.svg)
Ó, édes, ó, léleksimogató semmittevés… Micsoda megkönnyebbülés egy dugulásközeli hétköznapon az élet tekerőgépezetének csiszolókorongjáról észrevétlenül lelépni, onnan eltávozni, és még a sors hektikusan ráncigált marionettbábuinak vergődéseit is legfeljebb csak a gondolatok képernyőjéről követni – vagy esetleg még onnan sem –, egy hársfalombok árnyékával betakart, elmepihentető kerti nyugágyról. Ahol a haszontalan teendőkbe beleveszett, elpazarolt és fölöslegesen elégetett energiák holt kalóriái átmenetileg elfeledhetők, takaréklángon loboghat az emlékezet, és az evilági problémák fájdalmai, kataklizmái, kakofon hangzatainak turbulenciái ideig-óráig szüneteltethetők. Legalábbis így képzelem el. És akkor ellazulva át lehet váltani fantáziánk képernyőjén a fekete lyukakkal teleszórt univerzum vákuumjának hívogató végtelenjébe, a létező legvalódibb semmi zavartalanságát kutatva, mert az effajta távoli semmi lehet csak igazán megnyugtató hatással egy digitális fertőzöttségben sínylődő lény számára, ha azt a nihil iránti vágyakozás eksztatikusságával kitartóan keresi. És ha keresi, vélhetően meg is találja.
Így aztán hársfazöld reményben ringatózva, tág körű kitekintéssel lehet akadálymentesen közlekedni a tökéletes semmi másfajta világképének másfajta téridejében, a mulandóság földi színjátékából, szomorújátékából, minden tragikomikus szerepköréből szándékoltan kimaradva. Ezzel viszont némileg imponálunk is önmagunknak, merthogy a vitalitás fenntartásának ultradimenzionált eszkalációjában nem akármilyen teljesítmény a semmiben a semmit észrevenni, s főként átélni. Csak az önajándékozás örömével megszerzett felszabadultság érzetének időkapszulájában eshet meg az efféle, amikor a közvetlen környezetben, a történelem idő- és részszeleteiben éppen akkor, éppen ott nem történik semmi, vagy legalábbis semmi zavaró nem.
Persze a fény relatív jó tulajdonságait tekintve, az einsteini E egyenlő mcénégyzet tétel mára köztudottan általános szeretetkötelessé vált, legyen érintett akár egy kvantumimádatban gerjedő ifjú, statikus mechanikában bimbózó hajadon, vagy csak kopottas, mesebeli ostoba mostoha bába, hisz mindenki felett ugyanazzal a bottal jár, totyog, csoszog, baktat el a korosodó idő. Viszont a jelenség amiatt tűnhet látszatra mozdulatlannak, mivel humán intervallummal mérve a világsík lapítóján érdemben nem moccan semmi, ami életkortól függetlenül a nyugalom megzavarására alkalmas lenne. Így az összkép legfeljebb csak formájában nyúlik meg kissé, olyanképpen, ahogy minden csapdába foghatót idővel spagettiidentitásúvá formál át a gravitáció. S noha a hársfalombok árnyékával betakart, elmepihentető kerti nyugágyon nincs más, csak gyönyörbe ernyedt pihegő létezés van, az efféle nívón relaxált halmazállapot már majdnem egyenértékű lehet magával a nemlétezéssel.
Csakhogy a világsemmi közepéből, a fekete lyuk kotorékából – ahol van rejtély bőven –, ki tudja, váratlanul mi minden bukkanhat fel. Ilyen lehet például: a gondolat. Hisz gondolatok bárhol előfordulhatnak, izgágák, mozgékonyak, hiányzik a félelemérzetük. És egyszer csak elindulnak. Amarról jönnek emerre. Közelednek fénysebességgel mifelénk.
A retina belső távcsövén kirajzolódik egy „mindent visz” játszma alakjainak zilált csoportképe, ahogy tömegben vonul özönével rengeteg fekete és fehér fabábu: fafejű királyok, fafejű királynék, falovak, ágaskodó fabástyák, s ott a világtörténelem sok-sok faparasztja, mert mindig abból volt a legtöbb, és miért ne lenne ez így ezután is. A téridősík sakktábláján beindul a sokkoló mozgás: előrelépés, hátralépés, félrelépés, annak minden kiszámíthatatlan következményével. Ez a játék önfenntartó, öngerjesztő játék. Öntisztító. És önpusztító is. Ahol bábu bábut hajszol, fekete a fehéret, fehér a feketét, éppúgy, mint sötét éjszaka a világos nappalt, aztán a világos nappal a sötét éjszakát. Ámde a dolgok preambuluma szerint a mibenlét már pontosan körülírt. A táblán királyok maradnak. A parasztja, aki felszántotta, bevetette, aztán végigdagonyázta-taposta a csatateret, mind elhull. A dráma szerkesztett változatú forgatókönyve pedig rejtve marad. Mert a megbékélés manifesztuma a tábla lövészárkában van elásva, ott cidrizik egymagában, és az lenne igazán jó, ha némi nyugalommal együtt az égi kegyelem is végre rátelepedne e túlkoptatott, túlesztergált falelkekre.
A félelemállapot nem mindenkor látványos, pedig van annak arca, csak mélyen befelé forduló. Rejtőzködve gubbaszt a tudat legaljának Mariana-árkában, vagy a túlélhető létezés szuterénjének legsötétebb cellájában. No de milyen megkönnyebbülő érzés lehet majd a szabad visszatérés Dalí érettsajt-kinézetű lágy óráinak metafizikus békét sugárzó képterébe, ahol folyékony halmazállapotú az Idő, s a história szellemmegállóinak egyikén – legyen bármilyen hosszú is ott a várakozás – mégis jobb elidőzni, mint valahol Pompeji és Herculaneum között, hamuba sült fejjel múló évszázadokat átvészelni. A nyugalom soha nem határtalan. A világbéke romló cafatjait a sors néha oda-odadobigálja a humánerőforrások lábai elé, juttat belőle érdemei és nyűgei, relációi és érdekei szerint kinek-kinek. Alea iacta est.
A depresszió sötétbe hajló perspektívájában a papír vakító fehérje viszont reménykeltőn világít. És szót lehet érteni a beszédes színekkel. A pszichokromatikában a fehér a nyugalom árnyalata, amire durva fekete vonalait borzolja rá az agresszív létezés. Makacs krikszkrakszok inváziójából teremt fekete bárányt, fekete hattyút, fekete levest, kusza idegrendszer-hálózatokat horgol, firkából hajlít betűt, görbít fogalmat, ível metaforát, dadaista lendülettel lapátolva össze ezt meg azt, míg végül megszületik egy térdre kényszerített történelmi pillanat romhagyó manifesztuma. Ami nem más, mint tévútra irányító bedekker, tetovált jelekkel átitatott használati útmutató a jövendőnek, mintha az a jövendő tanácstalan volna, és segélykiáltásával igényt formálna romló földi szarkofágok eszmei tanácsaira. Pedig a jövőidőről már eddig kiderült, hogy nem igazán tudja értelmezni, miként állunk a lenni vagy nem lennivel, mit hogyan kellene foggal és körömmel úgy elsimítani, hogy örökkön virágozzék a boschi Gyönyörök kertje.
Tán ezért lehetett annyi affér, csatározás, agyba vésett Augsburg, Mohács és Doberdó, annyi Dózsa-, könyv- és gondolatperzselés a világban, korszakonként változó motivációjú tisztítótüzekkel. Lám, a túl sietősen, alig pár nap leforgása alatt összedobott teremtés során még a földgolyó is ellapultnak sikeredett, amiről utóbb kiderült, hogy selejtes: messze nem tökéletes geometriai gömb. S ha majd idővel, mint egy cirkuszi ringlispíl, felpörög az égi labda, akkor tán még ennél is lapultabb lesz, sőt, lehet, olyannyira vékony, amilyennek a sötét középkor világos agyai a planéta korongformáját egykor megidézték. Persze ez még nem holnap történik. Ám majdan komoly problémákat igenis szülhet, hisz kétarcú és kétszínű, azaz kettős identitású lesz az élettér a laza gondolatok ráncfelvarrásos, átplasztikázott maszkjaival: alsóval és felsővel. Nem lesz többé Kelet és nem lesz Nyugat. Csak Észak és Dél lesz. Ami össze is ér. Ez a serpenyő-kiterjedésű, bináris tagolás viszont lazíthat több más vitás helyzeten, hisz jóval könnyebb kategorizálni pusztán két alternatívából: vagy felül lenni, vagy alul. Például Jancsiék felül, Juliskáék alul. Esetleg fordítva. Tiszták az egyiken, tisztátalanok a másikon. Jóhiszeműek fenn, bakafántosok lenn. Ez némelyeknek akár még imát érő gyönyört is hozhat, de valószínű, nem mindenkinek. Mert mégiscsak lesznek olyanok, akik a rég bevált gombolyagformát, a körbetekerhető keresztút-hálózatos labdarendszert ítélik életszerűbbnek, hisz szabadabb érzés lehet választható konglomerátumban élni, mint azon kívül. De ki tudja.
Ám az bizonyára csak jó lehet, ha létezik olyan hely – egy hársfalombok árnyékával betakart, elmepihentető kerti nyugágy –, ahol a haszontalan teendőkbe beleveszett, elpazarolt és fölöslegesen elégetett energiák holt kalóriái átmenetileg elfeledhetők. Legalábbis így képzelem el.
