.svg)
Mikor érzi a lábát, akkor tudja, hogy már túl sokat dolgozott. Még hallható a zene, amit fokozatosan teker le minden műszak végén, hogy a vendégeknek ne a hirtelen váltás, hanem csak az egyszeri rádöbbenés a csendre üzenje, hogy itt a vége. Elmossa a beérkező poharakat, a székeket lassan pakolja az asztalra. Magában számol. Minden tíz perccel, míg a fogyasztók tovább maradnak, mennyivel gyorsabban kell a zárási procedúrát végezze, hogy még emberibb időben hazaérjen.
Ilyenkor próbál nem a lábára figyelni, mintha a talpa ráncait is külön-külön érezni kezdené, az a furcsa fájdalom melletti érzés minden este egyre erősebb. Egy csapat hangos részeg érkezik, erőt vesz magán, záróra, már nem szolgálunk ki, mondja angolul nekik, a fiatalok csak nézik, homályos zavartsággal, meglepődnek, talán azon, hogy már zárnak, vagy azon, hogy angolul szóltak hozzuk, a félkövér falkavezér megfordul, összeszedi a széteső társaságot a csak egy sör és csak tíz percet érveik közül, és távoznak.
A pultnál ülő szakállas most szólal meg. Törzsvendég. Iza mindig azon gondolkodik, hogy ez az alak vajon melyik meséből szökött meg, tiszta rajzfilmfigura, a szakállához olyan sapkát visel mindig, mintha világítótorony-őr lenne egy dán szigeten, de köze nincs hozzá. Néha egész este nem beszél, csak leül az asztalhoz heti kétszer, mered maga elé, máskor kellemes társaság a munka néhány perces üresjárataiban, szopogat egy sört, sosem issza le magát, de mindig utolsónak távozik. Mint egy bútor. Ő biztos nem érzi a lábát. Ha beszél, kellően felszínesen, hogy semmit ne áruljon el magáról.
Van egy abszolút tényező, ami a boldogsághoz kell, mondja most a külföldiek távozása után, aztán hümmög egyet, bólogat, mintha megdicsérné saját magát, aztán még egyet nyal a sörből.
A hangszórókból már nem szólt semmi. Még három különálló társaság iddogált. A mosdóban öklendeztek, a megbuktatott ablakon beszivárgott a hajnali cigarettafüst.
Bírod még, kérdezte a tulaj másnap, miután mindent elrendeztek az esti forgalomra. Néha elfáradok, válaszolta Iza, mikor érzem a lábam, gondolta közben, a tulaj felült a pulthoz, telefonjáról zenét rakott, nem a melót, hanem a sok szart. Iza hallgat, úgy érzi magát, mintha felelne, megvonja a vállát. A munkával mindig szar jár, ezt pedig valahogy elfogadta, ezek a játékszabályok, vagy dolgozol s élsz, vagy meghalsz, és nem kell túlgondolni, de ezt nem mondta. Csak nem akarom, hogy bajod legyen, mondta most az apák hangsúlyával Izának, és mintha most esett volna le neki, hogy mire gondolt, hogy amikor rámászott az a százkilós sportoló, hogy azóta mintha hímestojás lenne a főnöke számára, szólj, ha hasonló eset történik, mondja még, mire szólok, addigra már mindegy, válaszolja rá Iza, csak bólogat, és sajnálom, tényleg, és erre is bólogat, az azért jó, hogy bűntudata van, hogy akkor derült ki, hogy a pánikgomb sem működött. Iza nem mondja, hogy túltette magát rajta, hogy nem is traumatizálta igazán, nem mond semmit, jobb, ha nem tudja, azt sem mondta, hogy a toronyőr védte meg, hogy azzal az öreg testével is el tudta lökni a százkilós sportolót, aki túlitta magát és túlzásba vitte az udvarlást, és most megint érezte a fenekén a hatalmas kezének a szorítását. A zenelejátszó szeszélyes váltása ragadta vissza a jelenbe, a tulajt is ez akasztotta meg, a kimeredt bámulásból most fölriadt, és elváltotta a számot. Nagyot sóhajtott, hátsó zsebéből elővette a vastag pénztárcáját, tudom, nem sok, kezdte mondani, miközben kinyitotta a tárcát, és leszámolt belőle negyvenezret ötezresekben, de most ennyit tudok még adni, mondta, kárpótlásul, tette hozzá még félig kérdő hangsúllyal, mintha most saját magán kérné számon cselekedetét. Ne mondd a többieknek, mondta, aztán vette a slusszkulcsát és lelépett.
A pénz egész délutánig aztán csak ott hevert az alsó pulton. A toronyőr is megérkezett, nézett csak csendben mindenfelé. Az a pénz el fog tűnni, szólalt meg végül habos bajusszal. A munkatársa is csak vállat vont, mikor nem jött válasz a kérdésre, hogy miért nem teszi el. Iza csak szolgálta ki a többi vendéget. És aztán megint érezni kezdte a lábát. Azt a zsibbadásszerű fájdalmat. Pedig a legvastagabb talpú cipőt vette, amire épp nem szégyellte kiadni a pénzt. Szokatlan szótlanságban telt az egész szombati munkanap, a toronyőr éjfélig három sört is megivott. Iza arca rezzenéstelen, a sört csapolva, mint a lovak, néha egyik lábáról vette le a terhelést, akkor viszont a szilárdan álló lábát érezte még jobban, néha a másikról, de egyiket sem bírta sokáig. Leülni nem volt idő. Csak csapolt és mosott és forgolódott, és nézte a kocsma cirkuszát, az embereket, ahogyan óráról órára elváltoznak, mintha gyorsított felvételen nézne drámákat, vagy olvasna fejlődésregényeket, és a beszólogatásokat és a cuppogtatásokat már próbálta meg sem hallani, csak a kissé szomorkás tekintetű, üresen dülöngélő fiatal részeg srácok keltettek benne némi szimpátiát, és a rendíthetetlen világítótorony-őr, akiről még mindig nem tud semmit. Ma ő sem beszédes, de az arcán valami halvány mosoly dereng folyton.
Iza nézte, ahogy a cirkusz a tetőpontjára hág, majd azon átfordulva, a megszokott séma szerint szépen elhalkul, majd kiürül. Nézte a vitákat, a szerelmeseket, a kivirágzó egyetemistákat, a fiatalodni akaró középkorúakat, a ripacs művészek és a csendes művészek néma feszültségét, nézte a virágárus nénit, ahogy most éppen rózsákat ajánl mindenkinek, és nézte azt a megmagyarázhatatlan embert, akiben van valami zavarba ejtő furcsaság, ahogy odaül mindenkihez, majd valami papírokat mutogat, majd békében távozik, és nézte azt a másik furcsa alakot, aki mintha kimaradt volna a bábeli nyelvzavarból, és megszámlálhatatlanul sok nyelven telefonál a sarokban, laptopja előtt ülve hónapok óta, mintha csak azért járna kocsmába dolgozni, hogy felvágjon a tudásával, és nézte mindet, csak hogy ne érezze a lábát, ne érezze a talpa ráncait, ne érezze a talpán a bőrt, ami lassan az őrületbe kergeti. Milyen jó, mikor csak a cirkusz nézője és nem szereplője, és egy pillanatra átvillant az agyán az óriás, majd a főnöke, és a készpénz, amit még mindig őriz a világítótorony-őr.
Aztán szinte eseménytelenül, mintha csak a város aludni tért volna, lejárt a cirkuszi előadás, és kiürült a kocsma. Körbetakarították a szakállast, majd Iza munkatársa távozott. Ma is ő kellett zárjon.
Leült a pulthoz, az öreg mellé, ketten nézték a pénzt. Tudod, a tényező, a boldogsághoz, kezdte aztán, de Iza nem hagyta, hogy folytassa, tudom, tudom, válaszolta egyből, majd megfordult, az üres teret nézte. Lecsusszant a bárszékről, az öreg is megfordult. A talpába mintha kést szúrtak volna. A tényező, mondta Iza hangosan, a boldogsághoz, és közben a terem közepe felé indult, az talán nem más, mint ez, és ekkor megragadott egy széket, és amennyire az erejéből telt, a gangra nyíló ablaknak vágta. Az öreg száján átvonult egy mosoly. Meg ez, kiáltotta ismét Iza, és egy másik széket a terem közepébe dobott, meg ez, kiáltotta ismét, és tört, mindent, ami a kezébe került, az öreg pedig csak jött utána, és elismerően bólogatott, és a képeket is leszedte a falról, és azokat is összetörte, de már nem volt ereje az asztalokhoz és a merev székekhez, ezért egy hirtelen ötlettől a pult mögé futott, és kirámolta a hűtőkben maradt söröket és vodkásüvegeket, majd a terembe dobálta azokat is, és közben szűnt a fájdalom a talpában, és mikor már nem volt semmi a hűtőkben, a szemébe a köteg papírpénz akadt, fogta, a terem közepébe ment, talpa alatt csikorogtak az üvegtörmelékek, és szétszórta, hadd ázzon a pénz az alkoholban.
Azt hiszem, ez az, mondta végül kissé lihegve, végignézve a művén, az öreg mosolygott, és együtt kilebegtek az ajtón.
Ádám Szilamér 1997-ben született Székelyudvarhelyen, a kolozsvári BBTE-én diplomázott magyar-orosz szakon. 2018 óta publikál folyóiratokban.
