A szektariánus ritmusai (Ritmurile sectantului)

Árkossy István: A festő

Éppen megnéztem a Citizenfourt és kicsit meg vagyok ijedve.

Hogy mi van, ha nem fogsz emlékezni rám többé, amikor felébredsz.

Tudom, hogy ebben a pillanatban nagyon szeretsz, és lehetetlen,

de nem nehéz elképzelni, egyes filmeken már kigondolták.

Háromszor szól a telefonod, csak az egyik mozdít meg

– még ha késő is van és fáradt vagy – azon a hangon,

ami szikrát gyújt unatkozó agyacskádban. Megmozdulsz,

mondja egy radar – foszforeszkáló csillag, aki remegsz a parkban,

veszekszel a holddal. Egyszer elmesélted, „itt van az utolsó

állomása azoknak a fiúknak, akik feldagadt arccal jöttek ki

a drogokból”. Talán te most, a te gondoskodó lelkeddel.

Nem akarok komolyan gondolni erre. Gombnyomásnyira vagyok

más csillagok jelenlététől a térképen. Ha akadályt húztak a

sötétben, és még nem látod, tőlem nem szabadulhatnak,

ha valójában egy van csak, és néhány másodpercen belül

pályátok teljesen egybeesik – egymást feditek majd térképemen –

ne gondold, hogy csak egyszerűen a technológia miatt fogtok eltűnni.

Késő van, hát elalszom. Ebben a pillanatban szeretsz, az irántam

érzett szerelmed pedig megvéd az éjszaka teremtményeitől.

De azonnal felkelek, mert az álmok visszaküldték a világba.

Milyen szép, ahogy figyel, félig félelem, félig gyöngéd

hódolat – egy saját emlékeitől elsüllyesztett test, visszalökik

hordalékok és örvények – nem onnan vettél mintát

tornádós modellemnek? – nézd, ahogy most szemével kérlel,

hogy itt tartsam, ahol már eltévedtem vele, az alagutakban.

Szótlanul figyeli most a sötét eget, számára véget ért a világ.

A megszakított változat, amiben az autókkal és emberekkel teli tér

azért görbül, hogy amellé vigyen, aki mellé akarod, a titkos életben,

tőrbecsalások ősi eljárásai felé, tárgyak festése és szobrocskák vágása

felé, a heliografikus membrán, a teljes lánc a dolgok érintésétől

a nevükig, mindez, ahogy ő ott áll, véget ért. Kész. A telepatikus

mező két oldalán vagyunk, nézünk át a nehéz levegőn, vagy csak én

keresem őt tekintetemmel, mert ő már a gyermekkorban van, valaki mellett

a családból, végső veszélyben. A tenger mellett, megalázva motyogunk

egy abszurd, vízalatti mantrát; de ha néhány centit elmozdulna,

hogy lássam a jó profilját, arcának szebbik felét, ha megfordulna,

hogy együtt lássuk be a barátságtalan tartományt, ahova

elvihetne, olyan lenne, mintha együtt lépnénk be a becsületlégióba,

és nem is lenne mit hozzátennünk kapcsolatunkhoz.

Ide gyere, ahol láthatlak, és gondold el, milyen volt öt perccel ezelőtt.

Gyermekkorom nagyrészében legyőzött voltam, most védve vagyok?

Uram, köszönöm, hogy engedted látnom megzavarodni a konstellációkat

a térképen, hogy, megérezvén tekintetemet, visszanéztek, válaszképpen,

és akkor csendben maradtam, gyermekeket követtem, ahogy reflektoroktól

felbátorodva korcsolyáztak egy téli estén – lehetnél pontosabb és közelebb jöhetnél,

ha nem vagy jól. (Ha te most, a te gondoskodó lelkeddel.) Uram, tudom,

hogy sokszor megbántalak, hogy túl könnyen hagyom magam elmerülni

az apátia és inkoherencia közti puha űrben, tudom, hogy hallod éjjel,

ahogy próbálkozom, de megállok a mondat közepénél, és néha csak úgy

eltűnik tíz perc. De ez a pillanat, világos, hogy ajándék Tőled, hogy ő használni

akar arra, hogy itt maradjon, ahelyett, hogy elmenjen a fajtájával, veszekedni

a holddal, azt jelenti, hogy még nem hagytál el. Most szüksége van rám,

azaz szüksége van mindkettőnkre egy helyen, Uram, amikor újra helyezkedik

az ágyban, és szeme vergődik szemhéja alatt, „mint halak a fagyott tóban”,

amikor homlokomat az övéhez tapasztom és összekötöm légzésünket,

abban a pillanatban Neked meg kell szakítanod valamit a

memóriakódban, tulajdonképpen el kell végezned az átutalást.

Mindentől, ami nem tetszik benne, de elérzékenyít, a funkcionális nosztalgiáig.

A fekete antimonszínű nézéstől az élvezetig, hogy maradjon a kőfellegvárban,

az idő ösvényeinek tanulmányozására ítélve, elfelejtett népek nevéig,

akikről annyi maradt fenn alabástromba vésve, hogy nagyon hamar

belefáradtak egymásba, tulajdonképpen a drámák olyan csúnyán

lefárasztották őket, hogy elalvás előtt mindig azt énekelték – mi ne tegyünk így,

még öregen sem, bármi is legyen –, Lasciate mi morire. Miközben követték

a kék ég vásznában eltűnő kocsikat, a szikrákat a hegyek alatt.

Egy szikrázó ösvényt, ezt utald át neki, Uram, és ez maradjon örök időkig

egyetlen performansza, hogy felébredjen mellettem és ne fogja fel,

mit tettem érte, de emlékezzen rám; egy fiúra, aki a szemébe nézett,

és azt mondta, nagyon komolyan és talán túl őszintén, Rendkívül fontos

az a munka, amit te végzel; hogy befogja a pozitív intenzitásokat,

mint valami bőrbe rögzített tűzijátékokat, ahol semmi csillag, semmi fény

nem látható, ahol semmi nincs, semmi nincs elfeledve, mert semmi

nem tér vissza az emlékezetbe, ahol éjszaka van, ahol semmi nincs, űr van.

A távolban elsötétült formák csakis neki köszönhetően kapják vissza

körvonalaikat, az ő serdülő ravaszságának, ahogy a gazdagok kerületében sétál,

úgy simulva bele a tájba, hogy a láthatatlan invázió szakaszában maradjon.

Az éjszaka kérdései múljanak el, csak változatát hagyják hátra erejüknek,

csalóka szövetet egy valódi életnek, ami a miénk, és ami olyan keveset tart.

Horváth Benji fordítása

Alex Văsieș (1993, Beszterce) költő és műfordító, az utóbbi évtized román költészetének egyik kiemelkedő hangja. A kolozsvári BBTE bölcsészkarán végzett. Három verseskötet szerzője. Fenti verse az Instalația című kötetből való.