.svg)
A döngölt földút félig-meddig művelt földek közt kanyarog. Beljebb szarvasmarhákat látni, időnként az ütemes bőgésük hangját közel sodorja a szél. Majd megint meredekebb lesz a talaj, és egy viszonylag nagy kanyar után hirtelen kitágul a tér: a vulkán lejtőjén elterülő fű zöldjének végtelensége, s a kráter pereme alatt lebegő vékony felhő fehér sávja köti le a tekintetemet. Tudom, hogy ezt a komplex, állandónak tűnő, mégis gyorsan változó látványt, bár törekszem rá, képtelenség egy-egy fényképen igazán „jól" megörökíteni, miközben mégis folyamatosan felvételeket készítek. Ezalatt két dolog jár a fejemben: egyrészt, hogy még nagyon-nagyon az elején járunk, másrészt, hogy szednem kellene a lábamat, mivel már most vagy kétszáz méter lemaradásban vagyok a csapat legtöbb tagjához képest – egyedül Kim bandukol mögöttem, akinek kissé fáj a lába, és emellett igen sajátos túrázási stílusa van. Leengedem a gépet, és igyekszem utolérni a csapatot, amihez szükség van arra is, hogy az 1-es táborhely – ami csupán egy fedett pihenőhelyből, illetve egy ajtó nélküli vécés-bódéból áll – megállásra késztesse őket. Andi, bár kissé elcsigázott tekintettel néz rám, miután utolérem, láthatóan remekül bírja a túrát. Nem sokat beszéltünk az elmúlt két órában egymással, amiért érezhetően nem neheztel. Most a kövekre, a tájra, az egyenletes légzésre összpontosítunk. A tábor pár négyzetméternyi árnyékos részén kifújjuk magunkat, miközben bemutatkozás zajlik a háttérben. Hallom, hogy Mimi és Michael egy brit sráccal beszél, aki – ahogy ki tudom venni a beszédéből az egyre erősödő szélben – szintén hónapok óta járja Délkelet-Ázsiát; több hegyet, vulkánt is megmászott már, és hasonló tanácsokat kapott a Rinjanival kapcsolatban, akárcsak mi korábban.
A 2-es tábort egy hídon történő átkelés után közelítjük meg, amely egy igen masszív szakadék fölött ível át.
Ezek a vájatok, hol szélesebben, hol egészen vékony erek formájában, de labirintusszerűen hálózzák be a környéket. Ebben a magasságban – nagyjából 1400 méteren tartózkodunk – jóval ködösebb és hűvösebb az idő. Itt már nem sokat számít az, hogy Lombok éghajlata alapvetően szavannai. Még a híd előtt le kell szállnia a járművekről azoknak, így Atikának is, akik igénybe vették a már korábban említett motoros szolgáltatást. Innentől kizárólag gyalog engedélyezett a továbbmenetel. Az már a túra előtt eszembe jutott; vajon mennyire lesz szemetes a vidék? Ez Délkelet-Ázsiában pláne markáns kérdés, s bár a heves és hosszan tartó esőzések miatt csak egy héttel az indulásunk előtt nyílt meg az éves mászószezon a Rinjanin, arra gyanakodtam, hogy egyes helyeken reménytelennek vagy legalábbis nagyon lesújtónak mutatkozik majd a helyzet. Szerencsére tévedtem, de a gyanú ezzel együtt nem volt alaptalan. Sumbawán, vagy korábban, például Sumba keleti részén nem egy olyan partszakaszon jártam, ahol katasztrofális látvány tárult elém; ahol olyan mértékben borította szemét a partokat, hogy a bokros részt elhagyva a homok helyett szinte kizárólag műanyag holmikat, szétfoszlott ruhákat, zacskókat és gyerekjátékokat láttam, és a víz parthoz közeli, csupán térdig érő része is hemzsegett a műanyag palackoktól. A Covid-időszakot megelőzően a Rinjanin is kezdett elburjánzani a helyzet. Többek közt ezért hozták meg azt a rendeletet, hogy kizárólag szervezett túra keretében mászható a vulkán, ami magában foglalja azt is, hogy az egyes csapatoknak kötelező levinni a hegyről az általuk termelt hulladékot. Ennek persze több dolog is ellene megy; például az a tervezet vagy szándék, amelyről Márk, több helyi ember, de még egy teherhordó is beszélt nekem, azazhogy lanovkát építene egy magáncég a vulkán keleti oldalán. Az előkészületek állítólag megkezdődtek – egyes területek privatizációja megtörtént –, azonban az építkezésnek – amely a csúcs elérését megkönnyítve a látogatottságot bizonyára jócskán növelné –, és a környezet ezzel összefüggő átalakításának, azaz mértéktelen rombolásának egyelőre semmilyen nyomát nem láttuk.
A 2-es táborban egy nagyméretű épület is áll; a jó néhány fedett pihenőhely, kisbolt, fölállított közösségi sátor, vécé, illetve zuhanyozóhely mellett (utóbbiak nem működtek ottlétünkkor), amelyek az oda följutók kényelmét szolgálják. Ami kellemetlen, hogy a Sembalun-völgyből induló csapatok nagyjából egy időben érkeznek erre a helyre, így – mivel nem túl nagy ez a táborhely sem – hatalmas a tumultus. Mindenki igyekszik a lehetőségekhez mérten kényelembe helyezni magát arra az egy, maximum két órára, amit itt tölt. Ezalatt a kísérők, a teherhordók friss zöldségeket vágnak, rizst főznek, húst sütnek, levesalapot készítenek, miközben elég sokan igyekeznek különféle termékeket a fölfelé indulóknak és a lefelé igyekvőknek a lehető legjobb áron elpasszolni. Az egyes túracsoportok között időnként érezhető a feszültség, ha valaki nem a „megfelelő” helyre ül, véletlenül nem a saját cuccát bolygatja. Itt már mindenkiben, bármerre tart is, magasabb az adrenalin szintje, az arcok, a tekintetek árulkodók.
Amíg az ebédre várakozik a csapatunk, körbejárom a tábort. Angol, német, francia, olasz és persze elsősorban indonéz szavakat hallani; vannak, akik a fűben fekve alszanak, mások hatalmas tál ételt igyekeznek a szűk időkeret alatt magukba tömni; páran a kisbolt előtt álldogálnak – egyesek nem képesek lemondani a megszokott, és itt is kapható, tipikus árucikkekről –, hátrébb, az emelkedő tetején egy fiatal lány háttal, félmeztelenül áll, s miközben mosakszik, a tájat, a rohamosan változó környezetet figyeli, amely kezd beködösödni. Fehér, vastag áramlatokat hoz a szél. Most nem látszik a fölöttünk tornyosuló hegy, s hirtelen az a benyomásom, hogy kifejezetten hideg lett. De lehet, hogy csak azért érzem így, mert csuromvizes a hátam, miközben a gyomrom már korog az egyre határozottabb éhség miatt.
Levest kapunk, ami a bakso-hoz[1] hasonló, mégsem egészen az. Viszont laktató, és ami még fontosabb, meleg, az utóbbi fél óra környezeti viszonyait alapul véve ez nagyon is fontos. Evés közben az egyik csoport készülődését, majd az indulásukat figyelem. Páran a csapat külföldi tagjai közül hatalmas táskákkal a hátukon már a füves, meredek oldalon haladnak egy, a tábortól talán száz-százötven méterre húzódó domb irányába.
A különféle cuccokat cipelő teherhordók pedig – ez igazából akkor tűnik föl először – nem cipőt, hanem kínai papucsot viselnek.
Nehéz elképzelni, a följebb elhelyezkedő, sziklás részeken hogyan lesznek képesek ezeket a lábbeliket viselve biztonságosan és gyorsan közlekedni. Nagyon komoly mennyiségű vízből, edényből, egyéb eszközből összeálló – és legalább fejenként negyven-ötven kilogramm súlyú – málhát cipelnek. Mindezek a vállukra vetett rúd két végén elhelyezett kosarakban foglalnak helyet, ezekkel szlalomoznak a meredek oldalon a sziklák, a különféle egyéb természeti akadályok, és a már ereszkedő emberek között.
Miután mindenki végzett az evéssel, indulunk tovább. Fél egy van, és a földből kimeredő tábla jól láthatóan jelzi a téglaház mellett, hogy még több mint hét kilométer út vár ránk a kráter pereméig, legalább 1300 méter szintemelkedéssel. A tábor fölött hepehupás a föld. Egy vékony vájat vezet fölfelé, szinte egyenesen bele a ködbe. A látótávolság lecsökken – talán ha ötven métert engedélyez a permetszerű, szürke függöny előttünk –, a szél időközben még erősebb lesz, s így a látvány és a hőérzet szinte másodpercenként változik. Ismét hátul haladok, egyrészt, mivel még mindig a szedelődzködő, alvó, nevetgélő embereket fényképezem, másrészt, mert úgy sejtem, hogy egy ideig abban a magasságban tartózkodunk még, ahol a csapat tagjai fölött elterülő látvány – már ha látni belőle bármit is – sokkal elképesztőbb, mint ami mögöttünk terül el, és ebbe a látványba szeretném belekomponálni őket.
A dombot elhagyva magas fű között vezet az út, majd egy kitett részhez érünk: lapos, ám nem túl széles párkányon kell végighaladnia a csapatnak, miközben jobb oldalról mintha megtámasztaná a sziklákat a sűrű felhőzet. Lassan, óvatosan lépdelünk, mert időnként azért kitűnik a fehérségen nyíló kisebb réseken át, hogy legalább száz méter mély szakadék húzódik mellettünk-alattunk, amelynek legalján – a sötét színe miatt jól kivehető – a láva megszilárdult, hosszan elnyúló és szinte folyószerű alakzata „fut” a hegy alján elterülő tágasabb térségek felé. Aztán úgy negyedóra elteltével egy lejtős szakasz következik, majd egy híd, miközben tisztul a levegő, mintha gyors ütemben elszipkázná valami a felhőt mellőlünk. Megint tágas lesz a tér. Minden zöldes-sárgás színekben pompázik. Itt fák is akadnak, az ágaikkal szinte rálógnak az útra, s az alapvetően kavicsos-murvás terepen már nagyobb sziklák is hevernek, azokon kell fölmászni a következő táborhely irányába.
Egyre többen jönnek velünk szemben; úgy látszik, ez az a szakasz, ahol a le- és fölfelé haladók nagy része az úton összetalálkozik. A lefelé igyekvők közül a legtöbben eléggé megviselt állapotban vannak. Egyesek lassan, óvatosan haladnak, érezhetően minden lépést átgondolva, mások szó szerint seggen csúszva igyekeznek minél előbb lejutni a hegyről, nem kímélve sem a bőrük, sem az eszközeik épségét. Egy hatvan körüli, németnek látszó – vagy talán holland – úr, kezében egy túrabottal araszolgat a nagy darab kövek között, és nem is az köti le a figyelmemet igazán, hogy egy friss, és jókora méretű seb tátong a felkarján, hanem egyrészt a koncentrált figyelem, mely az arcáról sugárzik – egyszer sem pillant rám, csakis az utat figyeli, miközben elhalad mellettem –, másrészt, hogy mindene sáros és barnás-fekete. Nyilvánvaló, hogy sokszor hanyatt vágódott szerencsétlen az órák óta tartó ereszkedés folyamán.
A 3-as tábor egy széles mederben fekszik, ahol láva ömlött alá valamikor.
A medret sötét, szinte teljesen fekete, homokká őrlődött anyag borítja, illetve hatalmas kőszirtek szegélyezik, amiken csak egy-egy vékony facsonk mered az ég felé. Bár a háttérben van némi zöld, és a velünk párhuzamosan futó gerinc oldalán is meg-megmutatkozik az élet, mégis olyan benyomást kelt a hely – főleg, mikor fölmászok Andi előtt a hatalmas, emberméretű, kopott szürke sziklákon, hogy alaposabban körbenézzek –, mintha nem a Föld nevű bolygón, hanem egy ismeretlen holdon járnánk, ami vulkanikusan nemrégiben még aktív volt.
A táborhely gyakorlatilag két részből áll itt. Az elülső helyen egy, a muszlim imádkozóhelyekhez hasonlatos pihenőhely emelkedik ki a földből – talán többek közt ez is a funkciója –, de a napsütés ereje miatt ezen a fa szerkezeten csupán két középkorú nő üldögél, tikkadt állapotban. A hátrébb fekvő rész, ami viszont az árnyékot adó sziklafalak mentén kialakított kvázi-főzőhely, teljesen tele van. Néhány arc ismerősnek tűnik pár órával korábbról, de kissé homályosan látok, mert a szemembe csorog a saját izzadságom, és hát, fáradok. A pihenőkkel együtt lassan öt órája úton vagyunk fölfelé; nagyjából harminc-harmincöt fok van legalább kilencven százalékos páratartalommal, a táskám pedig tíz-tizenkét kilót nyom a benne rejlő fotós és egyéb cuccokkal együtt. Andi kissé kétségbeesett arccal néz rám, de nem szól, csak ingatja a fejét, miközben lerakja a táskáját maga mellé, hogy helyet foglaljon a kövekből kirakott, téglalap-alakú pihenőhely szélén. „Ügyes vagy” – mondom neki biztatólag, mert így gondolom, sőt így is van, de a hangomon érzem, hogy nem túl meggyőző, miközben bízom abban, hogy tudja: csak a megterhelés és a szomjúság miatt.
Enni képtelen lennék, a vízivással viszont nehezen tudok leállni, most, hogy nem vagyunk mozgásban. Andi azonnal rám szól, hogy csak óvatosan, kisebb kortyokkal, ne terheljem le hirtelen a szervezetemet, és milyen igaza van. Az Öreg közben valamit folyamatosan rágcsál. Az arcát figyelve hamar eszembe jutnak a folyton-bételdiót-rágó, idős helyiek. Úgy látszik, kényszeresen rágniuk kell, ami kétségtelenül nyugtató hatású, még akkor is, ha nem enyhén-hallucinogén szert visz be a szervezetébe az ember. Michael és Mimi már vagy egy negyedórája megérkeztek erre a táborhelyre, s amikor mi lepakoljuk a cuccainkat, ők indulnak tovább. Náluk csak egyetlen táska van, amit Michael visz – az sem tűnik túl vaskosnak –, de láthatóan, és teljesen érthetően, nincs kedvük a hőségben üldögélni tovább, a fedett, árnyékos részen pedig mindannyian nem férnénk el, így átadják a helyüket a mögöttük érkezőknek, azaz nekünk.
Jegyzetek:
[1] indonéz húsgolyó leves
Lennebb görgetve a teljes galéria megtekinthető.
