A tajtékzó víz hátán (versek)

Víz

Szurkos vödör az éjszaka, és benne

minden életforma bitumfekete kavics.

Illékony kígyóként csorog le a Tigris,

hasa végigszántja a térképet,

hátán szürke holdtükör, hajók,

és bennük valamennyi csempész.

Minden viszonyítási pont mély

fényszegénységbe fullad,

minden célkereszt kudarc,

és ez bizonyos távlatból világos:

Isten ebben az órában leteszi a drónokat.

Amíg tart az éj, délkelet irányába halad,

ilyenkor pár erdőt elfásít, de a puszták

puszták maradnak.

Napégette mustártáj, mustárdűnék,

szitáló mustárgáz, mellkasunkra kitűző,

hajnalvörös szívritmuszavar.

Rövid álom a béke, és ami utána jön,

néma csenddel érkezik.

Szilánkos vitráliák,

romokon bukdácsoló istenek.

*

Misét tartanak Moszul Szent Pál-templomában.

A fehér tehén kivéreztetésével kezdődött minden,

amit azon a távolsági buszon láttál, ami éppen iskolába.

Nyolc óra előtt történt az első robbanás,

te ebből semmit nem éreztél,

szerencsére még éppen időben elhitted,

hogy a halál olyan, mint amikor tintát

vagy vért csorgatnak a vízbe. Kiteljesedés.

*

A vonalak olykor a térbeliség hamis illúzióját keltik:

egyszerre hitetik el a hiányt és a birtoklást,

aztán karhatalmi nyomásra az emberek

elkezdik a vonalakat eltolni s vele együtt

nyersanyagforrásokat keresni,

mert egyszerre hitetik el.

Egyáltalán mi birtokolható az idővel szemben?

Apám és köztem csak a hallgatás.

Mitől válik valaki migránssá, és mitől lesz

valaki csak egyszerűen menekült? Ritkán járok haza.

Vonalak és a köztük meghúzódó távolság.

Egyedül nagyapámmal értünk egyet, ő tudja,

hogy a legnagyobb isten a Víz,

ha az apjától örökölt mezőn kiapad a forrás,

együtt vándorlunk majd északra.

Zsugorodik egyre

         Robert Capa A francia légierő ejtőernyős
        iskolája Avignonban c. fényképére

Cigarettával a kezünkben affektálunk:

– Mindannyiunkban van egy kicsi rák,

de mindenki maga dönti majd el,

hogy mekkorára neveli.

Majd politikai elemzőkké válunk, és monoton

daráljuk, hogy ki ismét a legnagyobb hibás,

távkapcsolóval a kezünkben,

keresztbe tett lábakkal, esténként.

Zavartan, görcsösen ölelünk,

hogy is ragaszkodhatunk titokban ennyire –

ki sem csomagoltál, máris menned kell,

hogy éjszaka még pont időben földet érhess.

A kertben törött propeller és döglött ludak,

szárnyaik fesztávolsága zsugorodik egyre,

ebben a békefenntartó hadjáratban – nem

tagadjuk – mindenki csak szemlélő akart lenni.

Ólomsúlyú ejtőernyők a lombok, a mezőben

vásznak terülnek a földig, ismét fennakadt

valami bennünk két tűzszünet között,

elvágod, hogy aztán tudd tovább folytatni.

Anyakovász

nézd mama ezt a súlyos oltárt

fölötte nehéz bádogfelhők

a vége pont mint az eleje

talán az csak igazán ijesztő

már semmi újat nem tudok

mondani se halálról se születésről

mind ugyanonnan jöttünk

és ugyanoda integrálunk mi együtt

az ábrázolható változás értékei

szakmunkások egy szupermasszív

csillaggyárban

de tudok ennél hidegebbet és feketébbet

amikor szertartás után feloszlik a tömeg

nem marad senki

ez pedig attól keserűbb hogy pont

ugyanannyira elkerülhetetlen

naivak voltunk mondom neked

kezdetbe kódolt kudarc

amikor úgy neveltünk kovászt

hogy nem gondoltunk a penészre

a vért hideg vízzel kell kivontatni

a lepedőkből amíg még friss

a kovászos kenyér lassabban

készül el ez a két legfontosabb

dolog a türelemről és sietségről

amit egy nőnek tudni kell mondta

majd azt kérdezte mikor gyógyul meg

de a rágógumi darabokra mállott a számban

némaság és egyszerű kémia

a kovászos kenyér lassabban

szürkület és vászonsuhogás

hajnalban anyám a falak felé közelít és

letakarják a tükröket

Megbocsátás

Lesütött fejjel barna kézfejét tördeli,

konok szarvai elnyelik a beszűrődő fényt.

Lábait vaságyhoz láncolták, Poszeidón szigonya

már elérhetetlenül távol.

Szemében hályogsugár, megbánás

patakzik, többet ne nézzen rám, ordítom,

mégis kopogva indul felém,

láncainak hangja: ólomzápor.

Csak rám várt mindeddig, mondja,

majd sírva kér, segítsek továbbmenni,

neki távozni kell, de roskadásig

remegnek lábai.

Az elbukottakat hátrasorolják,

Pán képében ott vár minden éjszaka

egy kőépület hátsó szárnyában, egyedül.

A hozzávezető folyosók sötétek és hidegek.

Amikor szökni próbál,

léptei nyomán, patái alatt izzani kezd minden kő,

talán egy éjjelen az üres lavórt a keserűt rozsdázó

csapokig viszem, majd hideg vizet öntök apám lábai elé.

Végjáték

Csak az erdő bejáratáig merészkedem,

eddig még egy éjszaka sem mertem

az ördögbordás sövényen túlmenni,

mi lesz, ha mégis meglátom azokat,

akik napok óta odabent zokognak?

A szomszédfiúval úgy barátkozunk, ahogyan

itt nálunk mesélni szokás, kintről befelé haladunk,

de egy délután, amikor az erdő szélénél hallgatózunk,

hirtelen eldurvul a játék, betaszít, majd az esős

májusokat is mind felfalja, korai cseresznyét majszol

és kacag, amint egy kampón idegen erők egyre fennebb

vontatnak. Szája szélén harsány bíbor.

Az egészen felmentek csak ránk várnak –

                                 mondja egy ismeretlen a léghajóban,

                                 majd a bazilika vaskupolájára mutat.

Beteríti a fény, szinte érezni lehet, ahogyan a meleg egyre

bennebb, egészen a tetőszerkezetig áramlik,

de mindketten tudjuk, ha eljön az alkony,

lassan ismét beszűkülnek az ég záróizmai,

itt már nem lesz helye a Napnak, mind fázni fognak.

Csak nyers húst vágnak a horizont peremén

attól ennyire vörös, nincs mitől félned –

mondja, majd testemről a libabőrt,

mint pikkelyeket, hideg pengével fejti le.

Itt fent nincsenek titkok, utas-vagonok közé kapcsolt

hálókocsik és városokon átsuhanó taxik, olykor

fáradt biciklizők vontatják az éjszakát, de milyen lehet

a menekvés, ha már nem marad időnk megvárni

a színdarab végét, hogy a függönyöket végleg a sötétség

közepébe húzzák? – kérdezi.

Nem félek, csupán változásom mértékével egyezően

változhatnak a hozzám hasonlítottak – bizonygatom,

de lassan a szőrmeüléseket valami ragadós

cseresznyeszörp borítja be.

A tajtékzó víz hátán

„Nap nap után

a házban vártuk,

míg a rothadó planktonok eloszlanak.

A szag a szelet is elcsendesítette,

az ökrökön pedig látszott az ámulat,

ahogy fölfelé húzták a szénát a domboldalon.

De a planktonok egyre csak jöttek,

és a cetek nem tágítottak.

Ekkor vette kezdetét a vadászat.”

Mark Strand

Nem ébredhetek ismét ugyanitt,

még a végén gyanút fognak,

és az én álmaimat is megfejtik,

tudni fognak mindent, hogy

honnan jöttem, kiktől félek és kiket szeretek,

nem lesz majd tükör,

amiben újra kitalálhatom magam,

mert minden tükör ablak lesz a tengerre,

és látni akarják majd a lányt,

a néma halász álmából,

meztelen, bőrén mályvafoltokkal,

ahogyan a padlón tócsában vergődik,

és bálnavadászat után az emberek

egy elhagyott ház ablakához gyűlnek.

A Fjordok vöröset hasítanak

az ég jéghideg húsába.

Hajnalban vak asszonyok szaladnak

a mezőkben egészen le a partokig

tálat, vedret tartani az ég felé, még amíg

meleg és folyik, kifogni az utolsó cseppig

a tél dübörgő vérét.

Szertartás végén kiszáradt szemhéjukra

kenik, majd térdre roskadva mormolják

az ámbráscetek útvonalát,

néma halászok álmait,

megértve mindent, amit eddig csak sejtettek,

hamarosan látogató érkezik, üdvözlésképpen

egy szigonyszúrás a tajtékzó víz hátán.

Burján Kinga 1992-ben született Csíkszeredában, költő, slammer. A kolozsvári BBTE Politika, Közigazgatás és Kommunikációtudomány Karán tanult újságírást, később pedig szociokulturális kommunikációt. 2015 óta slam poetryvel, emellett pedig online kommunikációval és kreatív tartalomgyártással foglalkozik. Versei eddig a Kulteren, a Félonline-on és a Pannon Tükörben jelentek meg.

‍