.svg)
Tizenkét éves lehettem, amikor átkutattam édesanyám iratait. Nagy gyakorlatom volt ebben, hiszen az unokatestvéreimmel nyaranta a padlástól a pincéig borzongató vállalkozókedvvel feldolgoztuk a nagyszülői házat – ezt mi kutakodásnak hívtuk. Alaposabb munkát végeztünk, mint az ötvenes években padláskisöpréskor. Rengeteg kincset találtunk: a dédapám első világháborús, rozsdaette kitüntetéseit, megsárgult levélpapíron szerelmesleveleket, egérrágta üdvözlőlapokat a Monarchia idejéből és egy viharvert pisztolyt a napóleoni háborúkból.
A szüleim akkor már elváltak, mi édesanyámmal az ötödiken laktunk egy kétszobás lakásban, a külvárosban. A nagyobbik szobában napsütötte loggiából a városra lehetett látni – na nem a belvárosra, hanem egy másik külvárosra. Ide húzódtam vissza az egyik polc alján talált kincseimmel.
Nagy reményeim nem voltak, nem hittem, hogy érdekességekre bukkanhassak – vadászkürtre, színházi gukkerre, születésnapi köszöntőkre az Amerikába szakadt rokonoktól –, hiszen nemrég költöztünk be abba a lehangoló lakótelepi épületbe a csupa izgalommal teli régi házunkból, ahol nagymamámmal együtt éltünk.
Egy levelet találtam, amelyet édesanyám a legkisebb bátyjának írt. Ez nem lepett meg. Nem foglalkoztam azzal sem: vajon miért nem küldte el. Ez a körülmény kincskereső hevületemben tizenkét évesen fel sem merült. Izgatottan vettem ki a levelet a borítékból és láttam neki az olvasásnak. Édesanyám arra kérte a bátyját és annak feleségét, hogy ha ő meghal, akkor neveljenek fel engem.
Nem tudom, mire számítottam – valószínűleg semmi konkrét dologra. Hiszen az igazi kincskereső boldogan adja át magát a tudatlanságnak, amelynek következtében elvárások nélkül áll a rá váró kalandok elébe.
Ez azonban váratlanul ért. A katonai érdemrendeket nagyobb lelki nyugalommal lehet konstatálni – tapasztalatból tudom. Jeges rémület vett erőt rajtam, hiszen egész addig eszembe sem jutott, hogy édesanyám meg is halhat. Az meg végképp meg sem fordult a fejemben, hogy akkor a nagybátyám fog felnevelni. A dolog túl komoly volt ahhoz, hogy csak úgy lerázzam magamról a halál gondolatának sötét árnyait.
Amikor még a régi házban laktunk, édesanyám egyszer elutazott. Budapestre. Hosszas intézés, futkosás, papírhegyek után sikerült elérni, hogy útlevelet kapjon. Csak ő juthatott eme értékes papiroshoz, hiszen nagyon ügyeltek arra, nehogy megszökjünk abból a kissé dohos, kissé penészes kalitkából, amit szocialista Romániának hívtak. Eszünk ágában sem volt. Édesanyámnak azért kellett sürgősen Budapestre utazni Kolozsvárról, mert csak ott tudták megműteni a szívét.
Ami ma már rutin operációnak számít, akkoriban – a nyolcvanas évek elején – újdonság volt. Legalábbis Budapesten. Romániában nem is csinálták – önkritikusan ezért adtak útlevelet. Christiaan Barnard dél-afrikai szívsebész végezte el az első szívbillentyű-operációt. Ilyen műtétre volt szüksége édesanyámnak. Akkoriban a műtét hat órát vett igénybe, amelyet féléves rehabilitáció követett Balatonfüreden.
Én közben Kolozsváron és nyolcévesen tengettem életemet apámmal és nagyanyámmal. Nagymamám kötelességtudóan látta el a feladatát: feszített menetrendet tartottunk, amennyire ez tőle tellett, hiszen úrinőnek nevelték, csak közben nagyot változott a világ, és ő alkalmazkodott. Kötelességtudóan hetente leültetett anyámnak levelet írni: először piszkozatra kellett lekörmölnöm a girbegurba, idegesen ugrándozó mondataimat, majd gyöngybetűkkel átmásolni a szép levélpapírra.
A levélírás társadalmi kötelességként nehezedett rám. És nagyanyámra. Le kellett írnom, hogy mit csinálok – mindig ugyanazt −, hogy mi történt – mindig ugyanaz. Minden a legnagyobb rendben ment. Más szavakkal borzalmas volt, én azt hittem, megőrülök.
Ugyanabban a házban, ugyanabban a szobában, ugyanazokkal az emberekkel voltam, mint korábban, de mégsem volt semmi sem ugyanolyan, hiszen édesanyám nem volt sehol. Hogy ő nincs ott, és hogy hol van és mit csinál, erről nem beszéltünk. Nagymamám nem volt híve az érzelmi kilengéseknek. Igaza volt. Tulajdonképpen nem is érzelmi kilengésben sínylődtem, hanem a kétségbeesés sötéten nyirkos cetgyomrában pislogtam. Nagymamám két világháborút élt meg, igaz, az elsőt csecsemőként, így ő nem gyakorolta a kétségbeesést és az érzelmi kilengést. Mélyen megvetette mindkettőt. Igaza volt. De az igazság nem segít rajtunk – nekem sem vált javamra.
Kit érdekel a szépírás?! Vagy az időben felkelés? A konyhaasztalra kikészített reggeli? A tiszta ruha? A szomszédok tapintatos érdeklődése? A trolibusz késése? Az iskolai feladatok lelkiismeretes elvégzése? A verstanulás? Hogy időben érjek be az iskolába nagyanyámmal, aki egyetlen helyre sem érkezett pontosan? Megjegyzem: minden igyekezete ellenére ez akkor sem sikerült.
A család lábujjhegyen járkált körülöttem. Én megszeppent voltam. Úgy tettem, mintha minden rendben lenne. Mindenki úgy tett. Pont ebből látszott, hogy nincs rendben semmi. Én persze a nincs rendben semmi alatt csak azt értettem meg, hogy nincs rendben, hogy édesanyám Balatonfüredről küldözgessen képeslapokat.
Nem háborogtam. Tudtam, ennek így kell lennie. Tudtam, mert elmagyarázták. De attól még kutyául éreztem magam. Hogy fél évre eltűnt az anyám, az egész világ kietlen kaszárnya lett. Igen, nem, balra át, előre indul! Az őrmester a Sisire hajazó nagyanyám, a hadsereg tábornoka az apám, aki csak nagy ritkán nézett körbe, hogy vajon minden rendben megy-e a garnizonban.
A bizánciak érezhették így magukat, amikor II. Mehmed szultán a maga huszonhárom évével és hatalmas török hadseregével körbevette Konstantinápolyt. V. Miklós pápa a bizánciak segélykiáltására, miközben jobb kezével éppen Homérosz-szövegeket lapozgatott, ballal meg Donatello Habakuk próféta szobrán támaszkodott, csak annyit válaszolt: kutyaütő eretnekek, ha színt vallotok, akkor talán megfontolom, hogy segítsek-e; máskülönben Isten irgalmazzon nektek. Isten irgalmazott.
Minden gyermek mérhetetlenül és vérlázítóan önző. A csecsemőt nem érdekli, hogy az anyja a végső kimerültség állapotában van az éjszakázás és örökös készenlét miatt. A gyermek fittyet hány arra, ha az anyja beteg. Nem sokat ad a felnőttek szürke és egyhangú mókuskerekezésére, a hétköznapok nyűgjeire, hiszen ami igazán fontos: ő jól érezze magát.
Az anyaság irgalmatlan rabszolgaság, amelyben minden percben angyali szeretetet kell gyakorolni, aki kutyaütő eretnekként követelőzik. Neki aztán semmi sem elég, és semmi sem drága. Üres ígéretekkel nem lehet lekenyerezni. A szép szavakat félvállról veszi. A józanságot meg egyenesen hiábavalóságnak tekinti. Pedig az anyai szeretet nem magától értetődő.
Ez az igazság fejbe kólintott, mint a bizánciakat V. Miklós pápa válasza. Megoldhatatlan emberi dilemma: az élet érzelmi vagy intellektuális kérdés? A tiszta ész logikája vagy a belső sugallatok késztetése legyen vezérlőcsillagunk egzisztenciális viszonyulásainkban? Ha egyik vagy másik javára döntünk, romlásba visz. Ha középen maradunk, elveszünk.
Miközben minden gyerek felzabálja az anyját az első perctől kezdve. Hiszen már abban a pillanatban, hogy megfogantunk, anyánk testében élősködünk. Ha sikerül erre a világra szuszakolnunk magunkat, miután jól hasba rúgtuk anyánkat, ezt irtózatos ordítással nyugtázzuk, és onnantól kezdve minden erőnkkel azon vagyunk, hogy magunkon tartsuk figyelmét, nehogy egy percig is szem elől tévessze, mi a legfontosabb számára – nem az ő teste, lelki egészsége, pihenése, hanem az, hogy nekünk mindenünk meglegyen.
Mindennek ára van. A gyermeki önzésnek is. Isten ebben a tekintetben sem irgalmaz. És nem mentség a tudatlanság, a fiatal kor vagy egyéb szentimentális marhaság, amely csak arra jó, hogy eltakarjuk vele emberi kegyetlenségünket.
