A sajtószabadság ára

Varga Luigi István: Család

(részlet a Huszonnégy című regényből)

A lépcsőn fölfelé tartott a harmadik emeletre, örült, hogy elhagyhatja a másodikat, örült, hogy halad a munkájával, melyet egyre kevésbé látott át. Mindegy, amibe belefogott, törik, szakad, végigcsinálja. Elemet cserélt a diktafonban, nehogy cserben hagyja.

A 13. lakrészben Szép Jenő lakott a feleségével és két nagy, már-már felnőtt korú gyermekével. Amennyire tudta, Szép Jenő, nevével ellentétben, nem volt túlságosan széplélek, kapusként dolgozott egy építkezési lerakatnál, igazi ténfergő volt, a családi terhek nagyját a felesége vitte.

Nem tudom, morfondírozott magában Vajda, miért van az, hogy egyes emberek élete úgy félresikeredik, hogy ettől ők aztán örök nyavalygókká, cinikusokká válnak, akiktől az ember legszívesebben menekül.

Kedvetlenül kopogtatott, az ajtónyílásban nemsokára megjelent Szép Jenő szomorú képe, amely azonban Vajda láttán furcsamód felderült:

– Gergely! Mi járatban nálunk? Csak nem…? Ha tudná, milyen régóta szeretnék beszélni veled! De valahogy sosem volt alkalmas…

Vajda néhány szóban előadta jövetele okát, amitől Szép Jenő még lelkesebb lett, még áradozóbb.

– Micsoda ötlet, apám, micsoda ötlet! Ha tudnád, hogy valamikor én is írónak s újságírónak készültem! Tudtad?

Vajda megrázta fejét, hogy nem, nem tudta, s valahogy úgy nézett Jenőre, hogy nem is nagyon hiszi.

– S tudd meg, hogy egészen jó verseim voltak! A Kútfőben egy meg is jelent, képzeld! Aztán a többi már nem kellett nekik…

– Miért? – kérdezte Vajda, hogy valamit kérdezzen, bár a válasz nyilvánvaló volt.

– Azt mondták, nem elég letisztultak. Szerintem csak féltékenyek voltak rám – mondta Szép Jenő összeszűkült szemmel.

Vajda érezte, máris elfáradt ettől az embertől. Mindig fárasztották a frusztráció által kitermelt összeesküvés-elméletek. Valamit mégis mondania kellett, hogy a társalgás el ne akadjon:

– Tényleg?

– Igen. Szerintem jók voltak azok a versek. Sőt, jobbak, mint amilyeneket manapság látok!

– Persze, persze… – mondta Vajda, meggyőződés nélkül.

– De aztán elment a kedvem, abbamaradt a dolog.

– Miért?

– Miért is? Hát…, úgy hozta az élet. Megházasodtam, jöttek a gyerekek… De most is bánom, hogy nem folytattam!

– Sosem késő! – szólt Vajda, továbbra is meggyőződés nélkül.

– Hát, nem is tudom – vált rezignálttá Szép Jenő hangja. – Már nem látom értelmét. Ilyen vénen…

– Nem vagy te még olyan idős! Mennyi is vagy tulajdonképpen?

– Ötvennégy.

– Ismerek olyan írót, aki ennyi idősön írta meg első regényét!

Szép Jenő legyintett:

– Á…

Ki kellene mondani, be kellene ismerni – dohogott magában Vajda –, hogy nem bízol eléggé magadban, a tehetségedben. De így könnyebb, a körülményekre fogni…

– De azért örökre bánom, bánni fogom – folytatta Szép Jenő rezignáltan. – Mondtam is az asszonynak, hogy ha még egyszer újrakezdhetném…

– Újrakezdeni pedig nem lehet! – szakította félbe Vajda, mert úgy érezte, egyre inkább elsüllyednek a szenvelgés ingoványában.

– Hát nem… – sóhajtott Szép Jenő. – Néha arra gondolok, mennyivel jobb neked, mert te azt csinálhatod, amit szeretsz.

Valóban? Morfondírozott magában Vajda. Tényleg úgy látszik?

– S azért is szerettem volna – folytatta gondolatmenetét Szép Jenő –, ha egyszer elbeszélgethetünk kicsit alaposabban, mert szeretném megmutatni az újságcikkeimet, lám, mit szólsz hozzájuk.

– Az újságcikkeidet?

– Igen, miután a költészettel felhagytam, egy ideig az újságírással is próbálkoztam. Írtam én mindenfélét: tudósítást, riportot, jegyzetet, humoros glosszát, mindent. Egy párat el is küldtem különböző szerkesztőségekbe, de egyet sem jelentettek meg. Pedig annyira szerettem volna újságíró lenni! Olyan változatos, örökmozgó életet élni, mint te! Erre fel mi lettem? Kapus… Ülhetek napi tíz órát a seggemen…

– Miért nem próbáltál meg elvégezni egy újságíró-iskolát?

– Hát, jöttek a gyermekek, kellett a pénz…

– Vagy úgy…

– De a cikkeket azért írogattam! S egy párat, az érdekesebbjét meg is tartottam! A verseket elégettem, de a cikkekből őrizgetek párat. Arra gondoltam, elolvashatnád, s elmondhatnád, mit gondolsz! Nagyon kíváncsi vagyok a véleményedre. Már olyan rég tervezem, hogy megkereslek…

– Éppenséggel elolvashatom… – szólt Vajda színtelen hangon.

– Várj csak, előkeresem!

Szép Jenő kajtatni kezdett egy nagy ruhásszekrény alján. Jellemző, gondolta Vajda, hogy nincs egy íróasztal a lakásban, normális fiókokkal. Szép rövidesen előhúzott és büszke mosollyal felmutatott egy köteg sárguló papírt.

– Ejha, ezek jó régiek! – mondta Vajda, s arra gondolt, vajon ő mely cikkeit merné elővenni ennyi idő után, hogy tessék, ezt most is érdemes elolvasni.

Mintha csak a gondolataiban olvasna, Szép Jenő így szólt:

– Van itt néhány, amelyik nem eseményhez kötődik, nem tudósítás vagy ilyesmi, hanem publicisztika.

Publicisztika, hm!, mosolyodott el magában Vajda.

– Ha megengeded – folytatta Szép –, felolvasom én. Te csak figyelj.

Ahogy akarod, biccentett Vajda. Arra gondolt, a diktafont a felolvasás idejére nem ártana kikapcsolni, aztán végül mégis járni hagyta a masinát.

– Talán ezt… – motyogott félhangosan Szép, miközben a lapokat forgatta. Az a címe, hogy A sajtószabadság ára – mondta fontoskodó hangon. – Ez a legkedvesebb szövegem… – tette még hozzá.

– Halljuk!

Szép Jenő olvasni kezdett. Hangja az első sornál még fakó volt, aztán egyre inkább remegni kezdett, pulzálóvá vált. Arca átszellemült, látszott, hogy egyre jobban beleéli magát, egyre jobban élvezi a saját szövegét:

Tudják, én napi nyolc órában küzdök a sajtószabadságért. Gondoljanak csak bele, ez mit jelent! Nem semmi, ugye? Kossuth, a drága jó Kossuth büszke lenne rám, de ezt most hagyjuk. Én vagyok az örökmozgó újságíró, aki lót–fut, mindenütt ott van, jegyzetel, felrohan a szerkesztőségbe, leslisszol a rendezvényekre, egyik lába itt, a másik... hol?

Mindent látok, tudok, mindenről rendelkezem információval. S hogy ez sok utánajárást igényel? Nyilvánvaló! Ebből csak egy bibi származik: a sok rohangálásban folyton kilyukadnak a zoknijaim. Bosszantó, nem? Sajtószabadság-harcos, akinek folyton lyukas a zoknija, brr! Esténként, vetkőzéskor döbbenten veszem tudomásul: hát már megint?! Feleségem, az a drága jó asszony megcsóválja a fejét, na persze, szakmai ártalom, legyint, aztán nekiáll megstoppolni a lestrapált jószágot.

Mostanában arra gondolok, kérelmezni fogom a zoknipótlékot. Mások, akiknek olyan a munkahelyük, veszélyességi pótlékot kapnak. Magától értetődően. Ha nem kapják meg, sztrájkolnak érte – gondoljunk csak a bányászokra. Nekem, aki zoknijaim épségét kockáztatva küzdök a sajtószabadságért, nyilvánvaló tehát, hogy kijár a zoknipótlék. Biztos vagyok benne, hogy ezt az érintettek is belátják. Ha nem, sztrájkra is hajlandó vagyok! De amennyiben kérésem meghallgatásra talál, hogy ne legyen túlságosan szakszervezeti szagú a dolog, hajlandó vagyok kiegyezni a teljesítményorientált pótlékban is: teszem azt, tíz deka sajtószabadságért kapok egy pár zoknit. Vagy legalább egy felet. Nekem úgy is megéri. Mert én fanatikus vagyok. Számomra a sajtószabadság mindennél fontosabb. A zoknijaimnál is.

Szép Jenő megállt, leeresztette a lapot, s várakozóan tekintett Vajdara. Vajda mosolygott. A szöveg már-már tetszett neki, legalábbis az alap-poén elfogadható volt. De, ha jobban belegondol: összességében mesterkélt és hiteltelen. Túlhajszolt. Aztán felötlött benne, hogy állítólag ez a legjobb, legalábbis a szerző szerint… Atyaisten, akkor milyen lehet a többi, gondolta elbizonytalanodva, s végképp nem tudta, mit is mondhatna ennek a szavait mannaként leső embernek. Végül erőt vett magán:

– Nem rossz, barátom, nem rossz! Ilyent ugyan inkább a szerkesztőség belső tagjai szoktak írni, a főmunkatársak, s főként a szilveszteri humoros összeállításokban közlik le, de azért jó kis tollpróba a tied is!

– Tollpróba? – kérdezte Szép gyanakodva.

– Igen! – mondta Vajda, árnyalatnyi ingerültséggel a hangjában, mint aki úgy gondolja, máris túl sokat beszéltek eme írásról.

– Én azt gondoltam…

– Persze, van benne némi spíl, hetykeség, de ez nem elég a boldogsághoz!

– Semmi mást nem tudsz mondani róla?

– Mit mondhatnék?

Szándékosan volt kegyetlen, úgy gondolta, az ilyen ácsingózó palimadarakkal így kell bánni. Még akkor is, ha esetleg megsértődnek s begubóznak. – Szóval, van még ilyen? – kérdezte sürgetően. – Hogy lássuk…

– Nincs, a többi inkább tudósítás ilyen-olyan eseményekről – mondta Szép bátortalanul.

– Aha! Hát akkor…

– De van egy riport is!

– Riport? – Vajda elhúzta a száját. Gyűlölte a riportokat.

– Igen. Igazából tényfeltáró riporter szerettem volna lenni. Írtam egy izgalmas anyagot a Lorana Rt. csődjéről. Szenzációs ügy volt: előzetesen egyetlen hír sem szivárgott ki arra nézve, hogy fizetésképtelenek lennének, aztán egyszerre megindították a csődeljárást. Így akarták kimenteni a pénzeket…

Vajda elhűlt. A Lorana Rt.? Biztos jól hallotta? Nem erről beszélt a tegnap a főszerkesztő neki? Kész lehetetlenség!

– Olvassam? – nézett rá Szép Jenő sürgetően.

– Ne, hagyd. Régi ügy, már nem érdekes. De azért nem bánom, ha ideadod, talán majd belenézek…

– Érdemes lenne…?

– Ugyan, dehogy!

Szép Jenő szárnyszegetten nézett rá:

– S a másikat, a sajtószabadságost?

– Nem, azt sem. De ha még írsz…

– Riportot kellene! Annyiszor gondoltam rád, annyi jó téma kerülne! Itt a lépcsőházban is. Például a Sima bá esete, amikor agyonverte az asszonyt a Krisztus-szoborral! Csak öt évet kapott, mert állítólag nem volt eszénél.

– Nem úgy volt az, te! A szobor ráesett az asszonyra, amikor az öreg megpróbált beverni a falba egy szeget.

Szép Jenő furcsán, lekicsinylően nézett Vajdára:

– Te hiszel a dajkamesékben?

– Nem az enyém a dajkamese, hanem a tied a pletyka! – vágott vissza Vajda ingerülten.

– Jó-jó, nem akartalak mérgesíteni.

– Oké, semmi gond. Látod, nem is olyan könnyű szakma ez! Mindig ellenőrizni kell az információt!

– Persze, persze! – mondta Szép Jenő engedékenyen, de hangjában valami olyan dac bujkált, hogy lám, mindig tudtam, nem vagyok én alávalóbb, mint a többi, belőlem is lett volna olyan újságíró, mint például ebből a Vajda Gergelyből.

Vajda érezte, hogy kényes terepre értek, ezért visszakanyarodott a beszélgetésük kiindulópontjához, ami helyzeti fölényt biztosított számára:

– S mondd csak, a kezdeti kudarcok után úgy letörtél, hogy inkább elmentél kapusnak?

– Igen. Pedig egészen másként is alakulhattak volna a dolgok. Csak egy kis támogatás kellett volna. Egy kis szülői vagy baráti segítség.

– Én sem kaptam szülői, baráti segítséget! – mondta Vajda, csak hogy ellenkezzen.

– Úgy látszik, benned több volt a kitartás.

– Na, ez az!

– Meg hát a körülmények… Nekem semmi sem akart sikerülni. Érettségi után elmentem a népszínházasokhoz. Három-négy darabban is játszottam, a Mágnás Miskában, az Egy csók, s más semmiben…

– Csakugyan?

– Aztán írtam egy darabot is…

Jaj, csak fel ne olvasd, rémüldözött Vajda magában.

– A társulat vezetőjének is tetszett, már a szereposztás is megvolt, s akkor a városvezetés egyik napról a másikra megszüntette a népszínházat, s létrehozta a profi társulatot. Azoknak meg persze már nem kellett a darabom, azt mondták, egyelőre csak klasszikusokkal foglalkoznak, nem mernek kortárs darabbal kísérletezni. Így a drámám mehetett a kukába!

– Szóval ilyen nagy világfi voltál te akkoriban! – mondta Vajda, nem annyira csodálkozva, mint gúnyosan.

Szép Jenő úgy tett, mintha nem vette volna észre a gúnyolódást, kimért hangon folytatta:

– Nagy majálisokat, táncos mulatságokat szerveztem akkoriban. Farsangi bált is. Szavaltam, kisebb jeleneteket adtunk elő. Aztán, ahogy jöttek a gondok, ezek sorra elmaradoztak.

– Hát, igen…

– Pedig másként is alakulhatott volna minden! Ha például bemutatjuk a darabomat, ki tudja, felfigyelt volna rám valami rendező. Mert nem volt az egy rossz darab! Ki tudja, milyen sikerem lett volna?! S az meghozta volna a kedvemet… Jöttek volna az új felkérések…

– Kár most már a múlton rágódni…

– Könnyen mondod ezt te, akinek minden sikerült az életben…

– Minden? Mit gondolsz, ezt a munkát most miért csinálom?

– Na miért?

– Hát…, na mindegy, hagyjuk, most nem rólam van szó.

– Rendben.

Egy kis időre elhallgattak. Szép Jenő csalódottnak látszott. Arra számított, Vajda biztatni fogja, hogy persze, le lehet közölni azokat az írásokat, s hogy írjon majd másokat is, ha lesz kedve. Azt remélte, Vajda úgy tekint majd rá, mint szakmabélire, hogy részletekbe bocsátkozóan elbeszélgetnek az írásokról, a szakmáról. Biztatást várt, de csak szánalmat és elutasítást kapott. Ez lehangolta, egyben dühítette. A beszélgetés ugyanakkor nem bizonytalanította el, sőt megerősítette korábbi hitében, hogy érdemes lesz felmelegíteni ezt az újságírós ötletet.

– Te, mit szólnál hozzá – rukkolt elő kisvártatva –, ha betársulnék melléd, s együtt fejeznénk be ezt a riportszériát?

Vajda elsápadt ekkora merészség hallatán. Aztán szigorú, kategorikus hangon csak ennyit mondott:

– Nem akarom!

– Miért? – unszolta Szép Jenő. – Jó kis csapatot alkotnánk! Én olyasmire is rá tudnék kérdezni, ami a te figyelmedet elkerüli!

– Felejtsd el! Ez az én ötletem, az én munkám!

S különben is, gondolta magában, mit gondolsz, magam mellé veszek egy ilyen pancsert?

Szép Jenő elhallgatott, fejét ingatta, majd kisvártatva elszántan visszavágott:

– Akkor elkezdem én is, egyedül!

– Megőrültél? Mit gondolsz, ez úgy megy, hogy csak úgy bekopogtatunk az emberekhez?! Én újságíró vagyok, nekem jogom van ezt tenni, de te? Kirúgnak, mint a macskát szarni!

– Jó-jó, hagyjuk… – visszakozott Szép békítőleg.

Egy pillanatig szinte ellenségesen tekintettek egymásra, Vajda háborgott, hogy mégis mit gondol magáról ez a fajankó, amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek! Vagy nem? Hát mi a franc? Szép is zsörtölt magában, hogy a fene essék a beképzelt pojácájába, hogy el van magával, szaros karóval sem lehet felérni az orrát, s én még azt hittem, barátok lehetünk…!

– Na, azt hiszem… – szólt kisvártatva Vajda, nyugalmat erőltetve hangjára.

– Várj, ne menj még! – vágott a szavába Szép. Valamiért félretette sértődöttségét, mintha meg se történt volna ez a számára kínos és megalázó beszélgetés, könnyed, baráti hangon így folytatta: – Éhes és fáradt lehetsz, rég nyúzod magad, van pár kiflim, kávém lefőve, gyere, falj kettőt!

Na, csak kibújt belőled némi újságírós pragmatizmus, gondolta Vajda megenyhülten, s bólintott. Nem csodálkozott a házigazda hangulatváltozásán, tudta, a frusztrált emberek kiszámíthatatlanok. Könnyen lelkesednek, mert egyvégben keresnek valamit, amivel kompenzálni tudnák kudarcaikat, ugyanakkor könnyen úrrá lesz rajtuk az egykedvűség, rezignáltság is. Olyanok, mint az időjárás. Ingerlékenyek is, saját hibáikat másokon akarják megbosszulni. Most valószínűleg puszta érdekből vett erőt magán – morfondírozott magában Vajda. Azért öltött udvarias mezt, mert nem akarja, hogy rossz véleményem legyen róla. Vagyis annál is rosszabb.

Átmentek a konyhába, Szép Jenő elővette a kiflit, kávét töltött, magának is.

– Hát, már látom, csak megmaradok kapusnak… – mondta közben szomorkásan.

Vajda bólintott, mint aki teljesen egyetért az elhangzottakkal, ugyanakkor nem akarja tetézni. Fejedhez kellene vágni – morfondírozott magában, míg a kiflit falta –, hogy lúzer vagy. Örök vesztes. Lehet, hogy volt némi tehetséged, de az nem elég. Az semmi. Ha huszonéves volnál, s jönnél ezzel a sajtószabadságos írásoddal, azt mondanám, ígéretes. De így, ötvennégy évesen egyetlen ilyen szöveggel előállni már nem fegyvertény. Ezt a szöveget, ha nincs száz hasonló társa, már nyugodtan ki lehet dobni, vagy legalábbis jó mélyen elrakni a fiók mélyére, s nem mutogatni. S nem ábrándokat kergetni. Te vagy a felelős a sorsod alakulásáért. Nem kell a körülményekre fogni. Egyszerűen gyenge voltál, alulmaradtál. Nehéz beismerni, mi? Engedted, hogy elsodorjanak az események, ahelyett, hogy magad irányítsd azokat. De ehhez nagyfokú öntudat és erős akarat kellett volna, amivel te nem rendelkeztél, barátocskám!

Így szónokolt magában Vajda, miközben már a kávéját kevergette, a csészéjébe meredve. Aztán arra gondolt, akkor lenne fasza fiú, ha mindezt valóságosan is elmondta volna, de hogy tehetné, azok után, hogy még a kiflijét is elfogadta ennek a mafla, élhetetlen, világfájdalmas embernek?!

Szép is a kávéjába bámult, mintha abból akarná kiolvasni jövőjét. Vagy inkább a múltat faggatta? Hallgattak. Súlyos hallgatással. Úgy, mint akik végre megértettek valamit, ami aztán megdöbbentette őket.

Csak süket csönd lesz a diktafonon, ocsúdott fel Vajda kisvártatva, szemrehányást téve magának, hogy nem ezért jött. Túl sokat itt sem intézett, talán még annyit se ért el, hogy ez a mafla ember merjen szembenézni a múltjával, még ha az mégoly kellemetlen is.

Megköszönte a kiflit, kávét, s szedelőzködni kezdett.

– S akkor, most…? – kérdezte Szép, szinte félénken. – Ide, a szomszédba?

Vajda komoran bólintott.

– S aztán…? Az asszonnyal is? Vagy magaddal…?

Vajda hümmentett, megvonta a vállát, megköszönte a kiflit s a kávét, s kiment az ajtón.

– Ha az jó neked, azért írhatsz még! – mondta meggyőződés nélkül, csak hogy mondjon valamit.

Szép összeráncolta a homlokát, aztán kimérten bólintott.

– A kapuskodás mellett igazán kitelik az idődből – kedélyeskedett még Vajda. Már nem tudta eléggé komolyan venni a helyzetet, Szépet. Muszáj volt egy ilyen fricskával könnyítsen magán.

Szép összerázkódott, majd fojtott, ingerült hangon így szólt:

– Add vissza a Loraná-s riportomat!

Vajdát meglepte a váratlan nyers hangnem, aha, újabb hangulatváltozás, konstatálta magában, sajnálom a családodat, apafej, akarta fejéhez vágni, de aztán visszafogta magát; elhúzta a száját, kelletlenül kinyitotta táskáját, kivette a megsárgult lapokat, s Szép kezébe nyomta.

– Csak azért… – akarta az még mondani, de Vajda rácsukta az ajtót, s faképnél hagyta.