„A szabadság annak a lehetősége, hogy új dolgokat fedezhetek fel” – Interjú Szöllősi Mátyás költővel, íróval, fotóriporterrel

Legújabb versesköteted címe egyszerűen: Szabad. A kötet pedig közel 180 oldalon keresztül, versben definiálja a szabadság különböző vetületeit. Viszont most nehezebbet kérek: most hogyan határoznád meg számodra a szabadság fogalmát legfennebb három mondatban?

Tudom, hogy vannak emberek, akiknek fontos, amit csinálok, akik hagyják, adott esetben támogatják, hogy haladjak előre abban, amit fontosnak érzek, ez nagyon nagy fokú szabadság. Amennyiben az ember valóban azt érzi, nincs egyedül – miközben sokszor az egyedüllétet választja, kell választania. A szabadság számomra annak a lehetősége, hogy új dolgokat fedezhetek fel.

A Váltóáram című kötetedben külön látványos, ahogy a felrobbant Betelgeuse egyfajta transzcendens fényként világítja be a szereplők életét. A Simon Péter pedig már kevésbé burkoltan tematizálja az istenkeresést is. Mit gondolsz, napjainkban milyen funkciója van a transzcendenciának, hogyan lehet, hogyan érdemes viszonyulni hozzá?

Érdekes, hogy ki hogyan értékeli, éli meg a tapasztalatait. Velem jó néhány olyan esemény történt, sok olyan pillanat volt az életemben, ami több szempontból is túlmutatott azon, amit a hétköznapi érzékszerveimmel képes lehetek detektálni. Azt gondolom, a legtöbben már átéltünk olyan élményt, ami nehezen megfogható-magyarázható a hétköznapi tudásunkkal, vagy ami egyszerűen csak annyira erős és komplex, hogy nehezen tudjuk szabályok közé szorítani. Ezekkel kapcsolatban a legnagyobb kérdés inkább az: mennyire hagyjuk őket működni, bennünk, magunkban. És itt még csak nem is kell valami túlságosan misztikus dologra gondolni, maga a természet, a természetjárás, egy erdő közelsége adhat olyan élményt, ami kvázi megmagyarázhatatlan. Alapvetően problematikusnak tartom, hogy a mai világban a legtöbb hangzatos dolog arra sarkall, hogy „tarts mindent a kezedben”, irányítsd te az életed teljes egészében, és a leginkább az zavar, hogy azt próbálják meg elhitetni velem, hogy mindenre képes vagyok. Nem, nem vagyok. Ezt például a közel húsz év versenysport alatt megtanultam, és itt megint nem csak a testről, hanem szellemi dolgokról, koncentrációról, érzésekről van szó, s ezek az utóbbiak sosem magányos dolgok, mind-mind kapcsolódnak egy másik emberhez vagy valami/valaki annál is többhöz. Szeretem azt érezni, például az utazásaim során, hogy hagyatkozhatok másokra, sőt kell is rájuk hagyatkoznom; igenis alakítják a dolgaimat, azt, ami velem történik. Mert így nem egy elszigetelt csőben haladok, hanem egy jóval tágasabb térben, megvan benne a játék, a szerencse, vagy valami még annál elvontabb, netán konkrétabb, ami nemcsak izgalommal tölt el, a figyelmemet is fenntartja, fókuszálja.

Bejártad Szibériát, Baskíriát, fotósorozatot készítettél ott – ezekről a helyekről az embernek mindenféle prekoncepciói vannak, mielőtt odautazna. Voltak benned ilyen előzetes elképzelések, amik teljesen tévesnek bizonyultak? Mit érdemes tudni, mit érdemes újragondolni ezekről a helyekről, ha valaki szeretne odalátogatni?

Szibériával kapcsolatban ezt el is hiszem, de a tapasztalataim szerint a baskírokról nem sokat tudnak itthon. Nyilván ez is buzdított arra, hogy elkezdjek foglalkozni velük, és ne csak érintőlegesen, csak mert arra jártunk amúgy is, hanem hogy konkrétan miattuk menjek vissza a Dél-Urálba. Ők a 14–15. században vették fel az iszlám vallást, és ami számomra nagyon különleges (élmény) volt, hogy a vallási rituáléikban egyszerre vannak jelen a muszlim jegyek és az áttérés előtti időkre jellemző, természetközelibb vallási dolgoknak az elemei, szokásai, egy különleges összetettséget, rendszert alkotva. Többféle rituálén is volt lehetőségem fényképezni, és ezek az alkalmak nemcsak érdekesek, hanem bensőségesek, sőt meghittek is voltak. A baskírok a Dél-Urál hegyei közt, illetve a hegységet körbeölelő nagy sztyeppe nyugati részén élnek, de megtalálhatók ­Kazahsztánban, Kirgizisztánban is, egy közel 2–2,5 milliós népcsoportról beszélünk. Maga Baskíria Erdélyhez több szempontból is hasonló, nagyjából a méretük is megegyező, a táj, a hegyvidéki jelleg, a források jelenléte, az építkezés, az anyaghasználat, sőt még a szőttesek is mutatnak hasonlóságot. Ha egyetlen helyet kell kiemelni, akkor az Sulgan-Tas, azaz a Kapova-barlang, amely egy hatalmas, négy kilométeres rendszer a föld alatt, a Cro-Magnon-i ember lakhelye volt, és emellett a baskír mitológia központja, ahol a hitük szerint Ural és Sulgan, a két testvér megütközött, s ahol – bent, a Káosz termében – Sulgan, a gonosz testvér lement az alvilágba. Szibéria, csak hogy arról is tegyek még említést, olyan hatalmas, hogy képtelenség átlátni, egyetlen egységként gondolni rá, miközben általában az volt az első kérdése mindenkinek, mikor meghallotta, hogy ott jártam, hogy hideg volt-e. Nos, ez egy erős sztereotípia, de ­Tyumenyben vagy mondjuk Novoszibirszkben, amelyek elég meghatározó helyek Szibériában, 25 fok volt, amikor arra jártam. Ennyit az általánosításról. Ami pedig számomra igazán meghatározó volt, az a Bajkál-tó, amely a legnagyobb édesvízkészlettel rendelkező tó a földön. Mostanában nehéz pozitív jelzőket hangoztatni Oroszországgal kapcsolatban, de az mindenképp pozitív tapasztalat volt – sok egyéb személyes, emberi dolog mellett egyébként –, hogy milyen tisztaság tapasztalható a tó körül; milyen látványosan óvják azt a természeti kincset és csodát.

Egyáltalán, honnan eredt ez az érdeklődés Szibéria, illetve a baskírok iránt? És milyen rákészülést igényelt részedről egy ekkora út? Volt benned félelem?

Ez a dolog még 2015-ben kezdődött, amikor társultam, azaz társultunk egy operatőr kollégámmal, Czigóth Sándorral egy, az Urál és Szibéria területét is érintő régészeti expedíció-sorozathoz dokumentátorként. Érdekelt a téma, a baskírokat, illetve Szibéria egyes helyeit pedig az utazás, utazások alkalmával ismertem meg, akkor kezdett igazán érdekelni maga a táj, az emberek, amikor szembesültem azzal az összetettséggel. Abban az évben, 2015-ben, autóval mentünk az Urálig, szóval volt bennem némi drukk, de félelem igazából nem, mert folyamatosan vágyok az ilyen jellegű kihívásokra, izgalmakra, és ez a bő 11 ezer kilométer maximálisan teljesítette ezt. Előkészületet egy ilyen út persze igényel. A lehető legszűkebb térbe kellett zárni mindazt, amire odakint szükségem lehetett, alaposan át kell gondolni, meg kell tervezni, hogy mit visz az ember egy ilyen útra magával, nem is beszélve a 2019-es utazásról, amikor a Transzszibériai Expresszel mentünk, és az a kabin, amelyben négyen helyet kaptunk, feleakkora sem volt, mint otthon a szobám. Általában olyanokkal utazom, akikben megbízok, vagy akiknek van ilyen jellegű tapasztalata, helyi nyelvismerete, talpraesett emberek, és az együttműködés szükségessége egyúttal biztonságérzetet is ad. Ők is segítenek nekem, én is nekik, ez egy klasszikus win-win helyzet.

Rengeteg dologgal foglalkozol, utazol, fellépsz, fotózol, több műnemben alkotsz. Hogyan viszonyulsz az időhöz? Hogyan gondolsz rá, hogyan osztod be?

Sokszor eszembe jut, milyen kevés van belőle. Az ember él, jó esetben, 30 ezer napot, és aztán az itteni dolgoknak vége. Hogy utána mi lesz, pontosan senki sem tudja, és talán a legerősebb hittel rendelkező embert is elfogja néha az az elemi szorongás, ami az ember alapvetően kétkedő jellegéből fakad. Igyekszem az időmet tényleg jól beosztani, és megvan a magam ritmusa, aminek a fenntartása, megvalósítása nyilván nagyon sok mindentől függ. Korábban zenéltem, rajzoltam is, graffitiztem, 19 éves korom óta folyamatosan dolgozom, tényleg sok mindent csináltam, takarítottam, pultoztam az éjszakában, voltam üzletvezető, edzettem fiatalokat, tanítottam is, szóval szereztem bizonyos fokú tapasztalatot több területről, ami például az írásban nagyon sokat segít, szinte elengedhetetlennek tartom. Volt, amikor úgy gondoltam vissza bizonyos időszakokra, hogy elvesztegetett idő(k), és bár nem volt minden tökéletes, erről valójában szó sincs. Azon dolgozom – és szerintem ezt írás közben sokan megtapasztalták már –, hogy a nehéz, negatívnak tűnő, problematikus pillanatokat, emlékeket, tapasztalatokat pozitívvá vagy legalábbis hasznossá transzformáljam.

A Budapest Katalógus izgalmas és fontos projekt volt, bár úgy látom, most kicsit szünetel. Ezen kívül milyen projektet valósítanál meg, ha a világ minden ideje, anyagi és egyéb erőforrásai a rendelkezésedre állnának?

Igen, a Budapest Katalógus szünetel. Ez talán a legjobb szó rá. Hét évig működött, sok minden történt benne, vele, de kellett egy váltás, új dolgok kezdtek érdekelni, más feladataim lettek időközben. Sejtelmem sincs pontosan, hogy mit csinálnék olyan helyzetben, amire utalsz, hiszen nem éltem át, ettől nagyon messze vagyok. Persze az ember képzelőereje sok mindenre képes. Egy dolgot pedig mindenképp megemlítek, ami egyébként is hozzám tartozik bizonyos formában már. Olyan kultúrákat, csoportokat, helyeket bizonyára meglátogatnék – és akkor már írnék is róluk, fényképeket is készítenék –, amelyek nehezen megközelíthetők, és mondjuk eltűnőben vannak az ember ilyen-olyan káros tevékenysége miatt. Hogy konkretizáljam, tavasszal tervezünk Indonéziába utazni, erre nagyon készülök, de nem csak azért, hogy Balin strandoljunk, bár nagyon klassz az is, hanem hogy például visszamehessek Ratenggaróba, mely egy nyugat-sumbai megalitikus falu, és az ott élőkről szóló anyagomat befejezhessem. Nem adnám föl, és nem is adom azt a tervemet, hogy átfogó anyagot készítsek Erdélyről, az erdélyi idősekről, ezen az anyagon közel két éve dolgozom, és bizony még igen sok munka van vele, miközben itt is sürget az idő, mert bár idősek remélhetőleg mindig lesznek, közben nagyon fontossá is váltak számomra bizonyos emberek, akik nem élnek örökké, és a környezet is, amely rohamosan alakul, változik.

Mi az a két-három dolog, amit a Budapest Katalógus során tanultál az emberekről, magadról? Mi volt a legemlékezetesebb élményed a projekt során?

Egyrészt azt, hogy legtöbbször tényleg nem olyanok az emberek, mint amilyennek az ilyen-olyan külső jegyek alapján látszanak, másrészt azt, hogy nem kell csak azért visszahúzódónak lennem, mert valamilyen elv vagy szokás ezt diktálja, nyugodtan megszólíthatok valakit, érdeklődhetek iránta, feltehetek neki egy kérdést. Nyitottságot tanultam, illetve azt, hogy érdemes igényesnek lenni, mert bár sok furcsa helyzet alakult ki, nagyban segítette a projekt sikerességét, hogy értelmes módon igyekeztem feléjük fordulni. Sokféle beszédmódot megismertem, sokféle stílust, és láthattam, megtapasztalhattam a generációs különbségeket, hogy mi érdekli, foglalkoztatja az embereket egy adott kor előtt vagy után, mit látnak a városból, hogyan látják magukat benne, mi az, amit nem szeretnek, amin változtatnának, ha tehetnék, és mi az, amihez mindenáron ragaszkodnak. Lett egy erős, összetett képem Budapest lakóiról, hiszen nagyjából 700 embert fényképeztem le, és velük beszélgettem is, még ha volt is olyan, akivel csak három percet. Voltak megdöbbentő, felejthetetlen találkozások, és alapjában véve jó érzés, hogy ennyi különféle emberhez tudtam kapcsolódni.

Ha megírhatnál bármit, és tudnád, hogy azt sikerül a kellő igényességgel és minőséggel kivitelezni (kiemelkedő, remekmű lesz, és maximálisan meg leszel vele elégedve), mi lenne az (akár vers, próza, dráma), milyen témát dolgoznál fel, milyen formában?

Ez nagyon nehéz kérdés, több szempontból is, de az szerintem jól látszik a legújabb, Szabad című verseskötetem utolsó ciklusából is, hogy milyen, ténylegesen nagy témák foglalkoztatnak. Például a keresztre feszítés, illetve a bűn témája, az e köré szerveződő dolgok. Szóval az evangéliumok történetét szívesen feldolgoznám egy olyan nézőpontból, mondjuk a költészetre jellemző igényességgel és emelkedettséggel megírt prózában, mely a történettudomány témával kapcsolatos eredményeit, álláspontját is figyelembe veszi, természetesen tiszteletben tartva a vallási, hitbéli kérdéseket, hiszen számomra ezek rendkívül fontosak. Jézus története szinte mindenkit izgat, érdekel, és az ő története nem csak az ő története, és most itt még csak nem is arra utalok, hogy mindannyiunké, hanem azokra a szereplőkre, akiknek a részvétele rendkívül fontos abban a tekintetben, ami vele és benne megtörtént.

Ha a mostani tapasztalataiddal és tudásoddal találkoznál a harminc évvel ezelőtti pályakezdő éneddel és két tanácsot adhatnál neki: mi az, amit mindenképp javasolnál, hogy csináljon, és mi az, amiről megpróbálnád lebeszélni?

Harminc éve még pályakezdő se voltam, de arra az akkori énemet biztosan biztatnám, hogy sportoljon, sőt a kosárlabdázás is nagyon jó döntésnek bizonyult, úgyhogy lehet, ilyen értelemben csak hagynom kéne, hogy legyen, ami lett. A húsz évvel ezelőtti énemnek azért azt elmondanám, hogy ne legyen, vagy ne mindig legyen olyan türelmetlen, ne akarjon azonnal megcsinálni mindent, és ne menjen fejjel a falnak, mert fájni fog. Azt is, hogy zenéljen rendszeresen, és menjen a természetbe, utazzon sokfelé, és becsülje meg azt, amije van. És arra is biztatnám – tudom, ez már most jóval több, mint kettő –, hogy vigyázzon jobban a lelki egyensúlyára, még ha tudom is, hogy húszévesen ez egyrészt szinte lehetetlen, másrészt a „zavar”, a túlvállalás, a belemenés kell is a költészet valamire való kibontakozásához, de azért ne amortizálja le annyira magát, ahogyan azt bizonyos időszakokban tette(m). Azt is szorgalmaznám, hogy legyen többet azokkal, akiket kedvel, szeret, és olvasson többet, jóval többet, hallgasson zenét, hogy hamarabb rátaláljon arra az állapotra, amit nyugalomnak neveznék.

Szöllősi Mátyás 1984-ben született Budapesten. Költő, író, fotóriporter. Egyetemi tanulmányait a Károli Gáspár Református Egyetemen végezte 2004 és 2010 között. 2005 óta publikál. Váltóáram című elbeszéléskötetével 2017-ben elnyerte a legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat. Legutóbbi kötete a Helikon Kiadó gondozásában megjelent Szabad, mely válogatott és új verseit tartalmazza. Írásait angol, horvát, lengyel, német és szerb nyelvre fordították. Szerkesztőként dolgozott több szépirodalmi és kulturális folyóiratnál. Fotóriporterként is dolgozik, számos portré- és dokumentarista sorozat készítője itthon és külföldön egyaránt.

‍