.svg)
A propelleres gép lassan eléri az utazómagasságot, ami a Kis-Szunda-szigetek között mindössze három-négyezer métert jelent. Szűk a hely, hűvös van, mégis izzadok, mint egy hátasló, mert a beszállás előtt át kellett sétálnunk szinte az egész kifutópályán, hogy helyet foglalhassunk a talán negyvenszemélyes gépen. A szigeten egyenletes harmincöt fok volt napközben az elmúlt egy hét alatt, csak a reggelek és az esték adtak némi enyhülést. A reptéri terminálok napközben pedig csak látszólag jelentenek megoldást a maguk húsz fok körüli, agyonhűtött belső terükkel, mert a bent töltött idő után a „szenvedés” kint jelentős mértékben hatványozódik. A repülő mérete miatt az emelkedés nem annyira könnyed és sima, mint a nagyobb utasszállítókkal történő utazás esetében, s a kisebb szigetek közt egyébként is erősebb a parti szél, ami rendesen megmozgatja a járatokat, és így az utasok bélrendszerét is. A szűk kis ablakon át visszapillantva, a felhők között látszik a Tambora-vulkán, amelyen – alakjának méltóságteljes határozottságával együtt is – jól látszik, hogy egykor jóval magasabb lehetett. Ameddig csak lehetséges, figyelem a csonka kúpot, ami lassan eltűnik a szél mozgatta felhők mögött, miközben a gép már nem csak emelkedik, fordul is a levegőben, hogy a Sumbawával szomszédos Lombok felé vegyük véglegesen az irányt.
A Tambora 1815-ös kitörése kataklizmatikus esemény volt, amely a legtöbbek számára talán nem sokat mond, ám ez volt az a modern kori erupció, ami a nyár nélküli évet okozta az európai kontinensen, és persze nem csak arrafelé.
Egy olyan eseményről beszélünk, amely alapvetően határozta meg az amúgy is, már évszázadok óta kis jégkorszakban „tengődő” európai kontinens gazdaságát, és amelynek mindenképpen jelentős – bár nyilvánvalóan nem teljesen azonos jellegű – hatása volt az emberek mindennapjaira, közérzetére, s így persze egyes művészek életére, alkotásaira és azoknak alaphangulatára is.
Ha hihetünk egyes irodalomtörténészeknek, 1816 nyarán, amikor a szokatlanul alacsony hőmérséklet miatt egy kis társaság – Mary Wollstonecraft Godwin, féltestvére és későbbi férje, Claire Clairmont és Percy Bysshe Shelley, illetve barátaik, George Byron és John William Polidori – nem tudta élvezni a svájci nyaralást, „unaloműzőként” versenybe fogott, amelynek lényege az volt, hogy vajon ki találja ki a legfurcsább és legrémisztőbb történetet a négy fal között ragadtak, azaz a maguk szórakoztatására. Ennek a fölhívásnak – és alapvetően a Tambora kíméletlen aktivitásának – köszönhetően született meg – Mary Shelley tollából – a mindenki által ismert és valóban rémisztő Frankenstein-történet. De eszünkbe juthat Beethoven is, nekem legalábbis eszembe jutott közvetlenül az indulás előtt a Sumbawa Besartól csak tíz kilométerre elnyúló Ai Loang nevű partszakaszon sétálva, mert „az év, amikor nem volt nyár” számára szokatlan passzivitásban telt, levert, depressziós volt, s a rá következő esztendők sem az alkotásról szóltak elsősorban, mely vélhetően nem csak az akkorra már jelentősen leromlott hallásának volt köszönhető.
Folyton az indulásra gondolok, de még lent vagyok a parton, közel a természethez, a vízhez. Európai ember lévén nehéz az elszakadás, és kétségtelen, gyönyörű a napsütés, a fehér homok közt megbúvó kagylók ezerféle színben tükrözik vissza a fény sugarait, apró rákok szaladgálnak a lábam alatt, miközben a közeli öblöt mangrovefák hada sötétíti be, teszi árnyékossá.
Szemben a Mojo-sziget fás félköríve húzódik, és tőle jobbra, jóval távolabb, a felhők között ott bújik a Tambora – nem olyan élesen, mint ahogyan a levegőből látszik majd –, most elnyúltnak, komótosnak, megfontoltnak mutatkozik, mint aki egy komoly megpróbáltatás után megérdemelten pihen. Geológiai szempontból a kitörés óta eltelt idő igencsak kevésnek számít, és bizony – döbbenek rá nézelődés közben – nem kell különösebben kutatni itt a környezetben ahhoz, hogy fölfedezzük az erupció nyomait, aminek következtében legalább száz köbkilométernyi (százmilliárd köbméter) anyag tört a felszínre, illetve jutott a légkörbe. Hatalmas kőzetek hevernek szerteszét a szigeten, és a jellegükből, formájukból könnyen kikövetkeztethető, honnan származnak valójában. És hirtelen egyszerre válik nagyon kézenfekvővé, bizonyos értelemben „átélhetővé” a tragédia, és marad ugyanakkor fölfoghatatlan az a tény, hogy a Kis-Szunda-szigetek egyikén lezajlott események egy, a szigettől mintegy tizenötezer kilométerre fekvő földrész lakóinak életét alakították át, szó szerint gyökerestül. Jelentős hiányérzet van bennem, ami, azt hiszem, a fölfedezési vágy kielégítetlenségéből ered, mert bár sok helyen jártam Indonézia szerte a sumbawai látogatást megelőzően, csak távolról figyeltem napokon át ezt a hegyet, és nem közelítettem meg úgy igazán, pedig lehetőségem lett volna rá. Benne rejlik ebben az érzésben az, amit örömodázásnak szokás nevezni, de sajnos van benne némi lustaság is, ugyanakkor az abból fakadó erős tartózkodás, hogy egy korábbi szerencsétlen baleset miatt – amely a közeli Nusa Penida szigetén történt – fizikailag nem vagyok a legmegfelelőbb állapotban. És persze annak a gyötrő tudata, hogy egy, talán soha vissza nem térő lehetőséget szalasztottam el. Azonnal eszembe jut az is, amit pár héttel korábban egy fiatal idegenvezető, Isnardi mondott nekem eredetileg tört angolsággal, még Jáván, Yogyakartában: „Ha lehetőséged van, mássz föl egy vulkánra!” „Melyik vulkánt ajánlod?” – kérdeztem vissza, nem a legtiszteletteljesebb módon, hiszen sejtettem, hogy a Merapit mondja majd; egyrészt, mivel a jávaiak szinte szentként tisztelik, másrészt azt én magam is tudom, hogy az az egyik, ha nem a legaktívabb vulkán egész Indonéziában, tehát mindenképp különleges. „A Rinjanit!” – vágta rá ellentmondást nem tűrően Isnardi, ami persze nagyon meglepett. És amikor eszembe jut, ahogyan ezt mondta ott a Malioboro utca sarkán állva, valamivel nyugodtabbá válok, mert ez az emlék ráébreszt, hogy szerencsére van még némi időm. Mert ha a Tamborát most ugyan „elszalasztottam”, a megmászását legalábbis biztosan – hiszen a gépünk három óra múlva fölszáll majd a sumbawai Sultan Muhammad Kaharuddin reptér aszfaltjáról –, még megfogadhatom annak a jóindulatú, és minden bizonnyal tapasztalt vezetőnek a tanácsát. Főleg, mivel úgy alakul, hogy Lombokra utazunk most, amelynek közepén nem más, mint a Rinjani-vulkán emelkedik.
Amennyiben a gép Sumbawa felől érkezik Lombokra, biztosan úgy repül, hogy elhalad közvetlenül a Rinjani mellett, nagyjából abban a magasságban – a szigetet gyakorta szinte teljes egészében beborító felhők fölött –, ahol a vulkán kúpja már az égig ér.
Ez a hegy a második legmagasabb aktív vulkán Indonéziában, és legutóbb 1257-ben produkált kataklizmatikus kitörést , hasonlót, mint a Tambora közel hatszáz évvel később, a modern vulkánkitörési index alapján (VEI) 7-es erősségűt , amelynek a kutatások szerint köze volt a középkor vége felé kialakult és már említett kis jégkorszakhoz, tehát az egész Földön jócskán éreztette hatását. Akárcsak a Sumbawa szigetén emelkedő vulkán 1815-ös kitörésekor, a Föld átlaghőmérséklete ekkor is jelentősen lecsökkent. A termények világszerte elpusztultak, évtizedekig éhínség tombolt a Föld jelentős részén – erről egyes kínai beszámolók részletesen tudósítanak –, és bizonyos feltételezések szerint a lehűlésnek, a természet pusztulásának, az élelemhiánynak komoly köze volt a járványok, s így talán a 14. században pusztító fekete halál igazán súlyossá válásához is. Lombok szigetén a szájhagyomány útján továbbadott esemény részleteit pálmalevelekből készült lapokra jegyezték föl ősi jávai nyelven – a 18. század környékén, azaz több évszázaddal a kitörés után –, a feljegyzések pedig – melyeknek együttes neve: Babad Lombok – a modern indonéz nyelvre fordításukat követően váltak a nagyobb közönség számára tanulmányozhatóvá. Mivel a Szamalasz-kitörés eseményeihez nem rendeltek évet a korabeli feljegyzések készítői, a kutatók érthetően a geológiai nyomokból indultak ki, azok alapján határozták meg a kitörés pontos időpontját. A pálmalevél-följegyzések tartalmazzák a hegy összeomlásának, illetve a törmelékárak mozgásának részleteit, ahogyan azok nem csak átalakították, szinte megsemmisítették a korábbi tájat. Bennük szó esik tűzesőről, perzselő szelekről, amelyek eltöröltek nem egy falut, elpusztítva az akkori lakosság jelentős részét. Az egyik pálmalevél-könyvben szó van Pamatan elveszett királyi városáról is. Az írások szerint a sziget síkvidéki – s egyben a tengerhez közel eső – felén mintegy tízezer fős város virágzott, fejlett mezőgazdaság, kereskedelem jellemezték – ám ennek a településnek, vagyis a romjainak pontos holléte máig ismeretlen.
Alapvetően két hivatalos út létezik, az egyik a Sembalun-völgy irányából, ez a nehezebb, egy pedig Desa Senaru felől, ez a könnyebbik – mondja a velem szemben ülő, középkorú szaszak férfi, aki a Senggigi Art Markethez közeli kis „utazási iroda” vezetője, miközben a kiterített, fénymásolt térképen mutatja az ujjával, hogy merre vezetnek az útvonalak. Indonézül beszél, én azonban csak néhány szót értek ezen a nyelven, úgyhogy egy fiatal, húsz év körüli srác fordít, illetve időnként – ha valami lényegeset a srác sem tud elmagyarázni – a mellettünk ülő, Szumátra mellől származó indonéz lány, Atika, aki kiválóan beszél angolul. Piszok fáradtak vagyunk a brutális hőségben tett utazás miatt, s ami azt illeti, egyik út sem tűnik könnyűnek. Korábban több helyi és itt élő európai is megerősített abban a feltételezésemben, hogy a Rinjani-mászás nem sétagalopp. Bennem ezzel együtt már megszületett a döntés, főleg, hogy a Sembalun-völgyet, sőt Desa Senarut ismerjük, hiszen pár héttel korábban, Gauder Márk barátommal – aki akkor már tíz éve Lombokon élt – jártunk a régióban, de Andrea arcán látom, hogy a várhatóan nyolc-kilenc órán át tartó masszív fölfelé haladás és mászás csak mérsékelt módon lelkesíti. Pláne, hogy a férfi közben hozzáteszi azt is, hogy ő a Sembalun-völgyből induló, azaz a komolyabb nehézségi fokú túrát javasolja, méghozzá holnap, amikor biztosan megy már egy kisebb csapat, amelyhez volna lehetőségünk csatlakozni. Atika, még azelőtt, hogy megszólalnék, rákérdez, hányan vannak a már említett csapatban, mire a fickó fölemeli a kezét, majd három ujját mutatja. Nyilvánvaló, hogy szükségük volna ránk; hiszen nekik csak úgy éri meg elindítani egy adott túrát, ha kellő számú résztvevő van a csapatban, és a három bizony kevésnek tűnik. De az itt létünk, maga a lehetőség, persze nem csak számukra kedves. Ami azt illeti, azonnal fölvillanyoz, hogy már holnap lehetőségünk volna indulni, hiszen négy évvel korábban is biztattak a hegy megmászására, de a 2018-as lomboki földrengés okozta földcsuszamlások miatt ez akkor lehetetlennek bizonyult.
Jegyzetek:
1. Vulkáni kitörés
2. Beethoven életének ezen időszakáról Jan Caeyers, a zeneszerzőről szóló kiváló monográfiájában, részletesen ír. Lásd: Caeyers, Jan: Beethoven. Typotex, 2013.
3. Simkin, Tom; Smithsonian Institution (1981), Volcanoes of the world: a regional directory, gazetteer, and chronology of volcanism during the past recent 10,000 years, Hutchinson Ross Pub. Co.; [New York]: Distributed world wide by Academic Press, ISBN 978-0-87933-408-6
4. A (VEI) 7-esnél csak egyetlen erősebb fokozat létezik, azonban ilyen erősségű kitörés i. e. 26500 óta nem történt. Lásd: Newhall, Christopher G.; Self, Stephen (1982.). „The volcanic explosivity index (VEI): an estimate of explosive magnitude for historical volcanism”. Journal of Geophysical Research 87 (C2), 1231-1238. o. ISSN 0148-0227
5. Szamalasz: a Rinjani korábbi elnevezése.
6. Oppenheimer, Clive: "Ice core and palaeoclimatic evidence for the timing and nature of the great mid-13th century volcanic eruption". International Journal of Climatology, 30 of March, 2003.
7. Landy-Gyebnár, Mónika: Pálmalevelekre jegyzett vulkánkitörés, National Geographic Magyarország online, 2022. december 24.
