„…a szél a viharnak futó bölényről”

(laudáció Nagy Zalán Méhes György-debütdíjához)

‍

Hol is kezdjem. Ritka az a fiatal költő, akinek húszéves korában már sajátos, jellegzetes versnyelve van. Ez stimmt. Nagy Zalánt már várta az irodalmi közeg, hogy megérkezzen közénk, már évekkel az érettségi előtt. Az ember zavarba jön az ilyesfajta céltudatosságtól, ahogy versnyelvet épít és rombol, koncol és boncol, gyökereztet és beolt, szövegeket és világokat preparál, életre kelti magánmítoszait, hogy a levegő elnehezül, vagy olykor el is fogy tőle.

Gondolok itt az olyan sorokra, mint „Tárgyalóasztalom alatt nem lapul / csöndes németjuhászként a hátsó szándék”, vagy „ha egy folyóban nem is, megmártózhatok párszor / ugyanabban a tóban, / mert az ismétlés a tudás anyja, / apja pedig a sikamlós kövek”. Az az érzésünk támad, hogy ismerjük ezt a csöndes németjuhászt, ezeket a sikamlós köveket, pedig még senki nem beszélt így nekünk róluk. Ahogy azt is valahol sejtettük már, csak nem hívták fel rá így konkrétan a figyelmünket, hogy „A bosszú akkor jó, / ha szobahőmérsékleten tálalom”.

És szinte belesajdul a gerincem, megfordul bennem az egzisztencializmus és óhatatlanul önvizsgálatot kezdeményez bennem a sóvárgás, amikor azt olvasom, hogy „Tekeredik a vasmacska, búvár akar lenni, / tekeredik a búvár, vasmacska akar lenni”.

És mennyire fájdalmasan pontosak és reálisak, miközben a videoklipek esztétikáját idézik, és egyenesen hallucinációként hatnak az olyan képsorok, hogy „vágyakozás és félelem / egész nap az ágyban / youtube-on nézem / a komodói varánuszokat”, ahogy az a sor is, hogy „idegrendszered hálóján / vonuljon végig / egy foszforeszkáló pók”.

És akkor a kedvenc sorom a könyvből: „ez is nagy vers mi mást mondhatna a szél / a viharnak futó bölényről”.

Be kell vallanom, hogy számomra annyira új és eredeti ez a nyelv, hogy sokszor nehezemre esett érteni, és sokszor félre is értettem. Idő kellett, hogy megismerjem, otthonosabban tudjak mozogni ebben a tájban, mert ez a nyelv egy táj, de nem tájköltészet, hanem zsigeri és tűpontos poézis, egyszerre uralkodik benne a káosz és a kicentizett, kipróbált rendszer. A kozmikus rend szintézise a költészet, a költészet csodája ez, hogy a súlyos, könyörtelen személyességben, az önmagunk, a magunkrahagyatottság hatalmas nyomása alatt kiégetődik a minden: Nagy Zalán világa a mi világunk volt már azelőtt, hogy megszületett. Csak meg kellett születnie benne ahhoz, hogy láthassuk.

Meglepődni az ismert világon, rácsodálkozni a látottakra – valami ilyesmit csináltak a görögök is a filozófia hajnalán. Nagy Zalán költészete képes erre a rácsodálkoztatásra, képes megmutatni azt, amitől mi is meglepődünk, noha azt hittük, már ismerjük a világot. Szerintem számíthatunk még meglepetésekre a jövőben is.

‍

A közölt laudáció a Méhes György-díjak ünnepélyes díjátadóján hangzott el, a kolozsvári Bulgakov Kávéházban, 2024. május 14-én