A száműzött tábornok (részlet a Madrid című regényes útirajzból)

Orth István: Égi pár

„…todos tenemos los abuelos que tienen las manos sucias…”(Arturo Pérez-Reverte)
A címben említett katonatiszt Félix Muedra Miñon. A spanyol polgárháború után először halálra, majd harminc évre, aztán hatra és végül száműzetésre ítélték. A mediterrán tétovaság oka: polgárháborúban nehéz eldönteni, ki a barát vagy ki az ellenség. És mint rendes gyarmatosító birodalomból, hova máshova lehetne száműzni a renitenseket, mint valami rozzant afrikai országba, amely ebben az esetben Egyenlítői-Guinea volt, ahol Félix Muedra egy ültetvény intézőjeként tengette életét. Mondanom sem kell, a leghalványabb sejtelme sem volt a mezőgazdaságról. Egész addigi életében csak katonatiszti minőségében forgolódott a világban. De a hozzá nem értés nem lehet akadály, és Egyenlítői-Guinea semmilyen körülmények között sem rúghat labdába Szibéria mellett.
Én 2000-ben találkoztam először a tábornok unokájával Belgiumban. Mindketten erasmusos diákok voltunk, és egyformán rosszul beszéltünk franciául, ezért jó volt valakivel felszabadultan spanyolul csevegni, már csak azért is, mivel belga lakótársaink kimerítették a furcsa kategóriát. Ott volt például Anne-Sophie, akit csak ’cucu ça va’-nak szólítottunk egymás között, mivel ahogy meglátott valakit, rögtön több kilométeres műmosoly terült el az arcán és idegesítő fejhangon énekelte: Cucu! Ça va? Ez először ijesztő, majd idegesítő, végül már csak vicces volt. A másik Anne-Sophie-nak – akit egymás között csak La Pelirojának neveztünk élénk, vörös haja miatt –, súlyos szocializációs problémái voltak, mivel soha semmiben nem volt saját véleménye, és mindenestül felolvadt a ’cucu ça va’-ban. Murielle és Éline a másik kettőhöz képest már szinte normálisan viselkedtek, kivéve, hogy ők is behódoltak a cucunak. Egy dologban viszont teljesen egyformák voltak: engem következetesen Anának, Anát pedig Agnèsnek szólították.
Így – elvesztve identitásunkat és nyelvi zárványba kerülve a tábornok unokájával – véd- és dacszövetséget alkottunk, elvégre mindketten a végekről jöttünk, és ott mindig gyanús dolgokat művelnek. Húst esznek reggelire vagy bikákat kergetnek egy arénában – nehéz eldönteni, melyik a rosszabb.
Szóval, mint barbár népek valami isten háta mögötti provinciából, ott ültünk a csekély nyelvtudásunkkal és zavartan bámultuk a belgákat, mert nem értettük őket, és ebben nem csak a nyelvi akadályok játszottak szerepet. A helyzetet én viseltem rosszabbul, engem is utáltak jobban, de mivel úgyis azt hitték, hogy Ana én vagyok, nyugodtan kijelenthetjük: ő volt a renitens, nem én.
A rue de Bruyėres-en laktunk a hegy tetején. Anával úgy véltük – hiányos nyelvtudásunk az egyetlen mentségünk –, a bruyėre sűrű ködöt jelent. Volt benne ráció, mert Louvain-la-Neuve-ben (spanyolul Luvaina, magyarul Löwen) soha nem süt a nap, állandóan szitál az eső, és olyan szürkeség lebeg az utcák felett, hogy kétségbeesetten csak az öngyilkosságon lehet merengeni. A szótár ezzel szemben azt állítja: a bruyėre az nem más, mint hanga. Micsoda marhaság! Nincs is ilyen növény, hogy hanga! Amúgy ez a hanga, amely a mi utcánkban is nőtt, tetszetős cserjeszerű, lila virágú növény, amit minden józan belátással csak izének lehetne nevezni és nem hangának, főleg nem bruyère-nek.
Louvain-la-Neuve pedig egy olyan kisváros a mező közepén, amely annak köszönheti létét, hogy Löwenben (flamandul Leuven, franciául Lauvain), ahol már a középkor óta egyetem működik (1425), rossz viszonyba kerültek egymással a diákok. A város a mai Belgium flamand részén található, ennek következtében idejártak a flamand és a francia anyanyelvű – azaz vallon – tanulók. Régi belga szokás szerint ez a két népcsoport utálja egymást. Kiengesztelhetetlenül. Visszafordíthatatlanul. Sarkalatosan. Mert a népek általában nem szeretik azokat, akik más nyelven beszélnek és különböznek tőlük. Lehet ezt múló szeszélyként kezelni, de ez olyan mélyen él az emberben, mint az ősi félelem az elmúlástól, amelyre amúgy pont a száraz, szikkadt hispán vidéken találták ki a legjobb megoldást: a bikaviadalt. Tehát a másik nép megvetése egy ősi hagyomány, amelyhez hű mindenki. Mert felmenőink szokásait tisztelni kell.
Márai is ezt tapasztalta nyugat-európai utazgatásai során Brüsszelben (franciául Bruxelles, flamandul Brussel, spanyolul Bruselas), amikor a Grand Place egyik előkelő szállodájában bérelt ki szobát. Egy szomorkásan esős vasárnap reggel arra ébredt, hogy a téren elmélyülten egymást pofozzák a flamandok és a vallonok. Azonnal lesietett, mert úgy vélte, mint írónak kötelessége közelről megvizsgálnia az esetet. Egy épp tétlenül álldogáló flamand orvostól kérdezte meg, hogy miért kell egymást püfölni a két nemzet fiainak. A válasz módfelett egyszerű volt: mert a vallonokkal nem lehet együtt élni – mondta az orvos. Ez valamikor a harmincas években történt.
A helyzet nem sokat változott, mert a hatvanas években ugyanúgy összeverekedtek a flamand és vallon diákok a löweni egyetemen, mint Márai korában. És ahogy azt a flamand orvos elmagyarázta az arrafelé tébláboló magyar írónak, miszerint a vallonok kiállhatatlanok, az egyetemen is levonták a tudományos következtetést: ennek a két társaságnak egyidőben ugyanazon a helyen tartózkodnia ártalmas az egészségre. Így a semmi közepén megépítették az új egyetemet a vallonok számára, hogy ne kelljen tovább együtt szenvedniük, és rögtön elnevezték azt az új Löwennek. Az egyetem honlapján fellengzősen amúgy az egyetem alapításának éveként 1425 szerepel. Az új egyetemi várost 1969-ben kezdték el felépíteni.
Mi ezen a Louvain-la-Neuven-ben araszolgattunk lefelé a rue de Bruyères-en Anával – Muedra tábornok unokájával –, amikor egy magas ház szuterénjának az ablakából elénk ugrott María. María Ana egyetemi társa volt, és szintén pszichológus hallgatóként tengette életét Vallóniában. Máskülönben atletizált, diszkoszvető volt. Ennek megfelelően férfiakat is megszégyenítő erővel rendelkezett, és ehhez illő vehemenciával viszonyult az élethez. Ő volt a leghangosabb és olyan gyorsan beszélt, hogy az első két hónapban egy szót sem értettem abból, amit mond.
Ana egy este elment otthonról, és hogy ne maradjak egyedül, megkérte Maríát, jöjjön át. Meg is érkezett egy francia nyelvű Cosmopolitannel és széles mosollyal. Az ebédlőben ültünk le. María beszélni kezdett, közben a magazint lapozgatta bőszen és mutogatta nekem. Lavinaként ömlött belőle a mondanivaló. A kósza szavak csinos mondatokba rendeződtek. Én ijedten pislogtam. Nyelvi reménytelenségbe süppedten hallgattam. Érteni semmit sem értettem. Hiábavalóság lett volna kérdezni, így inkább jelentőségteljesen hümmögtem. A hümmögés minden nyelven hümmögés, és olyan jelentést társítunk hozzá, amit akarunk. Én úgy gondoltam: segítség, tonnányi spanyol szó alatt roskadozom, amelyek a paso doble ritmusára potyognak rám; María meg ezt: milyen jól cseverészünk mi itt.
Sosem derült ki, miről tartott kiselőadást. Lassan hozzászoktam, és később tudtunk már beszélgetni is. De Isten nem ver bottal, azaz nyelvvel, azaz szavakkal, azaz paso dobléval, mert pár hónappal később María diákszállására egy québeci frankofón lány érkezett, aki valami miatt úgy vélte, mindenki francia anyanyelvű ezen a kerek világon, és amikor a széles gesztusokkal megtartott előadására a szobában senki sem reagált, akkor megkérdezte: vannak-e egyáltalán itt frankofónok. Nem voltak. Ez 2000-ben történt.
Fontos megjegyezni: a spanyol jelenlét azon a vidéken (Belgium) már hagyományosnak mondható, bár nem áldott emlékezetűnek! Alba herceg ténykedéseit még ma is ökölbe szorított kézzel emlegetik. Amikor ugyanis a Katolikus Királyok egyetlen fia, Juan az esküvője után nem sokkal hirtelen elhalálozott – vannak, akik úgy vélik, a Habsburg maffia keze van a dologban –, a Katolikus Királyoknak nem lévén több fiúgyermeke, lányuk, Őrült Johanna örökölte a trónt, amely öröklés miatt sem a saját apja (Katolikus Ferdinánd), sem a férje (Szép Fülöp à la Habsburg) nem volt túl boldog, ezért gondoskodtak róla, hogy ne is nagyon kerüljön a trón közelébe. Kapóra jött, hogy őrült. Minő szerencse! Ennél alkalmatosabb időben jött megőrülést nem is lehetne elképzelni! És ki meri két ilyen tiszteletre méltó férfi állítását kétségbe vonni?! Ki akar őrült uralkodót?! Nyilván senki. Ezért jól bezárták Johannát egy szélfútta, vastag falú várba – oda, ahol a madár sem jár.
Johanna férje, Szép Fülöp (à la Habsburg) hozta a házasságba Németalföldet, ami kezdetben áldásnak tűnt, később pedig átokká vált a spanyolok számára. Szép Fülöp is ott született Brugge-ben, spanyolul Brujas, flamandul meg nem lehet kiejteni. Sőt, maga V. Károly is Gantében (franciául Gand, hollandul Gent). Állítólag Károly sosem tudta igazán megszokni Spanyolországot, és a szíve mindig Németalföldre húzta vissza. Érdekes ízlése volt, az már biztos! Mondjuk, az mindig gyanús, amikor egy országon belül ugyanannak a városnak legalább három nyelven van neve, és a történelem álmoskönyve szerint ez bajt, sorscsapást és felfordulást jelent. Lásd Klau­sen­burg, Kolozsvár és Cluj. Szóval, amikor ez a Habsburg-örökség – amelyet Spanyol Németalföldként ismerünk – fellázadt, a fess Alba herceg és annak széles fehér gallérja oldotta meg a helyzetet.
Ötszáz évvel korábban is a rossz időjárás kedvetlenítette el a spanyol hadsereget: az állandó eső, a sűrű köd, és ami a legnagyobb gond volt: a nap hiánya. Pedig a délről érkezők el sem tudták képzelni az életet a napsugarak lelket melegítő jelenléte nélkül. Így közelebb állónak érezték magukhoz a Napistennek embert áldozó vad indiánokat, mint a halvérű népeket ott a Spanyol Németalföldön, akik fénysugarakat először csak a XVII. században Rembrandt festményein láttak, azaz a leghalványabb elképzelésük sem volt a vidámságról, a fiestákról, az eszem-iszomról és egyéb kellemetes foglalatosságokról. A flamandok spanyolul flamencos. A táj sem volt éppen a spanyol katonák ízlése szerint való. Hol voltak a széles, végtelenbe nyúló kasztíliai arany mezők, amelyek szelíd fodrozással kapaszkodnak a bárányfelhős kék égbe? Olyan volt, mintha beszorultak volna két szélmalom, három domb és négy nyamvadt folyó közé és ez nagyon rossz érzés volt, mivel a katonák a hatalmas terekhez és széles szántóföldekhez voltak szokva. Ha mindez nem lett volna elég, II. Fülöp pénzügyei zuhanórepülésbe kezdtek, más szóval kiürült az államkassza, kilógott Spanyolország feneke a csődből, és a királynak nem volt egy lyukas garasa sem. Így aztán egy megveszekedett fityinget sem kaptak a katonák, akik ezek után – egyáltalán nem meglepő módon – a „segíts magadon és Isten is megsegít” elv alapján – kirámoltak néhány gazdag flamand várost. Ennek az lett a következménye, hogy a flamand polgárok fellázadtak. Ekkor jött a jóvágású Alba herceg, és helyre tette őket. Azok pedig a helyükre kerültek. Mármint azok, akik az eljárás során nem haltak meg.
Van egy XVI. századi festmény, La furia española(Spanyol őrjöngés) címmel (ismeretlen festő műve), ahol egy utcakép tárul elénk – az 1576-os antwerpeni spanyol katonai rendrakást bemutatva. A kép középpontjában meztelen emberek hullahegye látható, akik körül mindenhol – az emeleten, az ablakban, a tornácon, a háztetőn, a végtelenbe futó utcákon – katonák öldösik a polgárokat. Ez a kifejezés (La furia española) nemcsak számos korabeli kép címe lett, hanem egyben fogalommá is vált, és beépült az úgynevezett leyenda negra irodalmába is. Állítólag a holland anyukák a mai napig Alba herceg érkezésével riogatják a rendetlenkedő gyermekeket.
A leyenda negra érzékeny pontja a spanyol népléleknek, és sokak szerint Alba herceg németalföldi áldásos tevékenységének köszönhetően született meg az a nemzetközi irodalom, amely szerint a spanyolok máglyán égetik az eretnekeket, az indiánokat halomra öldösik, gyerekeket esznek reggelire, majd az egészet szűz lányok vérével öblítik le. A reformáció korában (Alba hercegék lázadásleverésének volt némi vallásos színezete is, hiszen a katolikus spanyolok éppen protestáns polgárokat igazítottak helyre) könyvek tömkelege jelent meg, természetesen főleg protestáns nyomdákból kerültek ki, amelyekben hosszasan ecsetelték a spanyolok által elkövetett borzalmakat. Valahogy így:

MELLYEL A MEGTESTESÜLT ÖR­DEG, A PÁPA ANTIKRISZTUS HISPÁNIÁBA AZ EGYÜGYŰ JÁMBOR KERESZTYÉNEKET, AZ EVANGÉLIOMNAK KÖVETŐIT, HALHATLAN ÁLNAKSÁGOKKAL ÉS MESTERSÉGÖKKEL MEGKÖRÜLI, KIKERESI, MEGFOGJA, ÉS MINDEN MARHÁJOKAT ELVÉVÉN, KIMONDHATLAN KEGYETLEN KÉNYOKKAL MEGKÉNYOZÁ, ÉS RETTENETES HALÁLOKKAL MEGÖLI, AZ Ő PILÉLES HÓHÉRI ÉS AZ Ő BOLOND SZOLGÁI, A MEGVAKÍTOTT FEJEDELMEK ÁLTAL.

Ez az idézet Heltai Gáspár Háló című művéből való, amely 1570-ben Kolozsváron jelent meg. A mű eredetije (Sanctae inquisitionis Hispanicae artes) 1567-ben Heidelbergben került kinyomtatásra ismeretlen szerző latin nyelvű műveként. Azaz annak egy könnyed átirata, mivel Heltai a saját változatában máshova teszi a hangsúlyt, mint az eredeti mű szerzője, ahol az inkvizíció mártírjainak a helytállása kap hangsúlyt, Heltainál pedig az Ördög üzelmei. Azóta persze a filológia már kinyomozta, hogy ki lehet a szerző, és hogy az illető egyike azoknak a spanyoloknak, akiket megkísértett a protestantizmus, elsősorban a lutheri eszmék.
Ezek a spanyol eretnekek nem voltak sokan, körülbelül annyian, mint a Martinovics-féle összeesküvés résztvevői, de soha jobbkor nem jött ez II. Fülöpnek, hiszen minden ügye csehül állt: az államkassza üres volt, a németalföldi polgárság lázongott, és egyáltalán nem tűnt egyszerűnek a leverésük – van olyan történész, aki egyenesen spanyol Vietnamnak nevezi az ott folyó háborúzást. Ez a fegyveres csörte – amely éhes óriásként emésztette az emberi életet és a birodalom aranyát –, az ott szolgáló katonák népköltészetét is hatékonyan inspirálta. Nem véletlenül volt a XVI. század legnépszerűbb rigmusa:

España mi natura,Italia mi ventura,Flandes mi sepultura!Amely valami ilyesmi lenne magyarul:Spanyolhon a természetem,Itália a vakszerencse.Flandria a sírban lévő fekvőhelyem! Mindenki tudja, hogy a társadalmi feszültséget látványosságokkal lehet levezetni, és van-e látványosabb a halálnál. Így aztán az inkvizíció gondoskodott a cirkuszról. A gond csak az volt, hogy oly kevés ember kacérkodott a lutheri tanokkal Spanyolhonban, hogy más forrásokból kellett felduzzasztani az elvetemült összeesküvők létszámát. A kikötőkben begyűjtöttek néhány részeg angol matrózt, mert mégiscsak nevetséges lett volna, ha autodafét rendeznek tíz embernek.
2016-ban jelent meg María Elvira Roca Barea Imperiofobia y la leyenda negra című könyve, amely szinte azonnal bestseller lett Spanyolországban és 25 kiadást ért meg. A kiindulási pontja ennek a történelmi esszének az, hogy minden birodalom számos ellenséget szerez magának, akik aztán nem tétlenkednek ennek a birodalomnak a rosszhírét kelteni, amelyet hívhatunk rossz sajtónak vagy propagandának. Ezt nevezi a szerző imperiofóbiának. Majd természetesen a spanyol birodalom ellen született leyenda negrát elemzi hosszasan. Érdekes kérdést vet fel ennek a könyvnek a sikere: ezek szerint az egész társadalmat foglalkoztató kérdésről van szó, ha ennyi kiadást megért.
Tehát az 1580-es évektől kezdve virágzott fel a spanyolellenes pamfletirodalom, amely főleg a katolikus–protestáns ellentétre, az inkvizíció rémtetteire, az Indiákon történt eseményekre épített.
Amikor mi voltunk Anával a spanyol Németalföldön, senki sem akart kifosztani gazdag flamand városokat, legalábbis nem vettem magunkon észre semmi ilyesmit, viszont az időjárás akkor is pocsék volt, az ételek íztelenek, a belgák furcsák és pénzünk sem nagyon volt (…)