.svg)
A szívről
Stark Istvánnak szeretettel
a szív ez a romantikus hentesáru
bordarács mögött kínálja magát
az életnek megadóan fogadja
slágergyárosok költők szenvedélyes igéit
jelzőit bár belepirul nem ugrik ki helyéről
az én szívem és minden szív szeretne szeretni
de csak verni tud dobogni verni egyenletesen
szépen máskor zaklatottan gyorsabban mintha
menekülne valami elől sietne hogy végre
tetten érje a tolvaj időt ver ver néha félrever
mint a gyászharang mely koporsókat úsztat a földben
máskor meg átver gátlástalan csalóként viselkedik
elhiteti velem hogy minden a legnagyobb rendben
néha meg ok nélkül ijeszt rám úgy tűnik ver de lehet
hogy csak vergődik szegény a borda-kosárban
mint kifogott hal a szákban halszeme van a halálnak
mereven bámul rám átlát rajtam tudja történetem
hajszálpontosan megszeppenve félve de ver kitartóan dobog
ha mellemre hajtanád fejed hallanád dib-dub –
a szív ez az alagsori kis szivattyú működik hosszú évek óta
kifogástalanul pumpálja a vért a testet behálózó erekbe
működteti az életet eddig még nem szorult javításra de most
valami hiba történt fehér köpenyesek tapogatják műszereikkel
próbálják megjavítani lelkesen szervizelik a reményt
„Apácza fingotska”
ki gondolná hogy ez egy torta neve
melynek receptjével 18. századi
szakácskönyvben találkoztam
maga a recept nem különösebben érdekelt
ám a sajátságos névadó szublimátum
felgyújtotta a fantáziámat
elképzeltem milyen változatára
gondolhatott a széplelkű cukrász
zárdamélyi csöndben elhangzó sikolyra
amilyet szende szűz hallat amikor
először nyúlnak a szoknyája alá
vagy a kolostor kertjében séta közben
kiröppent hang volt talán rózsaszirom
rebbenésénél nem hangosabb
netán mélabús hang
elszakadt gordonkahúr pendülését idéző
nem tolakodó durva hang semmiképp
nem a gyomor ebéd utáni elégedett morgása
nem vénecske szűz bugyogójában darvadozó
sunyi szellet ó nem finom angyali muzsika lehetett
a minden bizonnyal ifjú mester fülének aki nem tudom
mit keresett a szigorúan őrzött zárdában
a szüzességükhöz foggal-körömmel ragaszkodó
apácák között s fintorgott-e anyaggyűjtés közben
vagy éppen ez a szent bódulat szülte nevezetes művét
LXXV
Nem egy nagy szám ez a hetvenöt,
számnak ugyan nagy, de semmi több.
Ennyi év összetömörödött,
valahogy úgy, mint a guanó,
izzadságszaga van, átható.
Elölről kezdeni volna jó,
úgy kijátszani minden évet,
mint vitában meggyőző érvet,
igazolva látni, mit értek,
választ kaptak-e a miértek.
Éveimből megvan hetvenöt,
nem tudhatom még, hogy lesz-e több,
meddig érek el botladozva
rákényszerülve hitre, botra?
A jó, ha jön is, mindig késve,
méltó lettem a szenvedésre.
Egy életre elég hetvenöt
év, éltem is volna boldogan,
de valami mindig közbejött,
fájdalmas volt és bizonytalan,
az út szélén találtam magam,
nyeltem csak a port, nem pöröltem
ha nem kellett, legyet se öltem.
Jó szándékkal verset írtam,
és eközben néha sírtam.
