.svg)
Hajnali öt óra múlt. Teljesen sötét van. A sátor bejárata előtt állok, onnan figyelem a balra, srégen fölfelé futó hegyoldalt; kis, világító pontok araszolnak rajta. Följebb látszódnak itt-ott a csillagok is – kissé felhős az ég, a szél most nem fúj –, trópusi értelemben véve kifejezetten hideg van, de nem bírom nem figyelni, ahogy a csapat többi tagja más csúcstámadókkal együtt halad a cél irányába. Eleinte még az az érzés telít el, mint amikor igazságtalanság áldozata lesz az ember. Aztán a sikertelenséggel általában együtt járó kesernyés íz jelenik meg a számban, ami egy rövid időre igencsak kedvetlenné tesz, de aztán, ahogy kezd derengeni a fény a keleti horizonton, majd szép fokozatosan megjelennek a színek – a fölfelé futó oldal szürkés-vöröse; ahogy az erdősáv lassan feketéből zölddé enged, és a fény, áthatolva a gerinc fölött, kezdi megvilágítani azt a nyílhegyszerű, középső tömböt –, átjár egy lelkesítő érzés, sejtés, mint előző este is, azazhogy a hegy, itt a kráter peremén állva is, még elképesztő dolgokat tartogat. Pár perc és a fény áthatol Sumbawa felől a perem fölött, és elkezdi megvilágítani a kráter belsejét, amelynek mérete mintha megduplázódna hirtelen. Közben azt a nyílhegyszerű „belső hegyet” két részre vágja, amelynek egyik fele elkezd vörösesen izzani, míg a másik, alsó fele még homályban áll, majd a fény halad lefelé, és látom, hogy a Segara Anak ismét tükörszerűvé változik, szinte vakító élességgel fénylik odalent. Ahogy fokozatosan emelkedik a hőmérséklet, úgy kezd mozogni a levegő is; megindul a szél, ami – hasonló módon, csak épp fordított irányban, mint este – elkezdi ringatni a kráterperemet fedő vastag fűréteget; az erdő vékonyabb fái is hajladoznak már. Közben Andi előbújik a sátorból. Látom, hogy vacog. Még mindig hideg van, hiába tűz át a nap a gerinc fölött. Csupán néhányan tartózkodnak rajtunk kívül a táborban. Leginkább azok a teherhordók, akiknek ma nem volt feladatuk fölkísérni a túrázókat a csúcsra, és persze a hozzánk hasonlók, akik inkább a maradás mellett döntöttek hajnali három körül.
A peremről, kelet felé fordulva már látszik a sárgás-fehér fényben fürdőző Sembalun-völgy.
A Nap gömbje a horizont fölött áll, de még olyan szögben süt a fény, hogy szinte szembe lehet nézni vele. A felhőréteg lassan oszladozni kezd odalent, és egy ideig azt figyeljük, letaglózva, ahogy a völgy mélyében emelkedő ezerötszáz-ezerhétszáz méter magas csúcsok árnyékot vetnek egymásra, miközben az enyhén átlátszó, sötét rétegek segítségével szinte meg is kettőzik önmagukat.
A kráter peremének belsején, arrafelé, amerre a Segara Anakot is látni a háttérben, s ahol meredeken bukik alá a hegy, egy csonka fa áll ki az oldalból. Olyan, mint egy vaskos tüske, mely a vulkán húsába fúródott, és amit még a heves szél sem képes kimozdítani. A fa ágain makákók játszanak. Hirtelen fölfigyelek a szürke kis testek mozgására, arra a tucatnyi majomra, melyek fejjel lefelé lógva vagy üldögélve, kissé tompa tekintettel nézelődnek a szakadék fölött. Egészen apró, borzos szőrű gyermekmajmok lógnak a nőstények mellén, a saját ujjaikat mohón rágcsálva; majd a fű között föltűnik két, kamasznak látszó hím; egyre közelebb húzódnak a tábor egyik főzőhelyéhez, ahol kisebb-nagyobb zacskókban különféle holmik, gyümölcsök és zöldségek sorakoznak. A fiatalabb hím a nála nagyobb méretű társa mögött tartózkodik, s bár kissé valószínűtlenül hat, mégis azt érzem, hogy kínban van szegény, mintha a szégyen érzése kerülgetné, hogy ezt talán mégsem volna szabad. A nagyobbik viszont egy cseppet sem szívbajos. Miközben az egyik helyi fickó már heves kézmozdulatok kíséretében indonézül üvöltözik a majommal, az elcsen egy banánt, majd méretes ugrásokkal a szakadék irányába szalad vele. Szinte az egész majomcsapat fölbolydul a hirtelen jött siker következtében, mintha álomból ébrednének, és – egyetlen anyamajmot kivéve, aki a gyermekével a mellén továbbra is a csonka fán üldögél – rohanni kezdenek a kis életrevaló hím után a sötét erdősáv felé. Közben a Nap már olyan magasságba került, hogy a fénye teljes egészében kirajzolja a kráter belsejét. Az eddig hol sötétebbnek, hol világosabbnak mutatkozó részek kiegyenlítődnek. Végre minden a saját, eredeti színében pompázik. A szél alábbhagy, miközben megint a fölöttünk emelkedő oldalt figyeljük; a csúcstámadók közül sokan már lefelé haladnak, apró pontok vonulnak nyugat felé a kopár hegygerincen.
Fél tíz van. Ideje volna elindulnunk lefelé, ha még sötétedés előtt el akarjuk érni a Sembalun-völgyi kiindulópontot,
ahonnan aztán Senaruba, majd Kerandanganba is el kellene jutnunk az este folyamán. Rajtunk kívül az egész csapat két éjszakát tölt majd a kráterperemen – délután még a Segara Anakot is meglátogatják –, és csak csütörtökön, május 18-án indulnak le a völgybe. Mindenképp szükségünk volna egy tapasztalt kísérőre; a szabályok szerint sem indulhatunk el egyedül. Nem csak azért, mert könnyen eltévedhetünk lefelé, leginkább amiatt, ha történne valami váratlan baleset; ha sürgős segítséget kellene hívni. Az ereszkedés még veszélyesebb, mint a fölfelé haladás, ezt hamar megérezzük majd, miután némi egyeztetés után az egyik hegyi vezető kijelöl mellénk egy fiatal srácot, aki nem látszik többnek húsz évesnél. Fogalmam sincs, van-e gyakorlata; hogy hányszor járt már a hegyen korábban, de még mindig olyan üres a tábor, hogy nincs más esélyünk, csak ő, ha ma le akarunk jutni a völgybe.
Látom a kis mozgó pontokat a gerincen. Az eredeti számítások szerint már vissza kellett volna érnie a csapatnak – az Öreg azt mondta, a csúcstámadás és a visszaereszkedés nagyjából hat órát vesz igénybe a peremről indulva –, de csak egyetlen, főleg németekből álló csoport ért vissza, akik már a reggelijük elfogyasztásához készülődnek. Jól kivehető, hogy néhányan még a csúcs közelében tartózkodnak, azt viszont nem látni, még a nálam lévő távcsővel sem, hogy a mi csapatunk tagjai-e, vagy mások, de az nyilvánvaló; csak kora délután érnek majd vissza a táborhelyre. Ki tudja, lehet, szerencsétlenség történt odafönt.
Egy bő negyedóra, és a fiatal srác már ott áll a sátorunk mellett, megpakolt hátizsákkal, láthatóan arra várva, hogy indulhassunk végre. Odaszólok neki, hogy ha tud, hozzon még legalább egy üveg vizet, amit elfogyaszthatunk útközben, de csak tágabb lesz az amúgy elég álmoskás szeme, nem mozdul, érezhetően nem ért a szavaimból egyetlen mukkot sem. Arra gondolok, hogy ha lefelé valami komolyabb baj történne, azt úgysem kell majd magyarázgatni, persze ezzel együtt nem ártana egy olyan kísérő, ha már nem mehetünk egyedül, akivel azért legalább néhány lényegi szó erejéig megértjük egymást.
Elindulunk a peremről, ahonnan tisztán látszik befelé figyelve a kráter belseje, a fákkal körbeölelt Segara Anak, majd kelet felé fordulva a Sembalun-völgy hívogató, tényleg elképesztő mélye, ami iszonyatosan messzinek tűnik ebben a pillanatban. Az ereszkedés elsősorban az összpontosításról szól. Negyedannyi időnk sincs nézelődni, mint amikor fölfelé haladtunk, a fényképezőgép a táskámban marad, mert a két kézzel kapaszkodás ebben az irányban mindennél fontosabb, bár időnként teljesen lehetetlennek bizonyul.
A 4-es táborban alig találunk valakit. Idáig még nem értek föl azok, akik ma a perem felé tartanak, bár sejthető, érkeznek majd mászók bőven. Ma sokkal kellemesebb az idő, mint tegnap; a felhők vastag réteget képeznek, kevés fényt engednek át, amitől szinte félhomály uralkodik a hegyen. A 4-es tábor alatt futó vékony ösvényen találkozunk össze az első nagyobb csapattal. Errefelé olyan szűk a hely, hogy percekig várakoznunk kell a szélen, mialatt a legalább húszfős csapat lihegve elvonul fölfelé. Továbbhaladva egyre sűrűbb ütemben érkeznek az emberek, és a 3-as tábor fölötti sziklás, elképesztően meredek részen, ahol érdemes egyébként háttal mászni lefelé, a hosszabb pihenés mellett döntünk egy-egy sziklán, mert olyan mennyiségű ember indul a fekete homoktól csillogó mederből, hogy nincs értelme tétlen álldogálással fárasztani magunkat. Fiatal kísérőnk – aki nemcsak hogy nem beszél és nem ért angolul, még a saját nyelvén sem egy szószátyár típus – ezen a helyen indítja be zenelejátszó készülékét, amely a táskája tetején foglal helyet, és olyan erővel tolja ki magából a ritmusokat, hogy szó szerint visszhangzik a hegy. A szembejövők közül is jó néhányan, főleg a teherhordók, szeretnek zenére vonulni. Ezek általában olyan nyugati slágerek helyi feldolgozásait jelentik, amelyek finoman fogalmazva is igen kegyetlenül szólnak. Leggyakrabban Ed Sheeran hasonmása énekel – akárcsak a vendéglátóhelyeken, Ubudban vagy a lomboki Kután –, akinek a zenéje, bevallom, eredetiben sem tartozik a kedvenceim közé. De ebben a „formában”, és ezzel a hangerővel egy olyan helyen, ahol a Sembalun-völgyet fedő felhőzetet, a vulkán jelenlétét és a ködbe burkolódzó trópusi tájat szeretném figyelni, még sokkal kiábrándítóbbnak hat. Ahogyan a kettes tábor előtti füves részen bömbölő popzene is, ami egy németül beszélő nő lejátszójából árad szerteszét. Azt teljesen értem, hogy egyes helyiek, akik hetente kétszer vagy háromszor megteszik ezt a masszív utat föl-le, igénylik ezt a fajta pluszt, ezt a figyelemelterelő könnyítést. De azt egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy az ide látogató külföldiek, akik közül a legtöbben nem hogy a Rinjanit, talán más vulkánt vagy hegyet sem másztak meg korábban – lehet, hogy látni sem láttak közelről –, miért ugyanazzal „ütik el” az idejüket, mint mondjuk a Mariahilfer Strassén vagy az Oxford Streeten. Ezen a helyen igazán szembetűnő, hogy az európaiak mennyire képtelenek önmagában élvezni egy helyzetet, pusztán azt, ami itt és most megadatott. Mindig kell valami kiegészítő, „szórakoztató” elem, mert sosem elég a halmozásból, sosem elég önmagunkból, sosem elég az, ami miatt eredetileg ide érkeztünk.
Lefelé haladva a 3-as és a 2-es tábor közötti kanyargós, vékony peremekkel tarkított rész a legfárasztóbb.
A köd olyan sűrű, hogy talán ha tíz méterre ellátunk, a páratartalom valószínűleg száz százalék közeli, vagyis hiába van viszonylag hűvös a szokásos forrósághoz képest, csuromvizes mindenem. Zsibbad az összes tagom, a sok ellentartástól pedig, pontosan érzem, mindkét nagylábujjam körme bevérzett, és olyan égető fájdalom hasít a lábfejembe lépésről lépésre, hogy a könnyem kicsordul ereszkedés közben – ami persze nem csak a fájdalomnak, némi őszinte örömnek is betudható. Andi közvetlenül mögöttem halad. Óvatosan, guggolva lépdel lefelé a sziklák és a gyökerek közötti kis vájatokban, hogy még véletlenül se csússzon ki a lába alól a talaj, nem úgy, mint annak a baseball-sapkás srácnak, aki szó szerint seggen csúszik a sziklákon, miközben Ed – magunk között így becézzük fiatal kísérőnket – azt kiabálja utána egyszerre nevetve és némileg aggódó arccal, hogy bí kerful, bí kerful, amit egy mögöttünk érkező, talán brit vagy ausztrál férfi ujjongva Liverpoolként értelmez.
A 2-es táborban hasonló a tervezett program, mint huszonhat-huszonhét órával korábban, de miután beérünk, és fölpakoljuk a táskáinkat a pihenőhelyre Andival, meg sem várom az ételt, nyomban elalszom. Andi mindig csodálkozik azon; hogyan vagyok képes a legkifacsartabb pózban és a legelhagyatottabb, legismeretlenebb helyeken is két perc alatt elszundítani, s bár azt hiszem, ez alkati kérdés is, kétségtelen, elég sok olyan helyzetben voltam már a különféle utazásaim során, ahol egyszerűen rá voltam kényszerítve, hogy kényelmes ágy és puha párnák nélkül, a lehető legrövidebb idő alatt pihenjem ki magam. Az evés az ilyen helyzetekben viszont továbbra sem az erősségem. Pedig most, ébredés után muszáj volna megint magamba erőltetni valami szilárdat, gondolom. Egy német és egy francia csaj, akik a pihenőhely másik felén foglalnak helyet, közben nevetgélve arról társalognak angolul, hogy bár gyönyörű ez a hely, ha komoly összeget fizetnének érte, akkor sem másznának föl még egyszer a kráterig. Érdekes hallani azt a pár mondatot a szájukból, főleg azért, mert nekem egy ideje már az jár a fejemben; vajon hogyan és mikor volna lehetőségem visszajönni, hogy újra nekivágjak az útnak fölfelé.
Most, miután átvágtunk a vulkán keleti felén húzódó tágas mezőkön; elhagytuk azt az erdős részt is, amelyről korábban részletesebben írtam, és elértük a Sembalun-völgy első házait, kétségkívül megkönnyebbülök. Főleg, mikor végre föltűnik a kapu és a parkolóhely, ahonnan előző nap reggel gyalog elindultunk. A visszaérkezésben is van valami kifejezetten eufóriaszerű; és harminchat óra után először érzem azt, hogy tényleg jogom van leülni és pihenni egy kicsit. A sofőr, aki az előző nap reggelén áthozott minket Senaruból, láblógatva ül az egyik kocsi platóján, s ahogy figyelem őt meg a társát, ahogy hevesen vitatkoznak, rájövök, hogy rólunk lehet szó. Nyilván azt vitatják meg, kinek a feladata visszavinni minket a faluba.
A Senaruig vezető úton egy, szinte a katatóniához hasonló állapotban meredek rá a tájra. Andi hozzám hasonlóan merev tekintettel, szótlanul ül a hátsó ülésen. Alig fogjuk föl, ahogy suhannak el a fák, a települések kisebb-nagyobb házai, ahogy kerülgetjük az útra kifutó kutyákat és a labdázó vagy egymást kergető gyerekeket, miközben ismerős zene szól a rádióból. Hirtelen azon kapom magam, hogy a dallamot dúdolom, sőt, a szavak szintén ismerősek, Andi már mosolyog is rajtam, rajtunk – nyilván tudja, kinek a számát énekli ez a vékonyhangú indonéz.
Senaruban még várakoznunk kell. Onnan már egy kisebb autó egy másik sofőrrel visz minket tovább, megint az északi úton, csak most nyugat felé száguldunk az alkonyatban.
Ez a kifejezés patetikusnak tűnhet, pedig valójában egyáltalán nem az, sőt, a sebesség egyre csak növekszik, ahogy csökken a fény mennyisége körülöttünk. Miután elhagyjuk Bangsal kikötőjének magasságát, átlagosan száz körüli km/órával mehetünk, ami a vulkánmászó túra után egy kvázi kivilágítatlan, tehenektől, gyalogosoktól, motorosoktól telezsúfolt úton, ahol két autó helyenként nehezen fér el egymás mellett – az egyik kis település közepén imádkozó emberek ülnek a jobb oldali, azaz a szembejövők sávjának közepén –, nem épp megnyugtató, pláne nem egy bő órán keresztül. Azt tudni kell, hogy Lombokon, ha egy óra alatt úgy negyven-ötven kilométert meg tud tenni autóval az ember, az már kifejezetten jó tempónak számít. Az imént is említett számtalan tényező nem engedi a gyorsabb haladást. Nos, barátunk, aki vezet, mintha erről vagy nem értesült volna még, vagy egyszerűen – ez az esélyesebb – nem akarna tudomást venni a körülményekről; biztosan ráunt a „tötymörgő” tempóra; ki tudja, talán érzi, hogy jólesne már nekünk egy fürdő, sőt maga az ágy, de az is lehet, hogy egyszerűen csak a felesége várja sürgősen odahaza, szóval a szerpentin-úton még a helyi nagymotorosokat is megszégyenítő sebességgel haladunk Kerandangan irányába. Ami még hideglelősebbé, szürreálisabbá teszi az egészet, magát az estét, azt, ahogyan haladunk a sötétben már dél felé, hogy a hátsó ablakon egy füzérszerű, világító biszbasz okádja magából – váltakozva – a kék, a sárga, majd a rózsaszínűhöz hasonlatos fényeket. Eleinte úgy villog mögöttünk az út, mintha üldöznének; rendőr vészjelzőjéből eredő fénynek hat ez a lüktetés – csak a tülkölés hiányzik mellőle –, időnként az az érzés kerít hatalmába, hogy valaki már előre kihívta a mentőket miattunk, aztán jön, növekszik ez az erős valószínűtlenség-érzet, végül, mintha egy egyszerre gyönyörű, bizarr és nem kissé félelmetes álom képeit vetítené elénk valaki, amely – hiába pislogunk – sehogy sem akar véget érni.
Lennebb görgetve a teljes galéria megtekinthető.
