brateș és ekler. A sütemények mellett magas, bozaszörptől párás poharak. És kávé. Hogy ébren tartson a Kolozsvárig vezető úton. 550 kilométer, amiből csak 35 vezet autópályán.

Ez a cukrászda nem létezett az én gyermekkoromban, de ez az egyetlen, ahol még mindig fellelni az akkori ízek emlékét.

Az eladó mögött a pulton megakad a szemem egy üvegkancsó sárgásbarna bozán. Nem szeretem a bozát, soha nem is szerettem, nem is értettem, miért isszák a szüleim nagy kortyokban, gyönyörűségtől csettintve. Az én gyermekem soha nem látott, nem kóstolt bozát, még csak nem is hallott róla.

Fellelkesedem az örömtől. Mintha jobban érteném, ki vagyok. Mintha abba a kancsóba sűrűsödne össze minden identitásom. Hirtelen sürgetővé és magától értődővé válik, hogy ezt a felfedezést meg kell osztanom. Megkérem az eladót, töltsön nekünk két ujjnyi italt egy pohárba. A nő vidáman, megértéssel teljesíti a kérésemet. Megtölt egy műanyag poharat, és nem kér érte pénzt.

A fiam megkóstolja, nézem, hogy iszik, és érzem a torkomban a sűrű, darabos állagát, az erjedt korpa édeskés ízét. Szinte megremegek az undortól, de visszafogom magam.

Tudni akarom, rám hasonlít-e a gyerek, vagy a szüleimre. Megkóstolja és udvariasan megjegyzi: „Inkább érdekes, mint jó”. Örülök. Annak, hogy megtudta, mi a boza, hogy még csak a vakáció kezdetén járunk, hogy három év után újra együtt vagyunk a városban, ahova mindig visszavágyom, amit kétségbeesetten szeretek.

Arra gondolok, hogy a távolság miatt, és mert egyre ritkábban és mindig futtában járok ide, vegyes családunk satírozott közös részéhez csak vajmi kevéssel járultam hozzá. Sokkal kevesebbel, mint szerettem volna, mint amennyivel tudtam volna.

Érzem, hogy ezt a hibát azonnal orvosolnom kell, a hiányokat feltétlenül pótolnom, kompenzálnom, kell, ki kell egészítenem. Egyszerre szeretnék mindent elmesélni a fiamnak, ebbe a nyári reggelbe belegyömöszölni mindent, amit 16 év alatt még soha nem meséltem el.

Itt, a főtér márványborításán tanultam görkorcsolyázni. A műanyag kerekek itt finomabban siklottak, és ha leestem, nem horzsoltam úgy fel a térdemet, mint ott hátul, a Poligon Parkban. Emlékszel a sebhelyre a jobb térdemen? Ott szereztem, amikor leestem a tricikliről. És tovább, a gázló felé jártam korcsolyázni nyakamban az összekötött korcsolyákkal. Két számmal kisebbek voltak, de az enyémek. Bukarestből kaptam őket, fekete bőrből készültek, fluoreszkáló rózsaszín fűzővel. Egy kis fennhéjázás, amire nagyon büszke voltam.

Sűrítek, mondok, mesélek ezen a fullasztóan meleg júliusi reggelen, mintha kiszabott idő alatt kellene színes dobozokkal megtöltenem egy plafonig érő szekrény polcait.

Csak múlt idejű igék vannak a történetemben. Mentem, futottam, ettem, csináltam, volt. Senki és semmi, amiről azt mondhatnám: VAN, VÁR, KÉR, KÉSZÍT.

Senki, aki töltetlen palacsintát és nápolyi lapokból készült süteményt csomagolna fel nekünk, aki töltött szőlőlevéllel és kaláccsal várna bennünket.

Csak ez a szomorú, poros, elhanyagolt város és annak pusztulása. A tejszínhabos sütemények, a perec és joghurt a körúton, sült szardella a Sóstó partján. És a pohár boza. Amiben most véletlenül benne van minden történet, íz és emlék arról, hogy kik voltunk, és milyen volt az otthon.

‍

‍

Dohányszedők

(La tutun)

‍

Éjszaka közepén kelünk. Fél öt körül. Amikor kilépünk az udvarra, hihetetlenül jólesik a hűvös. Kicsit didergek a vékony, narancssárga pamutköpenyemben.

A fecskék sokkal szorgalmasabbak, mint mi. Már sorban ülnek a villanydróton és lelkesen csiripelnek. Csöndben elindulunk a mezőre: a nagynéném, az unokabátyám és én. Szeretek mezítláb járni az utca porában. Kiérünk az országútra, az az aszfalt langyos az elmúlt napok hősége után.

A dohányt hajnalban kell szedni, amikor még harmatosak a levelek. Ha elkap a hőség, mindennek vége: a hosszúkás levelek ragacsossá válnak, millió láthatatlan csáppal tapadnak, az ujjaid egy szempillantás alatt ragacsosak lesznek, sűrű, barnás nyálkával lesz tele a kezed.

Kiérünk a mezőre, eltűnünk a tetejükön fehér virágokat ringató magas tövek között. Csak a nagy leveleket kell leszedni a növény tövéről.

Hogy könnyebben teljen az idő, elképzelem, hogy jegyszedő vagyok, aki épp a közönség szavazatait gyűjti össze az Álarccal vagy álarc nélkül műsorban. Amelyik szombat este megy, és Silviu Stănculescu a műsorvezető. Minden egyes növénynek elmormolom a kérdést: jó estét, asszonyom, jó estét, uram! Kire szavaz: Dem Rădulescura vagy Draga Olteanu Mateira? Unokabátyám betegre röhögné magát, ha hallaná. Szerencsére álmos, és nem vesz észre semmit.

Derekamon kötény, abba gyűjtöm a leveleket. Amikor megtelik, elszaladok a sor végére, ahol egy vesszőkosár várakozik, benne batyunak való vászondarabok.

Gyorsan haladunk. Mire felkel a nap, készen vagyunk.

Mindenki kap egy batyut, akkorát, amekkorát el tud cipelni. Szerencsére nem kell messzire mennünk. A falu kicsi, és a mi házunk közel is van. A legmagasabb domb tetejéről látni a Dunát, amint Tulcea felé sietve jobbra kanyarodik. A túlsó oldalon ott van Galac.

A munkának még nincs vége. Most következik a neheze: a dohányleveleket fel kell fűzni, és ki kell akasztani száradni.

Mind a hárman leülünk törökülésben a szőlő árnyékában. Mindenki kezében a saját tűje. Holmi nagy, lapos tű, egyik végén egy füllel, amin hosszú spárgát dugtak keresztül, elég hosszút ahhoz, hogy a tornác egyik végétől a másikig elérjen. Az enyém kisebb, hogy könnyebben tudjam kezelni. Vászondarabokkal takargatjuk magunkat, kezd kimelegedni és a levelek ragacsosak lettek.

A hónom alá szorított hosszú tűvel pont az erezet közepén kell átszúrni, majd a leveleket egymásra helyezni, erezettel felfele. Ellenkező esetben a Szövetkezet nem veszi át az „árut”.

A dél ott talál tűvel a hónunk alatt. A házban megy a rádió, az 1-es adóra állítva. Egyre melegebb és melegebb van, haragosan döfködöm a leveleket. Mirabela Dauer lelkesen énekel: „Fáradt vagyok, szomorú kint a nyár”. A fecskék elbújtak valahová. Csak egy gerle búgása hallatszik. Eleinte beszélgettünk, most már csak csendben dolgozunk. Unokabátyám néha felsóhajt: jaj, sosem lesz már vége!

Végül a nagynéném feláll. A padlón még mindig ott hever pár fonnyadt levél. Vajon a csirkék megeszik?

A tornácon dohányfüggöny lengedez. Pár nap múlva aranyszínűvé válik, susogni kezd és jó illata lesz.

Csak arra tudok gondolni, hogyan szabaduljak meg a sűrű ragacstól, amitől már szinte nem tudom ökölbe szorítani a kezem.

Mosakszunk, hosszan dörgöljük a kezünket mosószerrel és egy kopott kefével a napmeleg vízben. Nem érzem az ujjbegyeimet.

Ebédre hideg szilvakompót a kamrából. Akkora a hőség, az ember gondolni sem bír ételre.

Amíg a ma felfűzött dohány meg nem szárad, és a fészerbe nem kerül, lesz néhány nyugodt napunk. Zavartalanul olvashatom a Winnetou-t. A harmadik kötetnél tartok, remélem, befejezem az egész sorozatot vakáció végéig, amíg anya és apa értem nem jönnek, hogy hazavigyenek.

‍

‍

VALLASEK JÚLIA fordításai

‍

Doina Gecse-Borgovan 1974-ben született Brăilán. Angol–olasz szakon folytatta egyetemi tanulmányait, prózaíró, rádiós szerkesztő. Első prózakötete Rătăciri deliberate (Szándékos tévelygések) címmel jelent meg 2023-ban.