A „rettenetes” megfogalmazása és feloldása (3.)

Folytatás előző lapszámunkból

Monográfiáimban korábban számomra megnyugtató poétikai leírást találtam a Tücsökzene szerkezetére, összeolvasva Lukács György korai műve, A regény elmélete szerkezetével. Ez magyarázatát adhatta az életrajzi meditációként való olvasásnak. Életrajz, nevelődési regény és a létezésben elhelyezkedő emberi tudat poétikai összeolvasását látva a műben. Ugyanakkor ezzel az értelmezéssel a korábbi kötet, a Te meg a világ árnyékába is helyeztem. A goethei példázathoz való mérekezést követve a költészet és valóság viszonyításaként felfogott alkotásfolyamatban. Nem figyeltem fel az 1945-ös Naplója önértelmezésére, amely még befejezetlennek mutatja a költő pályaképét. Tudatosan – és mégis öntudatlanul. „Vezesd őket, Werther »könnyes árnya«!”

És kötődik hozzá a költői pálya – valójában minden költői pálya – befejezetlenségének kimondása. Az interjú készítője önmentő megjegyzést kapcsol ezután. Nem veszi észre, hogy az „Élete végéig sem alakult ki szegény” nem lekicsinylő megjegyzés. Hanem az „ars poeticá”-nak mint olyannak a minősítése. Hiszen éppen a kétféle poétika összefüggésének alakulását mondja ki ezáltal. Nem József Attila a vesztes ebben a mondatban. Inkább maga Szabó Lőrinc – aki ekkor már tudja, nem adatik meg, hogy valahai vitájuk szellemében befejeződhessen pályája. József Attilát személyisége pusztulásáért sajnálja – magát viszont költészete befejezetlensége miatt.

És korábban arra se figyeltem fel, hogy éppen a Te meg a világ kötet egyik legkiemelkedőbb verséhez is kötődik éppen ez a vers. Amelynek halszimbolikáját magyaráztuk és vitattuk – én is kerekítem, te is kerekíted alapon – Kulcsár-Szabó Zoltán kollégámmal a Werther-regény őrült fiújának szabadságképzetével. Amely pedig éppen József Attila figurális és poétikai alakjának féltő megidézése is lehetett. A Vers és valóságban felidézett párbeszéd előképe. Miként a Fellini-féle kísértet-felvonulásra szólító mottó is, a József Attila-i sors gyászkísérete. A Goethe-szöveg Szabó Lőrinc fordításában, a vers keletkezését követően ekként hangzik:¹

– Szóval boldog volt? – kérdeztem. – Ah, bár lennék megint az! – mondotta. – Akkor olyan jól éreztem magamat, olyan könnyű, olyan jókedvű voltam, mint hal a vízben. – Heinrich! – kiáltott most egy öregasszony, aki az úton felénk tartott. – Heinrich, hol bujkálsz? Mindenütt kerestünk, vár az ebéd! – A fia? – kérdeztem, és az asszonyhoz léptem. – Igen, az én szegény fiam – válaszolt. – Nehéz keresztet mért rám az Úr. – Mióta ilyen? – kérdeztem. – Csak fél esztendeje, hogy ilyen csendes – mondta. – Hálistennek, hogy már ennyire van, azelőtt egy álló esztendeig dühöngött, meg is láncolták a tébolydában. Most légynek se vét, csak mindig királyokkal meg császárokkal van dolga. Olyan jó, szelíd fiú volt, segített, hogy megélhessek, gyönyörűszép volt a kezevonása, és egyszerre csak búskomor lesz, forró lázba esik, aztán őrjöngeni kezd, és most úgy van, ahogy látja az úr. Ha mind elmesélném – Félbeszakítottam beszéde árját, és megkérdeztem: – Milyen időt magasztal a fia, hogy akkoriban oly boldog volt, olyan jól érezte magát? – Szegény bolond! – Felelt szánakozó mosollyal az asszony. – Biztosan arra az időre gondol, amikor nem volt eszénél, mindig azt dicséri; azt az időt, amit a bolondokházában töltött, ahol semmit sem tudott magáról. – Mint egy mennykőcsapás, úgy ért ez a közlés, valami pénzdarabot nyomtam az öreg markába, és gyorsan otthagytam őket. – Amikor boldog voltál! – kiáltottam fel, a város felé sietve. – Amikor oly jól érezted magadat, mint hal a vízben!

A szövegnek a bibliai halszimbólum magyarázatához való kötődése hasonlóképpen a személy és a szerep szétválásához kapcsolódik. Miként „Az én királyságom nem e világból való” Krisztus-válasz szintén a különbözés hangsúlyozása, bárha ugyanakkor éppen a Szabó Lőrinc-i értelmezés szerint válhat a Megváltás messiási szerepének a beteljesítőjévé. Jézusnak be kell teljesítenie szenvedésével és halálával az emberi szerepét, hogy teljesülhessen a küldetéses szerepe.

„Bent egy, ami kint ezer darab/Hol járt, ki látta a halat,/hogyha a háló megmaradt/sértetlenűl?”

Eszerint éppen a Pilinszky – másért – kifogásolt formázásmódjával hangolódik össze József Attila szövegszerkesztési elképzelése. A zárt és nyitott világlátás, a szerepek „rettenetes” váltakozása lehetett vitájuk tárgya. Ebből a patthelyzetből – a jellegzetes Szabó Lőrinc-i formázást követve majd életműve lezárultával Pilinszky jut el költői alkotásmódjának gyakorlatára figyelve: „Ritkán láttam költőt, aki ilyen szisztematikusan tudott volna dolgozni”²; vagy máshelyt: „Költészetét kötetről kötetre úgy építette és fejlesztette tovább, mint valami filozófiát, szinte már tézisszerű alapossággal.”³ És itt nem is a Tücsökzenét, a látványos megjelentetést kell jeleznem, hanem éppen az azt szinte megalkotásával és megjelentetésével bekeretező Hálaadás című vers történetét, amely a maga billegő voltában egy keserves poétikai birkózás, csatlakozása a kortárs európai költészet dialogikus szövegezéséhez, amely magára vonzza az általa „beborításnak”⁴ nevezett rálátást és ráhallgatást a létezésben elhelyezettség oximoronjának érzékelésére.

Ezért is a kései megértés egyben – ha más tartalmi kapcsolódáshoz kötődve is –, de éppen a Tücsökzenével kezdődő kinyílásban figyeltetett fel a József Attila-i poétika változására. A „játszani is engedd” szétválasztás értékének ad hangsúlyt. Ember és szerep szabadon engedéséhez. József Attila „átírásai” Szabó Lőrinc Tücsökzene képlete felé is utat nyithattak. Főként A huszonhatodik év elképzelt téridejéhez. Mindkettő a huszadik század oximoronjának, a „rettenetes”-nek az oldásához végülis elvezethetett. Ezzel kaphat hangsúlyt Szabó Lőrinc halála előtti pillanatban fogant interjúja. A megértés és összetartozás tudatosítása, összekötve a század poétikája oximoronjára való kapcsolódásukban.

Ezért ösztönösen kötődik össze a címben a Werthert fordítva az és mindig záradékkal. A Te meg a világ kötetbe készülő vers magával a fordítás befejezésével – mintegy lezárva a fordító szerepét – megszakít, és várja a „rettenetessé” alakuló József Attila-i sors folytatódását, ezzel is összekötve a szerepet szereplője elképzelt sorsával. Bárha József Attila sorsát a versben szinte ösztönösen kötötte a személy által megélt szereppel, mégis a vers poétikai megalkotottságát végül kiengedi sorsának bezártságából. Éppen a Jézus Krisztus evangéliumi kettős szerepétől ihletődve a maga poétikájában. A címben kimondott „mindig” ekként vezet majd a Tücsökzenének Az Árny keze című darabjához, „egy Költő Agyá”-ban alakuló látomásához.

* * *

József Attila ugyanakkor a maga verseiben folytatta – a maga gyönyörűségére? poétikája szabadulását megteremtve és igazolva? ki tudja, miért? talán csak ösztönösen? – felülírni a Szabó Lőrinc-i poétika zártságát. Mintha vitájuk már célt ért volna. Az Eszmélet című verset ennek a nemes párviadalnak látom: „Én fölnéztem az est alól/az egek fogaskerekére/csilló véletlen szálaiból/törvényt szőtt a mult szövőszéke/és megint fölnéztem az égre/álmaim gőzei alól/s láttam, a törvény szövedéke/mindíg fölfeslik valahol.”

József Attila végül is miben vitatkozott poétikailag a mesterrel? A Te meg a világ narrációjában Szabó Lőrinc az ember szereptelenné lefokozódását a szerepek állandóságával dialogizáltatja. Az idő csak szerepcserét hoz, de a rend változását nem ígéri. József Attila ugyanekkor a lét lehetőségében benne érzékeli a változás lehetőségét. Ezért választja a poétikai vita formájaként a Szabó Lőrinc-i szabályozottság reményét. Számára a létezésben való elhelyezettség egyben a változásra készség nyitottságát jelenti.

A legjelentősebb ilyen produkciója József Attilának az lesz, amikor nemcsak felülírással vív, hanem saját versében, saját gondolkozását a Szabó Lőrinc-i formáltságba helyezi elsőként, majd ezt a saját versszövegét írja felül.

Legyen példám egy töredékben maradt közismert versszöveg: „dolgozni csak pontosan, szépen,/ahogy a csillag megy az égen,/ugy érdemes.”

Mintha az Eszméletbe, a Téli éjszakába vagy az Ódába készülne csatlakozni a szöveg. Majd beépíti egy „tanító”-szövegbe, hogy messziről jelezze saját távolítását a vállalt szövegétől. Élteti, hogy eldobhassa.

De sokkal izgalmasabb az Ars poetica eredetileg szövött szövege, amelyet Szőke György kollégám javaslatára a József Attila versszövegek kritikai összegyűjtője, Stoll Béla külön versként közölt a 2005-ös, a Balassinál megjelentetett háromkötetes változatban:⁵

Az idő lassan elszivárog.

Ne lógj a mese langy tején.

Hörpintsd a valódi világot

habos éggel a tetején.

Szép a forrás – merülj el abban!

A nyugalom és remegés

egymást öleli s kél a habban

kecsesen okos csevegés.

Más költők kincseit ne szedd el.

Mocskolván magukat szegyig,

koholt képekkel és szeszekkel

mímeljen mámort mindegyik.

Te kerülj túl e mai kocsmán

az értelemig és tovább!

Szabad eszeddel ne add ocsmány

módon a szolga ostobát!

Te ne alkudj, te legyél boldog!

Másként akárki meggyaláz,

megjelölnek pirosló foltok,

elissza nedveid a láz.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!

A mindenséggel mérd magad!⁶

Te sziszegve se szolgálj aljas,

nyomorító hatalmakat!

Ne fogd be pörös, ékes szádat!

A tudás előtt tégy panaszt!

Rád tekint, pártfogón, e század:

rád gondol boltban a paraszt;

téged sejdit a munkás teste

két merev mozdulat között;

rád vár a mozi előtt este

gyermek, ha rosszul öltözött.

Kiáltsd ki: „Még nem nagy az ember,

de képzeli, hát szertelen;

kisérje két szülője szemmel:

a munka és a szerelem!”

S ha táborokba gyűlt bitangok

versed hiveit üldözik,

van anyaföld is, ahol tankok

erősitik föl rímeit!…” (Ars poetica [I.])

A közölt megjelenítés jellegzetesen visszakötődik a Te meg a világ szerkesztett formavilágához: az aktor az önmegszólító vers „Ki beszél?” kérdését vezeti fel. Csakhogy ebben a formáltságban a Szabó Lőrinc-i szerkezetben éppen már a József Attila-i szerepet megszólaltató szöveg olvasható. Amelyik erőszakkal ellenzi az ekként rákényszerülő szerepet. Ezért kényszerül József Attila a vers szövegét a jellegzetes József Attila-i vershelyzetbe visszahelyezni: „Milyen a létezésben elhelyezettsége?” Ennek a kulcsmondata kétféle szemléletű fogalmazást is felvet: a Szabó Lőrinc-i zárt, változtathatatlan meghatározottságú – az akkor még ismeretlen, mégis a Szent Ágoston-fordításhoz hasonlító – „A mindenséghez mérd magad!” szöveget szembesíti a József Attila-i nyílt, változásra fogékony „A mindenséggel mérd magad!” esély-lehetőséget hordozó szöveggel.

Valamint a szövegátírást kiegészíti a Cserépfalviék megőrizte önálló szövegnek a készülő vers felülírt változata elé csatolása.⁷ Amely egyben magát a felülírást indokolja meg. A két forma különböztetésének kihirdetését. „Nem volna szép, ha égre kelne/az éji folyó csillaga.”

Mintha a később Pilinszky által a Kant–Laplace-jellegű világképre utaló, éppen a Te meg a világ a létet és szerepet egybezáró szabályozott rendjére utalna vissza elutasítólag. A létezés rendjét egyfajta tükörkép-valóságba zárva borzadna vissza a „rettenetesség” zárt rendjétől.

Ugyanakkor ebben a – soha sem létezett – „Szabó Lőrinc-i változatban” megidéz József Attila egy régi, jellegzetesen Szabó Lőrinc-i varázsszót: „Anyaföld”. Egyértelmű vonatkoztatottsággal.⁸ Sőt hasonló, a sajátjára emlékeztető poétikai helyzetből emeli ki. A szót Szabó Lőrinc a korai politikai kriminalizáltság ellenében teremti meg, miként József Attila is politikai konfliktusára utalva idézi meg, záró-védő erejű hatására visszautalva. A fogalmazvány érdekessége: Szabó Lőrinc soha nem tudta meg, hogy egy pillanatra akár számára is biztatásul akarhatta átvenni a kifejezést az ifjabb költő. Aki a maga „súlyos” helyzetében mint védő-kifejezést gondolta el – „magában” – a rettenet oldásaként: „Néha bitang szelek kószálnak, a/fáknak távoli híreket mesélve:/Haragos tornyokat dobál a tenger,/Csikorognak a hegyek s északon/újból csalóka szivárványt ragyogtat/a vörös sarló és a kalapács./– Senki se figyel szavukra… Ha jön még/valaha tisztulás: a Föld, az áldott/Anyaföld indúl meg, s harca a Béke/szent harca lesz s ez a harc lesz a végső!”

Saját csalódásával méri össze József Attila a Szabó Lőrinc-i költészetben kezdetektől megszólaló rettenetet. És az ő akkori biztatásával véli kiemelhetőnek önmaga poézisét a pusztulásból. A védettség csodaszavával akarja mindkettejük létét megmenteni. Legalább a poézisben.

És addig? Belesimul a Te meg a világ „rettenetébe”, a csalódás világát éli át, ami ellen éppen tiltakozott a személyes vitájukban, akárha nemzedékük nevében is. Itt, ekkor, ebben a soha ki nem adott vázlatban találtak egymásra. A szerepvesztettség tudatosulásakor: „De addig? Addig rothadunk tovább az/az időt-csúfoló, megőrült időben./És meglehet hogy egykor igazunk lesz/és meglehet hogy nem lesz igazunk;/s az is lehet hogy sohasem kerűl/sor igazunkat bizonyítani,/hisz minden késik… késik… Alszanak/az elcsigázott testek és mezők/s már megszokták: a tegnap iszonyú/nyomora iszonyúbb holnapra döbben.”

Egymás távolában, mégis ars poeticáik találkozásával. A mindkettejük által átélt „súlyos felhők” között.⁹

A poetikákat összeolvasó szöveg pedig a valóságban nem is létezett. Kollégám sugalmára, másik kollégánk rakta össze csupán. Egy kritikai kiadás pillanatában. Talán azért, hogy most én összeolvashassam. „Súlyos felhők űlik meg az eget/és csak a gyermek ártatlan szeme/lát csillagot… Körülöttünk a bátrabb/börtönbe-láncoltat testvére őrzi:/vasbilincset a testvér vasszurony…/A sápadt csüggedés fegyencei/vagyunk és tétován lengve a szélben/tudjuk hogy itt minden fölösleges/s meghallani se merjük a varázs-/szót: Elromlott minden; kezdjétek újra!”

József Attila megtalálta Szabó Lőrinc szavai közül az egyetlent, amellyel hatásosan és poétikai érvénnyel kapcsolhatta a mindkettejükben (sőt Yeats révén a század Európájára érvényesen), rejtekutakon egyként benne élő oximoront. És ha így olvasom ezt a vázlatot, akkor azt is feltételezhetem, hogy József Attila a Te meg a világ megjelenése idején is értette már a Semmiért Egészenben születésétől kezdődően benne élő oximoront? A szövegbeli narráció a „Költő Agyá”-ban az alkotás során e varázsszó beledolgozásával létköltészetté olvasta át az oximoron felé kinyíló szöveglehetőséget: „az értelemig és tovább”.

* * *

Miért vált fontossá Szabó Lőrinc számára a József Attilára emlékező interjú? Mert kettejük kánonbeli helyzetét akarta tisztázni. A maga számára és rögzíteni utókoruk előtt. Kettejük poétikai helyzetét felmérni. Ezzel saját helyzetét mérte meg a magyar lírában. Jelzést hagyott a Te meg a világ kötet és fiatalabb társa viszonyáról. Poétikájának utóbbi, ostrom utáni megváltozását utókora ítélte meg. Egy váratlan kihívással Pilinszkyvel mondatta végül el Ferenczi László barátom: „A háború utáni években úgy éreztük, Szabó Lőrinc életműve már készen áll. Aztán egy káprázatos bravúrral egyetlen kötetben megismételte, sőt fölülmúlta azt, amit addig alkotott – a Tücsökzenében. Megteremtette saját költészetének tükörképét, melyet az emlékezés hullámai közé vetett. A Tücsökzene helye ott van a modern világlíra legnagyobb művei között.”

József Attila az „értelemig” „és tovább”, Szabó Lőrinc „materializmus” és „spiritualizmus” között billegve vélte ars poeticájában összefogni a materialista sors narrációjának aktori és e narrációt elhelyező létköltészetének az egymással feleselő billegő nézőpontjait. A történés és a nyílt változás egybefonódásának műhelyét. A sorsköltészetet magába oldó létköltészetet az alkotás aktusának megszervezésére a „Költő Agyá”-ba transzponálja, ahol mindkét költő a „rettenetest” és annak feloldását oximoronná szőheti. Ezzel a tükrözéssel szétválasztható valóságnyomonkövetésből kiválthatják a létezésben elhelyezettség feloldó gyönyörét. A szövegben egyszerre benne billeg a torz és az idilli, József Attila versében pedig a pokoli és idilli. „Billegő”, miként szakszóvá átvettem szerkesztő-tanítványom egy kifejezését. Vagy kései ciklusa egy verscímét kölcsönözve: „káprázat”. Mely berobban a Tücsökzene alakításába, hogy a Szabó Lőrinc-i alkotás megszövegezett volta olyigen elkápráztatta Pilinszkyt.

Munka közben döbben bele a költő saját munkája lényegi megváltozásába. Ez is pontosan datálható: „nagyon sok elképesztően meglepő lesz, s oly fokon viszi a spiritualizmust a lírában, mint ameddig én eddig sose tudtam. Viszont a hang és a szellem emeltebb volta s az egész mű kompozíciója miatt a már meglevők egésze némi áthangolásra szorul” – írja 1946. január 11-én haza feleségének Sóstóhegyről, ahol régi barátaik vendégeként, a Tücsökzene alakításával elkezdi utolsó évtizede „vendégeskedő” alkotói korszakát.

Lehet mindezt a mesterségtudás iskolagyakorlatának is tekinteni. Miként a költőtanítványul hozzászegődött ifjú „zseni” vélte, át egész életén.¹⁰ A „sokat író költő” mesterséggyakorlójának, ahogy nemzedékünk mestere, Németh G. Béla beszélgetés közben távoztatta magától és eszményeitől.¹¹ De lehet Pilinszky felfedezését követni, aki csodás boldogsággal fogadja a költő poétikai változását, és amint az Ars poetica nem is létező változatával társaként kezeli elődjét, József Attilát. Vagy figyelmesen fogadni Lászlóffy Aladár esszémonográfiáját, aki finom különböztetéssel veti össze a két háború közötti költészetünk két nagy alakját.

Szabó Lőrinc „magában” alakítja döbbenten poétikai formációjává 1945 nyarától a Tücsökzene darabjait. Az ostrom után elsőként Illyést döbbentette meg az újonnan keletkezett „Tücsök-versekben” rejlő lehetőség: „Illyés Gyusziéknál: …Mutattam neki az újszülött »Tücskök«-ből, borzasztó nagyot nézett az utolsó darabokon… azokon az »elvont« témákon. Azt mondta: »Te voltál az egyetlen ember Magyarországon, aki az elmúlt évben értelmes dologra fordította az erejét, idejét. Ez a főműved lesz!«” – írja feleségének 1946. január 28-án.

De végül is életében ketten éreztek rá a Szabó Lőrinc-vers valóságos poétikai csodájára: mindenekelőtt még a harmincas évek elején József Attila, és utóbb a Semmiért Egészen egyik címzettje, Nagyklára, a feleség. „Borzasztóan gyötörnek ezek az igazoltatási kínok. És mégis dolgoztam! Feleségem szerint szörnyeteg vagyok, érthetetlen ember. Én sem értem, hogy sikerült újabb Tücsköket írnom, már 39 darab van! Testem vacak, szívem egészen hitvány, alig reszket, lelkem gyenge és ájult; a szellemem azonban, vagy annak is valami kis központi része, magva, pusztíthatatlan: ez tartott, ez fogott, ez irányít! Ez írta a verseimet is, a mostaniakat – háznagyságú kínoktól dagadó fejemmel teljesen más természetű, hangulatú, gondolati tartalmú, semmiképpen nem aktuális témákat dolgozott fel, mintha semmi se volna velem!! Csakugyan ijesztő tulajdonképpen. Vagy őrült vagyok, gyerek vagyok?” – fogalmazza alkotói pozícióját 1945‑ös Naplójában.¹²

„Billegéséből” az ostrom után a Káprázat felé indult. Rászakadt betegsége megakadályozta ennek kibontását. Bárha így is legjobb kortársai fogadták maguk közé. Ezt kellett utolsó interjújával visszaigazolni. Melynek lényegét utóbb Pilinszky igazolta, billegő voltából amint látta kilépni legfontosabb kortársai társaságába. Tudatosítva ennek módozatát is: „Megteremtette saját költészetének tükörképét, melyet az emlékezés hullámai közé vetett.” És amely a megélt élet megigazított változatává fejlődött „Agyában”. A létezés leképzéseként. Az ember sorsának „rettenetességét” elbeszélve létezésében, majd pedig mindennek átrendezését egy elképzelt téridőben. És a Vers és valóságban megálmodott Vita Nuovájában.

Jegyzetek

¹Goethe: Werther szerelme és halála (Második könyv, 1772. november 30.), ford. Szabó Lőrinc. Az Est Lapkiadó RT. és a Pesti Napló RT. kiadása, Bp., 1933, 204–206. (Filléres klasszikus regények).

²Pilinszky János: „Költő, sakk-matt helyzetben” (beszélgetése Tasi Józseffel). In Uő: Összegyűjtött művei. Beszélgetések. Szerkesztette, a szöveget gondozta, a mutatókat és a jegyzeteket készítette, az utószót írta Hafner Zoltán. Századvég Kiadó, Bp., 1994, 101.

³Pilinszky János: Szabó Lőrinc: Összegyűjtött versek. Bp., 1960, 246.

⁴A Szánalom című, már idézett vers magyarázatában él Szabó Lőrinc ezzel a kifejezéssel: „Erőteljesen érik benne a buddhisztikus szemlélet, amely a szocialista érzületet is elborítja. Több szánnivalót láttam az életben, mint amennyit a marxisták elismernek. Ti. az emberen túlra is kiterjedt részvét és szeretet volt bennem.” (Vers és valóság, i. m., 91–92.) Az „elborítás” innen kiemelve központi fogalommá válik poétikai vizsgálódásaim során [Harc az elégiáért. Szövegegységesülés: az „elborítás”, a „mese” és a „tragic joy” megjelenése. In Kabdebó Lóránt: „Nyílik a lélek”. Kettős látás a 20. századi lírában: Szabó Lőrinc „rejtekútja”. Ráció, Bp., 2015, 121–157.]

⁵József Attila összes versei, I–III. Kritikai kiadás. Közzéteszi Stoll Béla, Balassi kiadó, Bp., 2005. 2. k., 408–413.

⁶Másik variánsban meghatározóan másképp – Szabó Lőrinc-esebben fogalmazva: „A mindenséghez mérd magad!”

⁷József Attila összes versei [2005], i. m., 412–413.

⁸Az oly egyénileg fogalmazott és alkotott szó a Föld, erdő, isten kötet XXX. verséből származik, melyet csak József Attila halála után fogalmaz át Szabó Lőrinc, és lát el a Súlyos felhők címmel az 1943-as Összes versei számára. Rám hivatkozva hozza kapcsolatba József Attila vázlatát a fiatalkori Szabó Lőrinc-verssel Stoll Béla idézett 2005-ös kiadásában.

⁹Miként más tájain a világnak egy másik költő, W. B. Yeats versében – tőlük függetlenül – egy ír pilóta, halálába bonyolódva nézett a pusztulás szemébe: „Drove to this tumult in the clouds”.

¹⁰Szerdahelyi Istvánt jólmenő ügyvéd apja diákkorában, 1945-ben bízta rá Szabó Lőrincre, hogy vezesse a versírás rejtelmeibe. A közvetlen találkozás ellenhatást váltott ki: „Szabó Lőrinc pedig írt, írt, írt, vagyis hát költött, költött, költött, derék iparosként, szinte már gépként, csakhogy a múzsa igen ritkán csókolta homlokon. Az ihletadás jobbára csak egy könnyű kis puszira szorítkozott.” (Idézet Lajta Erika Kivezetés a szépirodalomból című, megjelenés előtt álló „regényes életútinterjú”-jából.) De ugyanezt érzékelteti monográfiasorozatom zárásának [Az összegezés ideje. 1945–1957] kritikájában (Szabó Lőrinc utolsó esztendői. Magyar Hírlap, 1981. január 13. 6.)

¹¹Németh G. Béla: „Problémaversek”. Szabó Lőrinc emberszemléletének összefoglalása A huszonhatodik év Utóhangjában. Holmi, 1997/12., 1757–1762.

¹²Szabó Lőrinc: Vallomások. Naplók, beszélgetések, levelek. A szöveggondozást végezte, a jegyzeteket, az életrajzot és az utószót írta Horányi Károly – Kabdebó Lóránt. Osiris, Bp., 2008, 452 sk.

‍