a szingek születése

‍I.

a szingek szárnyai levegőt

összetartó láthatatlan-vékony

hártyaszálak, amelyek a melegben

például úgyis megtartják testét,

ha az mozdulatlan. leng a magányos

szingek a melegben, mozdulatai,

egy szárnyverés, egy rezdület,¹

közelebb hívják a tollas hímet.

szomjas a szingek, hiába veszi

körül víz és víz, növényi nedv,

neki vért kell szívni, hogy petéi

ne szomjhalálba foganjanak.

semmi nem olyan tápláló,

mint az édes, bordó víz,

mint a vad, szőrös emlős vére.

követi a hímet a szomjas szingek.

úsznak láthatatlan-vékony szárnyai

a meleg levegőben, amikor meghallja,

hogy a szél mozgatja a vízbefulladt

szőrét a mocsár szélén. megdermednek

szemecskéi, célba veszi a

megkezdett állat illatos, meleg

hasát, kiengedi szívóját, és

a hím ajzott szemecskéi láttára: szív.

homloka párhuzamos a szőrszálak

közötti bőrrel, mint egy erdő

legmélyén, teljes csendben,

nyugodt lélegzettel, lassan bólogat

fejével. a teste mozdulatlan,

mereven kapaszkodik, nem is

érzi a hím simogatását közben.

egy utolsó fejmozdulattal kihúzza

szívóját a halott meleg hasából,

kitárja láthatatlan-vékony szárnyait,

és testét megemeli a szél. leng a

magányos szingek a melegben,

testét kitöltötte a halott vér, s a levegőben

szemecskéivel követi őt a hím.

‍

II.

a szingek a sötét mocsár fölött

keresi petéi vízfelszínét, amikor

testét elönti a hideg, megborzong,

és szívójába visszafolyik egy kicsi vér.

elmúlt szomja, kihűlt benne az édes,

bordó víz, és most érzi az ízét:

halott-illatos állathoz vezette őt a hím.

megfeszül a feje, próbálja visszahúzni

középtestéből, behorpad a törzse,

puhán simulnak a mélyedésbe

láthatatlan-vékony szárnyai,

kívülről nyugtatja petéit, öleli

saját magát, préseli magából a feje

felé, hogy öklendezze ki a dögvért.

az éjszakai mocsár felszínén

tükröződik a szingek levegőben

rángatózó horpadt teste, és két

erőltetés közti pillanatban kicsöppen

szívójából a visszafolyt vér,

megmozdítja a vízfelszínt,

és szemecskéi a gyűrűzésre dermednek.

eljött az idő: a nyugtalan peték kérik

a testet, hogy engedje őket ki.

illatos, meleg halálból fogant

horpadt peték magukba szívták

a dögvért, és életet követelnek.

a gyűrűzés közepébe ereszkedik

és peteszigetet rak maga köré.

a mocsár legvégén a szigeten fekszik

a fáradt szingek, láthatatlan-vékony

szárnyaival takarja petéit,

és kiengedett szívója beleér a vízbe.

megmozdul a hajnali levegő, és mintha

nem élőhalottakat hozott volna a világra,

leng a magányos szingek a melegben.

‍

III.

zavartalan mocsár, a tisztán látható

alján helyenként források bugyognak,

hozzák a hegyben megszűrt

vizet, táplálják és ringatják

a döghalálban fogant peteszigeteket.

napok óta elrajzott minden szingek,

csak a párzás utáni halott hímek fénytelen

szemecskéi vigyáznak a kikelő lárvákra.

megrepednek a száraz vér színű

petefészkek, s kirángatóznak a vízre

a láthatatlan-vékony halott lárvatestek.

szemeik bordók, csápjaik törékenyek,

életszomjuk végtelen, és egymást

céltalanul lökdösik, mintha így fedeznék fel,

hogy meddig ér a fejük, a testük,

a simogatás esik jól vagy a félelem.

bordó szemeiket a mocsár aljának

szegezik, bámulják a felbugyogó

fehér homokot, föld alatti vízforrás

hordozta hegytörmelék, amit puha

porgomolyagként fog meg a víz.

levedlik magukról a vérfészket,

a víz színe alatt fejjel a források felé

lógnak az élőhalott lárvák, és bámulják a port.

a kikelésük óta először van nyugalom,

nem mozog semmi, leengedik lassan

láthatatlan-vékony szemhéjukat,

és elválik az első a vízfelszíntől. aztán

a második. lárváról lárvára egyenként

hullanak alá a fehér porba, mint halottakat,

mozdulatlan forgatja testüket a hegytörmelék,

puha porgomolyagba vonja be őket a víz.

bábozódnak a mocsár alján az élőhalott lárvák,

takarójuk fehér kőtörmelék, bordó szemük

gyorsan mozog, és ha felriadnak,

ébredésüktől: levedlenek. de a bugyogás

ringatja is vissza álomba őket,

a simogatás, a félelem, mert élet és halál

között lenni egy meleg hasból kiszívott

dögvérben fogant lárvának: kegyetlen.

‍

IV.

a bordó szemű élőhalott bábok könnyűek,

a kőtörmelék beléjük simogatott dögemléket,

vérszomjat és félelmet. nem élettelenek,

de mozdulatlanok, nem kérnek élelmet,

de éhesek. viszi az áramlat a bábokat,

és hiába veszi körül víz és víz,

növényi nedv, nekik dögvérben kell –

szomjhalált halt meleg állatok vérében – megszületni.

a tiszta mocsár aljából be lehet

hosszan látni a felszínt, a partot, és

a víz azonnal érzékeli, ha valami más

ér hozzá. a bábok biztonságban haladnak

a fehér tó irányába, miközben a burokban fejlődnek

láthatatlan-vékony hártyaszálak, fej,

szemecskék, szívó, halhatatlan dögvér-szomj,

s meghalni készül élettelen.

a fehér tó aljára megérkeznek a bábok,

bordó szemeik világítanak a melegben,

és hívogatnak magukhoz minden élőt,

hogy semmi nem olyan tápláló,

mint az édes, fehér víz, hogy újjá

fog születni, ami nem halt meg soha.

szomjas emlősök jönnek a hegyről,

és gyűlnek a tó partjára körbe.

belenéznek a vízbe, ahonnan

tisztán lehet látni az alját,

belenéznek a bábok bordó szemeibe,

s azok teljes csendben, nyugodt lélegzettel,

lassan bólogatnak. az emlősnyelvek

egyszerre érnek a vízfelszínhez,

szemük megtelik vérrel, s magához

öleli mindegyiket a fehér tó.

felemelkedik a vérfelszínre a báb,

megreped a kőtörmelék-burok, és kidugja

fejét a vérbe a halhatatlan szingek.

halott bordó szemecskéi érzékelik a fényt,

kiválik a burokból a törzse, lábai

a vérfelszínen egyensúlyoznak, amíg

rászárad láthatatlan-vékony szárnyaira

a vér: egy szárnyverés, egy rezdület.

Jegyzet

¹          Weöres Sándor: Öröklét

‍