A sötétségnek szaga van, a fájdalomnak színe is

A három hónapon átnyúló 10. Színházi Olimpiának, amely április 1-jén vette kezdetét, idén Magyarország ad otthont. Ennek gerincét a Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) adja, melynek részeként került sor az olasz rendező, Romeo Castellucci BROS című előadására is, amelyet május 23-án és 24-én játszottak a Nemzeti Színházban. Ez egy keddi és szerdai napot jelent, fontos megjegyezni.

Annak ellenére, hogy a fesztiválnak sosincs kiemelt témája, idén igen nagy hangúlyt fektetnek a minket körülvelő világ történéseiből kirajzolódó problémákra, legyen az a kirekesztés kérdése, az elnyomás, az egymással szembeni tisztelet hiánya vagy az erőszak. Castellucci produkciója pedig mindezek leképezése.

Az olasz rendező, díszlet-, fény- és jelmeztervező előadásaira gyakran jellemző a fájdalom, a sötétségben-lét megjelenítése, ám ezeket az érzéseket legtöbbször szöveg nélkül éri el, előtérbe helyezi a látványt, a hangok és a szagok érzékelését. Ösztönös reakciókat kényszerít ki a nézőből, akitől közben nem a gondolkodást, hanem a reagálást várja el: előbb meg kell történnie a nézőben, hogy utána, kilépve a színházból, gondolkodni kezdjen. Ezt igazolta a rendező asszisztense is, Silvano Voltolina: „az előadás a taps után kezdődik”.

Már az előtérbe is kiszűrődő, szinte fülsértő zajra lépünk be a terembe, amelynek ajtajain enyhe füst áramlik ki. Annak ellenére, hogy a lámpák még nincsenek lekapcsolva, a reflektorok villámlásszerű fényei pislogásra kényszerítenek. Idegesítő, de igazából a szorongás előidézésének okai az idegesítőek. A színpadon egy hatalmas, távirányítású gépfegyver, ami körbe-körbe forogva lő összevissza, persze töltény nélkül, de hangeffektusai a nézőtérről így is kellemetlenek. Mindeközben a bejáratnál kapott fekete tájékoztatót olvassuk, amelyben Jeremiás próféta bibliai szövegeinek részletei, latin mottók fordítása és viselkedési szabályzat áll, amelyről később kiderül, hogy a szereplőkre vonatkozik.

Az első jelenet ellenpontozza az addig tapasztaltakat: üres színpad egyetlenegy derítő lámpával, amely felé egy öreg férfi közeledik. Beszélni kezd, és nincs felirat. Halk morajlást okoz ez a rendezői döntés, ám engem ez a gesztus elmosolyodni késztetett, mert az érthetetlen, szenvedéshez hasonló beszéd románul szólt. A gesztus ironikus mivoltán nem sokat tudtam gondolkodni, mert Valer Dellakeza Jeremiás-alakítása mindeggyé tette a nyelvet, amin megszólalt. Szándékosan nem érthettük a felsírót, hogy ne is tudjunk rajta segíteni. A pusztába kiáltott jóslatok szándékosan nem találnak halló fülekre, „pontosan a próféta meg nem értése válik fontossá” – tette hozzá utólag a rendezőasszisztens is.

Jeremiás próféta ezek után leveti magáról a fehér csuhát, és meztelenül elsántikál egy ágyhoz. Az előadás konvenciójának egyik meghatározó része, a fényezés, már itt megszabja, hogy milyen esztétikát várhatunk a következőkben: az öreg színész teste olyan enyhén és diszkréten van megvilágítva, hogy el is felejtettem, hogy meztelen, valójában már nem is tűnik emberinek sem, az ágyról pedig azt se tudtam, hogy egyáltalán mikor került oda. A színpadnak mélysége van, a rendező a fényezéssel rétegez, olyannyira kihasználja a síkokat, hogy legtöbbször négy-öt különböző dolog is történik egy időben.

Miután Jeremiás magára hajtja a takarót, megjelenik húsz-harminc rendőr fekete egyenruhában, és kezdetét veszi a tűrőképességünk feszegetésének folyamata. A változó jelenetek nem egyetlen történet részei, de egyetlen motívum köré épülnek, ez pedig az erőszak. A rendőrök nem egyénként léteznek, hanem seregként, a tömeg mint egység kap hatalmat, és „arctalanságuk” akarva-akaratlanul is megfélemlítő. Folyamatos fizikai és lelki szenvedés, cenzúrázatlanul. Egyik csúcspontja az előadásnak a verésjelenet, amelyben egy rendőr kibújik egyenruhájából, és brutálisnak tűnő, nagyon élethű, ám stilizált ütlegelést kap két társától egy gumibottal. Az ütéseket erős mennydörgésszerű hang illusztrálja. A színbéli kontraszt itt is fontos: a kínzó rendőrök egyike tejet önt a földön fekvőre, aki aztán abban csúszva, vonszolva magát próbál menekülni, így a fekete színpadon a fájdalomnak konkrét fizikai megfelelője születik.

Egy másik jelenetben néhány rendőr véres arccal a nézőtér felé fordul, és ránk szegezi pisztolyát. „Ezek ránk lőttek” – hangzott el valahonnan a hátam mögül. Igen, valóban minket lőttek perceken keresztül. Hiába volt vaktöltényes fegyver, a lövések hangjától és szikrájától nem tudta állni a tekintetem a látványt. Sose gondoltam volna, hogy valaha szemből látok majd egy rám szegezett pisztolycsövet rám célzó lövéssel, a szétáramlott égett és fullasztó szag is innentől kezdve végig részesévé vált a produkciónak, de ezt is képesek voltunk megszokni.

Az előadás fordulópontja akkor következik be, amikor egy rendőrön kívül mindenki lemegy a nézőtér mellé. Az az egy vonaglani kezd. A többi lentről figyeli, és valamelyikőjük hosszú idő után bekiabál neki pár ,,Bravó!”-t is. Az előadás egyik fontos eszköze a szünetek és csendek kitartása. A két lépcső legfelső fokán kutyás rendőrök állnak. A borzalmasan hosszú szenvedésjelenetnek egyszer csak nem a szenvedője, hanem a kutyák lesznek a főszereplői, mert a fájdalom láttán ösztönösen nyüszíteni kezdenek. A hang hatására pedig a nézőnek semmilyen válasza nincs, csak az elszörnyülködés és a libabőr: még az állat is érzékenyebb, mint az ember. Látni és hallani sem akartam, a kibírhatatlanságot pedig még tetőzni lehetett: miután minden rendőr visszament, fokozatosan mindannyian belekezdtek a „vitustáncba”, annyi végtag földhözcsapódásának hangja valamiféle undort váltott ki belőlem. A szenvedés okozóiból szenvedők lettek.

Sok ember széthulláshoz, zavarhoz vezethet a színpadon, de itt tökéletes összhangú mozgást és alakzatokat figyelhettünk meg. Míg néha bibliai jeleneteket, festményeket idéző mozdulatlanságba merevedtek, máskor egy fehér bábu előtt oszlopokba felsorakozva, ennek mozdulatait szinkronban követve tisztelegtek előtte.

Egy nagyon hosszú próbafolyamatra utal az előadás, ám a szakmai beszélgetésen kiderült, hogy az olaszországi Societas néhány színészén kívül magyarok játszottak, akik egy kiírás alapján jelentkezhettek szereplőknek, a „próbafolyamat” pedig a hétfői délutánt jelenti, vasárnap csak a férfiak kiválasztása történt. A kiírás meghatározta az életkort, testsúlyt, magasságot, és még az arcszörzetet is. Silvano Voltolina osztotta meg velünk a rendezői koncepciót, melynek hangsúlya azon volt, hogy olyan emberekkel szerettek volna dolgozni, akik „ismerik és megélik a várost”, amelybe épp elviszik az előadást, nem a színészi kvalitások számítanak. Castellucci három éve álmodta meg a produkciót, a végső koncepció és a mozgásmátrix is úgy körvonalazódott, hogy újabb és újabb csoportok jöhettek részt venni a kísérletezésben, míg összeállt az előadás.

A kiválasztottak egy-egy rendőregyenruhát és egy fülhallgatót kaptak, amin keresztül a végrehajtandó rendezői utasítások érkeztek. Ez a kulisszatitok pedig megmagyarázza a nézőknek adott „magatartási útmutatót”, amely nagyrészt a parancsok bármilyen körülmények közötti végrehajtását követeli meg (pl. ,,Akkor is végrehajtom a parancsot, ha ezzel egy rendőrtársam munkáját akadályozom.”), illetve titoktartási ígéretet: „Előadás után senkinek nem mondom el, milyen parancsokat hajtottam végre.” A szakmai beszélgetésen pedig kiderült, hogy ténylegesen aláírtak a „színészek” egy titoktartási szerződést.

A rendőrség nem az előadás tárgya, csak egy eszköz arra, hogy az emberiség alá-fölé rendelt viszonyait láttassa. A parancs jelenlétének minél erősebb kihangsúlyozása pedig pont arra szolgál, hogy rámutasson: a rendőr is valamilyen felsőbb hatalom érdekében fordul szembe saját társadalmának ideológiáival. „Ebben a kontextusban érvényes az a gondolat, hogy a szenvedés okozói egyszersmind szenvedőkké is válnak” – fogalmaz Silvano Voltolina. Beleszorítva a „színészeket” is, és nem csak a szereplőket egy viselkedési kódexbe, olyan döntés, ami végletesen hat a nézőre, hiszen a produkció résztvevőinek civil énje is szerepet kap, a kinti valóság félelmetesebb a benti, színházi jelenidőbe helyezve.

Teatro Comandini. Istituto di Ricerca di Arte Applicata Societas. BROS. Rendező: Romeo Castellucci. Szereplők: Valer Dellakeza, Luca Nava, Sergio Scarlatella, „23 férfi, mindegyik 175 cm és 185 cm között, rövid hajjal, szakáll nélkül, korosztály 18 és 80 év között”. Szintén a színpadon: Silvano Voltolina, Eugenio Resta, Andrei Benchea, Claudio Tortorici, Andrea Sanson. Dramaturg: Piersandra Di Matteo. Díszlet-, fény- és jelmeztervező: Romeo Castellucci. Zeneszerző: Scott Gibbons.

‍