.svg)
Burka István munkája
A Szentháromság patika a falu főutcájáról nyílt, nagy, óriási téglaházból nyílott, a ház felkapaszkodott a Kopasz-hegyre. A főutcáról öt lépcső vezetett a patikába, belül, az ajtón kis csengő jelezte, ha nyílt az ajtó. A patikából ajtó nyílt a hallba, az ajtó mellett virágállvány, rajta olló s ezzel a körmök alá húztak… A gyógyszerész keze mindig tiszta kellett legyen. Ezt még így vezette be az idősebb Csathó Gábor gyógyszerész. A fia, aki orvos-gyógyszerész volt, ezt átvette tőle… A fiatal Csathón enyhén koszos kabát volt, de erre a parasztság nem sokat adott. Az orvos-gyógyszerész azzal kezdte ténykedését, hogy köszönés helyett kikérdezte a vevőt panaszairól. Ezt a parasztnépség jó néven vette tőle. Az orvos-gyógyszerész kissé gunyoros örömmel vette szemügyre a parasztokat. Égő kétség vibrált felettük. Ha a pácienst ki kellett tapogatni, Csathó gyógyszerész bekalauzolta a pácienst a szekrény mögötti helyiségbe, ahol keskeny ágy is volt. Lassan, ráérősen tapogatta végig a testet, mert a parasztok az ilyesmit nem szerették, magamutogatásnak tartották. A születéstől eredő mocsokra a parasztok nem sokat adtak. Csathó doktor megnyugtatta a beteg parasztokat, hogy ezt a betegséget túl fogják élni. S az ilyesmi a földmíves embert megnyugtatta.
Ezen a reggelen nem paraszt jelenkezett a patikában, hanem Pipike. Teleki grófnő. Így volt a grófi családban. A ház a Kopasz-hegyre kapaszkodott fel, és még az öreg Csathó építette, s aztán az öröklés jogán a család tovább építette, így alakult családi otthonná. A ház nemzedékek során megroggyant, amolyan XX. századbeli világképre hasonlított.
Pipike grófnő megszólalt az üres patikában:
– Van itt valaki?
Ifjabb Csathó Gábor lépett a színre.
– Kezeit csókolom, grófnő…
A már nem túl fiatal grófnő arcára az értelem visszfénye szökött fel, gondosan odafestett rácsokat mutogatott. Egyedül a zsidóknak vannak faji tulajdonságaik, mert ők nem kevert faj. A grófnő azt mondta:
– Doktor úr, én most nem gyógyszerért jöttem, hanem szobalányt keresek, esetleg magának van valami ötlete…
A doktor-gyógyszerész szemlélte a fiatalasszonyt. A mai napig még soha nem közvetített szobalányt. Amire egy ember képes, arra minden ember képes. Az orvos-gyógyszerész azt mondta:
– Hát, tudom is én… – s eszébe jutott Montaigne mondása: egy dolog biztos, hogy semmi se biztos.
A grófnő segíteni akart rajta:
– Ide sokan bejárnak…
S ez volt az a pillanat, hogy ifjabb Csathó Gábornak eszébe jutott Eszti, a felesége. Eddig még soha nem közvetített szobalányt. Amire egy ember képes, arra minden ember képes. Az orvos-gyógyszerész azt mondta:
– Hát, tudom is én… – és arcán ott virított az értelem mosolya. – A feleségemnek nincs állása…
A grófnő arca felderült.
– Látja, ez jól jönne…
Így jutott be a grófi házba Esztike, a gyógyszerész felesége.Eszti nem volt érzelmi ember, de roppant praktikus. A kislánya kétéves volt, s egy serdülő vigyázott rá, az segített be a főzésnél is.
A grófnő útközben azt mondta a kissé trampli fiatalasszonynak:
– Maga figyeljen meg mindent és csinálja úgy, érti…
A cselédből gyógyszerésznővé lett ifiasszony mindent értett. A pénzre szüksége volt, mert segítette a családját. Ködösítésről nem volt szó. A kastélyban a még fiatal grófnő azt mondta:
– Maga, lelkecském, vágja le az öreg gróf úr körmét…
Ilyesmit még nem csinált a gyógyszerészné, de belevágott. Az öreg gróf urat méltóságosnak kellett szolítani. Az öreg gróf a konyhában ülve áztatta be a lábát, a lánya azt hajtogatta: jó lesz, jó lesz, menni fog… Körülöttük ott vibrált a délelőtt, az élet. A patikusné rögtön megérezte, hogy az öreg grófnak öregember szaga van. A testekre mázolt emberi fájdalom sokféle. Ezt futtában megérezte a patikusné. A patikusné finoman dolgozott, alig használta a kisollókat. Az öregember tűrő volt és türelmes. Minden pillanat a végtelenbe torkollott. A grófnőnek tetszett, ahogyan a szobalány dolgozott. A konyhában rohamok vannak, amin finoman túl kell tennie magát. A bágyadt villámlások fénye, ami mától kezdve élethajtás, örökmozgó átkok. A szobalány keze kissé mereven, de finoman dolgozott.
Pipike grófnő behívta a szobalányt a szobájába, kasznirendezésre. A patikusné kissé elámult az össze-vissza dobált holmik rendszertelenségén. A grófné azzal kezdte, hogy néhány ruhát odaajándékozott a patikusnénak. Aztán átbeszélték az aznapi menüt. A felhőket áttörte a nap, a szobába is besütött. Félszárnyú csoda volt az egész hangulat, már akkor is a megmaradás záloga. A grófnő próbálta magyarázni a rendetlenséget, de ez nem nagyon érdekelte a patikusnét. A grófnő szavai létükben imbolygó sóhajokként csengtek. A grófi kastélyban Pipike szobája az ő világuk kicsi része volt. Csak az tud igazán szeretni, aki megtanult sírni. Pipike grófnőnek lélekmámora is volt, s ez Senecától eredt. Egyforma hiba mindenkiben bízni és senkiben se. A grófnő egy egészen kicsit szlávos, egy egészen kicsit angolos volt, éppen ezért eszelős. Ezt még Budapesten tanulta meg, okos hallgatásait cinkos fejbólintásokkal szakította meg, ám ezt csak az vehette észre, aki régről ismerte. Kissé belefáradt idő előtti földi létébe.
Pipike grófnő azt mondta az újdonsült szobalánynak:
– Ma lencselevest főzünk és fánkot sütünk…
Az orvos-gyógyszerész este, az ágyban azt kérdezte a feleségétől:
– Na, mi volt a gróféknál?
És Eszti elsorolta, mivel foglalkozott egész nap.
Az orvos-gyógyszerész este, miután leoltotta a villanyt, ráhengeredett ifjú feleségére. Cula, a lányuk már javában aludt a külső szobában. Eszti újra és újra hallotta a kérdést: és mi volt a gróféknál? Eszti fáradt volt, félszavakkal válaszolt. Pipike grófnő eljött a gyógyszerészék házába, felmászott a Kopasz-hegyre, a kertből szedett palántákat, és hazavitte a kertjükbe.
A fiatal nő reggelente sötét dühre ébredt, a világ sivárnak és kegyetlennek tűnt, a grófi kastélyban tért magához. Estig ott téblábolt, péntek reggel nagymosás volt, gyakran kellett cserélni az ágyneműt. Az erőlködéstől a szemhéja állandóan vörös volt. Mindezt jól látta az orvos-gyógyszerész, de nem tette szóvá. Az igazság az volt, hogy a grófék jól fizettek. Mennyi a ráadás és utána mennyi a haladék. A Cula nevű serdülő lány otthon főzött, takarított. Vezette a háztartást. Pipike grófnő szerint nagy szerencséjük volt Esztivel. Eszti a grófi kertből galagonyabokrokat vitt haza, és elültette a kertjükben, a kerítés mellé. A grófnő felvilágosította a szobalányt, hogy erről Proust könyvében olvasott. Swann birtokait ez a növény nőtte be, terítette le fehér lepellel. Pipike grófnő szerint azért él Romániában sok szobrász, mert azok eredetileg vademberek voltak és parasztok. S aztán bejöttek az oroszok, és elvették a patikát s a grófi családot kitelepítették a nagy, román síkságra. Pipike grófnő onnan rögtön írt a szobalánynak, és Esztike napokig sírva olvasta, bejárta az egész falut, és élelmet gyűjtött a parasztoktól. Két, nagy kosárral megindult a Baragánra. Ott élelem nem volt semmi, a grófi család az Eszti hozta élelmekből vészelte át a nehéz napokat. Az öreg gróf megöregedett, elhülyült. Eszti rögtön beáztatta a lábát és levágta a körmeit. A szobalány az aragáz tűzhelyet, a mosógépet, a porszívót mind egy szállig átszállította a Baragánra. A grófék kis háza tele volt holmikkal. Kenyérízű valósággal. Ez volt a minirezidencia. A Baragánon Pipike grófnő a kertet beültette napraforgókkal, amiből vidékies szelídség áradt, ha a Dunáról eredő szél belekapott, mennydörgésszerű zaj támadt, tört az ég felé. Kellettek a korlátok.
Először áprilisban, úgy húsvét táján érkezett meg Eszti a Baragánra, karján két nagy kosárral. Pipike grófnő rögtön kint termett a ház előtt, azt hajtogatta:
– Jaj, de jó, hogy jött, nagy bajban vagyok…
A szobában, lepedővel letakarva egy fiatal férfi feküdt. Pipike grófnő így folytatta:
– Ő a tisztelendő úr…
A fiatal férfi görögkatolikus pap volt, összeállt a grófnővel, s egy héttel később behívatták a konstancai szekura. Bevitték egy kis szobába, tengeri sót szórtak rá, és két férfi gumibottal addig verte, amíg elájult. Éjszaka tért magához, remegett, fázott. Magára kapkodta ruháit és hazament. A tengeri só beivódott a testébe és a bőr hólyagos lett.
Esztike, a szobalány megemelte a lepedőt és felkiálltott:
– Ó, az istenverte kommunisták! Ezt a nyomorultat félholtra verték…
A szobalány legyalogolt a Duna-partig, s az egyik kosárba csalánlevelet, kamillavirágot szedett, s otthon egy nagy fazékban teát főzött, azzal mosta le a fiatal férfit. Pipike grófnő ott állt mögötte és azt hajtogatta:
– Túléli… túléli…
Esztike annyit mondott:
– Fiatal és erős, az ilyen férfiak mindent túlélnek.Emlékezett rá, hogy paraszt nagyanyja mivel kezelte az összevert embereket. A pap nem tudott inni, de szívókával a vizet lenyelte. Miután a szobalány végzett a lemosással, borral kevert olajjal kente le az egész testet. Ezt jól tűrte a pap. Eszti utasította a grófnőt:
– Itasson vele minél több vizet, a vesét kell működtetni.
Nem állt le a vese, és rá három napra a pap talpra állt, túl volt a krízisen. Pipike grófnő csókolgatta Eszti kezét. A pap már ülni is tudott, táplálkozott. Eszti kiadta:
– Szépen összeházasodnak, s a pap úr felveszi a maga nevét, akkor már nem találják meg a rendőrök.
A papnak nem voltak gátlásai, azt tette, amit Pipike grófné s a szobalány mondott neki… Sárga, fullasztó por lepte be a román síkságot. A szobalány egy hét után tért haza, és ígérte, hogy készít gyógykrémet a papnak.
Pipike grófnő magasztos hangulatban élt, áldozatra kész társ volt, valódi hálát érzett a szobalány iránt, aki parasztos fogásokkal talpra állította a papot. Gyakran magába révedt napközben, s ezt annyira túlzásba vitte, hogy észre se vette az apja leromlását. Az a kérdés nem foglalkoztatta, hogy mettől meddig tart az élet. Szükséges rossz volt, hogy az apját már etetni kellett, a leves kifolyt a kanálból. Akik bejártak hozzájuk, azok látták és felmérték a romlást. Nem sarkalatos kérdés volt számukra ez a romlás, hanem létfeltétel.
Ennyi idő után – két hét – jött helyre rendesen a pap, s ettől kezdve borult rá minden éjszaka a grófnőre. Ha jól csinálod, elegendő egy időszakban fiatalnak lenni. A csókban az egész szervezet résztvesz, harap, karmol, adakozik. Izomingbe voltak bebújtatva. Képtelenek voltak szabadulni egymástól. Szeretkezés után egymáshoz simulva feküdtek, szavak nem hangoztak el. Mindig attól féltek, hogy rövid idő marad szeretkezésre. Egymás igáinak a foglyai lettek. Az idejük kertjében nőtt a vigasz virága. Pipike grófnő a pap kiismeréséig nem jutott el. A papokat ellenőrizték, ha nőkkel volt dolguk, azt meg kellett gyónniuk. Amikor szeretkeztek, bosszúszomjas kísértetek voltak. Az öreg gróf miatt napközben sose szeretkezhettek. A vége felé már a pap etette az öreg grófot, s hogy ez nagy kegy, az öreg gróf számára is világos volt, mert etetés közben többször is azt mondta: köszönöm szépen. És ritkán táncoltak is, az elárulta igazi énjüket, ha táncoltak, igazabbak és szebbek voltak. Beteghez és holt emberhez a románok elhívták a papot, s erre Pipike grófnő pedáns volt. Az ilyen elhívások esetében a család tétován álldogált az elmenőben lévő mellett… Pipike grófnő az elhívásokban részese volt a világnak, elgyengülten mosolygott. A románok minden teljesítésre készítettek kolivát, s abból bőven adtak a papnak is a pénzen kívül. Maga a pap ott állt mögöttük. Őrizték a semmit az ébrenlét pillanataiban. S ez már nem földi élet volt, hanem paradicsomi állapot. Néha Pipike grófnő arra gondolt, vajon milyen színe lehet a mennyországnak? Véges létükben a hangulati tökély ott volt bennük, az érzések föltámadtak, imbolygó szavakká formálódtak.
Esztike benyitott a patikába, fehér köpenyben ott volt ifjabb Csathó Gábor orvos-gyógyszerész. Esztike azt mondta: meghalt az öreg gróf úr…
– Maga azt meg honnan tudja?
– Lehozta a pap autóval, hogy ide, a kriptába temessék el. A pap nálunk fog megszállni.
A szavak avas ijedtséggel hangzottak el. A halál elhíresült bölcsessége szólt Eszti ajkáról. Semmi fegyelemsértő nem volt benne.
Az orvos-gyógyszerész csak annyit jegyzett meg:
– Szólni kell a sírkőfaragónak, ő majd elrendezi a táblát.
A grófi család kriptája ott volt a temető kapuja mellett, csak egy koporsó volt benne: az öreg grófnőé.
A folyosósarokban ebédeltek, és délután ifjabb Csathó Gábor lefektette a hálószoba díványára a papot és alaposan megvizsgálta. Minden szerve normálisan működött. Amíg az orvos vizsgálta a papot, Eszti a két nagy kosárral elment az üzletbe és bevásárolt. A pap kivitt mindent a kocsi rakterébe és alkonyat előtt indított. Hagyott pénzt a szobalánynak a következő útra, mert ettől kezdve minden karácsonyra és húsvétra leutazott a Baragánra. Ifjabb Csathó Gábor gyógyszerész krémeket készített a papnak, akiből kinézett a lélek.
A Baragánon nem volt üzlet, be kellett menniök a megyeszékhelyre. Csak a pappal együtt tudták ellátni magukat, részesei voltak a világnak, de úgy, hogy meg kellett küzdeniük érte.
A szobalány jelentette az urának:
– Pipike grófnő küldött nekem egy köszönőképeslapot.
Postás ritkán járt a patikába. Esztike álmatlanságtól kínlódott. Egy ilyen éjszakán jutott eszébe, küldenie kellene egy zsák földet a Baragánra, ültessen zöldséget a grófnő. Föld az volt ott bőven, de terméketlen, mint minden Duna parti táj. Esztikétől a postán nehezen vettek fel nagy csomagot, de a végén ráálltak. A szobalány zöldségmagvakat is tett a csomagba. Az ültetést a pap vállalta magára, ő locsolta esténkint a kertet. A földet a Kopasz-hegy aljából ásta ki a szobalány. Cula, a lánya csak bámulta, de a végén talicskán ő maga vitte el a postára. Eszti egy tavaszeleji napon utazott le a Baragánra a kertet szemrevételezni. Ők nem jártak piacra, mert a kert megtermett mindent. Az orvos-gyógyszerész húsevő volt, minden nap húsleves került az asztalra. A Duna mellett eső után erőtlenül csordogált a napfény, az idő így csöpögött el mellettük. Pipike grófnő leste a szobalány ténykedését, nem értett az ilyemihez. A pap viszont nem szólt semmit, ő viszont mindent értett. Őrölte a semmit. A derült égből hirtelen lecsapott a menkő, száraz villámlások kusza fénye. A grófnő az ilyesmitől összerezzent, a pap arca viszont mozdulatlan maradt. Az ilyesmit ő otthonról hozta. Miután kigyomlálta a kertet, a szobalány azt mondta:
– A többit majd elvégzi a tisztelendő úr, ért ő ehhez.
Ez biztos volt, a pap otthonról hozta. Az anyja otthon nem szólt semmit, csak kezébe nyomta a seprűt, a locsolót. A Baragánon sehol se volt zöldségeskert, csak a gróféknál. Esztike valahányszor csak megjelent a kosarakkal a Baragánon, Pipike grófnő menten lerogyott a székre.
– Hát már megint itt van…
A szobalány letette a kosarakat a lába mellé.
– Világos, hogy itt vagyok, maguknak élniük kell valamiből.
És a korai homályból kiváltak az alaktalan kísértetek. Soha nem érzett félelem bénította le a grófnő egész testét. Megjelent a ház előtt a pap is, Pilátus-szerű arca szinte világított. A Dunáról lucskos szél eredt, elérte őket. A pap fogta a kosarakat és bevitte a konyhába.
Pipike grófnő azt hajtogatta:
– Itt nincs üzlet, Galacra járunk be vásárolni.
Beszélgettek, őrölték a semmit.
Pipike grófnő elküldte a papot vonatjegyet venni és főzték az ebédet. Keveset beszéltek, főleg a csorbák kerültek be az eszmei fegyverek közé.
A szavak félszárnyú csodák voltak. Ettől a naptól kezdve Eszti minden ünnepre leutazott a nagy román síkságra, a lágerbe. A parasztok szívesen adakoztak a gróféknak, úgy említették őket: szegény fejük. Ez rettenetesen korszerűtlenül hangzott. S amikor a kitelepítettek már beleszoktak a gulágba, akkor jött a hír: felszámolják a gulágokat. Akik a Baragánban voltak, mind Marosvásárhelyre lettek telepítve. Pipike grófnő siránkozott a papnak:
– Soha életemben nem jártam Vásárhelyen, mi Szegedre, Pestre jártunk, hiszen magyarok voltunk…
Pipike grófnő nővére festett, ahogyan az öreg gróf mondta: pingált, és Párizsban férjhezment egy Van Mons nevű francia festőhöz. Tőle tanult meg Pipike grófnő franciául. Eszti, a szobalány sose látta Pipike nővérét. Van Monsné szabályos időközönként hazaküldte a festményeit. Az öreg gróf mutogatta a képeket a vendégeinek. Záporozott vadul a nyár, a nappalok könnyű szédületben teltek… Amikor a szobalány képeslapot kapott a grófnőtől, akkor indult meg a gulágláger felszámolása. Esztike elküldte a férjét a fatelepre, hogy béreljen teherautót. Valamivel vinni kellett a holmikat Vásárhelyre. Esztike szőnyegeket, foteleket mindent felrámolt az autóra. A pap kapott áthelyezést a vásárhelyi templomba. A szomszédok az autó láttán irigykedtek a grófnéra, nekik maradtak a parasztszekerek. A pap nagyon ügyesen rendezte be a lakást, Pipike grófnő kivirult.
Pipike grófnő semmit se tisztázott a szobalánnyal, köztük már minden világos volt életük végéig. A parasztok továbbra is adakoztak, ők pillanatra sem feledkeztek meg a grófi családról. Az orvos-gyógyszerész továbra is küldte a krémeket a papnak, aki ezért nagyon hálás volt. Esztike tavasszal és télen egy hetet töltött a grófnőnél. A grófnő használt ruhákat ajándékozott a szobalánynak, fizette a vonatjegyeket. A grófnő viszont sose utazott le a szülőhelyére, nem akarta látni a kastélyt. Igyekezett mindent elfeledni, ő már felszámolta a múltat.
