A régiségben az a jó, hogy nincs bóvli benne - beszélgetés Gábor Csilla egyetemi professzorral, irodalomtörténésszel

– Nemrég a hetvenes évek Utunk-számait lapozgatva rábukkantam a târgovistei irodalmi olimpia résztvevőinek dolgozatszemelvényeire, köztük az akkor IX. osztályos Gábor Csilla Csokonai-értelmezésére.
– Ezt a lapszámot azóta is őrzöm a házi kincstáramban. Akkoriban a folyóiratok rendszerint részt vettek ezeken a tantárgyversenyeken, a nevükkel fémjelzett különdíjakat is osztogattak – így lettem én abban az évben Utunk-díjas. Azt is mondhatnám, az első Utunk-publikációm volt ez a dolgozatszemelvény.
– Amelyet továbbiak is követtek…
– Igen, ez egyfajta belépő is volt a folyóirathoz, utána gyakran közöltem a lapban, kritikákat, recenziókat, kiállításról beszámolókat.
– A Csokonai-tétel, bármennyire is esszészerű a dolgozatod, megadott téma volt. Honnan a régi magyar irodalom iránti érdeklődés?
– Élvezetes és alapos középiskolai alapozás után a régi magyar irodalomhoz Jakó Zsigmond irányított. Jakó lánya, Klára, aki jelenleg jó nevű történész, iskolatársam volt, barátnőm, gyakran jártam hozzájuk. Egyszer bekopogott Jakó Zsigmond, mondván, talált egy várat s a hozzá kapcsolódó leírást, szeretné nekünk megmutatni. Lenyűgözött, ahogy órákon át képes volt mesélni egy-egy ilyen talált tárgyról. Amikor az egyetemre kerültem, Jakó Zsigmond ezt a „lángra lobbanást” kihasználta, az ő indíttatására kezdtem régi magyar irodalommal foglalkozni. Később neki köszönhetően ismertem meg a magyarországi szakembereket – Balázs Mihályt, Holl Bélát, Klaniczay Tibort és másokat –, és ez már hatékony segítség tudott lenni. Egyetemistaként ez egyfajta bizalmi gesztus és mélyvízbe dobás volt.

Fotó: Kónya Franciska
– Milyen fajta nehézségekkel szembesült a nyolcvanas években egy pályája kezdetén járó kutató, irodalomtörténész?
– A szakkönyvek legtöbbször csak illegálisan jutottak el hozzánk. Meg kellett próbálni tájékozódni ebben a hatalmas szövegkorpuszban. Akkor jelent meg Tarnai Andor nagy korszakmonográfiája, A magyar nyelvet írni kezdik. A magyar irodalmi gondolkodás kezdetei című. Harmad-negyedéves koromban tüzetesen átolvastam e könyvet, amelyben középkori szövegeknek azokat a reflexióit vizsgálja, amelyek az írás mikéntjéről árulkodnak, hogy miként alkotunk meg egy szöveget, milyen szerepe van ebben a potenciális befogadóknak, mennyire igazodunk egy szöveg megírásakor az olvasói elvárásokhoz, s ennek mentén megírta a középkori magyarországi „irodalomelmélet” történetét. Én prédikációkkal szerettem volna foglalkozni, de ezt a 80-as években nem nagyon lehetett. Aztán épp a Tarnai-monográfia módszertana, témaválasztása lendített a saját szakdolgozatom témája felé, s szisztematikusan végigfésültem a 17. századi nyomtatott magyar nyelvű kiadványokat. Elolvastam belőlük az előszavakat, az olvasóknak és mecénásoknak szóló ajánlásokat, kiírtam azokat a megjegyzéseket, amelyek az írás, az alkotás, a szövegformálás, a témaválasztás mikéntjére vonatkoztak. Egy éven keresztül napi szinten könyvtáraztam, fél füzetlapnyi cédulákra rámásolgattam a kiválasztott szövegeket. A magyar irodalmi gondolkodás 17. századi fejezetei, valami ilyesmi lett a dolgozatom címe. Még szerencse, hogy akkor nem ismertem Ecónak a Hogyan írjunk szakdolgozatot? című munkáját, mert a téma közelébe sem merészkedtem volna. De utólag is elmondhatom, hogy ez a szisztematikus munka segített hozzá, hogy a 17. századnak ezt a hatalmas korpuszát valamennyire átlássam, hiszen a kolozsvári könyvtárakban elérhető nyomtatványok szinte mindegyike megfordult a kezemben. És hát persze külön öröm volt, amikor néhány évvel később Bitskey István Kolozsváron jártában elolvasta a dolgozatom, s meghívott az akkori Kossuth Lajos Tudományegyetemre doktorálni, Debrecenbe.
– Reálszakosként érkeztél a bölcsészkarra. Sem a középiskolai, sem az egyetemi tananyag nem tartalmazta a latin stúdiumokat, a latintudás hiányát és következményét Szörényi László is megemlíti egy Helikon-interjúban: a magyar kultúrtörténet latinul tudó szakemberek hiányában, mondja, érthetetlen és megfejthetetlen lesz, ezért öngyilkosság volt kisepreni a latin nyelv oktatását az alap- és középiskolákból.
– Ez így van. Magam is szakdolgozati szinten csak a magyar nyelvű könyvekhez mertem hozzányúlni. Ahogy említetted, latinul nem tanultam, az egyetemen sem oktattak latin nyelvet, ami hatalmas hiányosság, hiszen elzár a múltunk egy nagyon fontos részétől. A már említett kutatómunkával párhuzamosan próbáltam ezzel a területtel is ismerkedni: a világ összes latinkönyvét beszereztem. A latin nyelv ismerete nélkül egyéb idegen nyelveket is nehezebb megtanulni, feleannyi energiába kerülne angolul, németül stb. megtanulni, ha rendelkeznénk egy latin alapozással.
– Az elmúlt húsz évben jelentősen átformálódott az egyes irodalomtörténeti korszakokról vallott elképzelés, több irodalomtörténet is készült. Az új irodalomtörténetek fényében látsz-e lényeges elmozdulást a régi magyar irodalomról kialakult képünkről?
– Sokat változott a korszakról való gondolkodásunk, de valódi minőségi ugrás véleményem szerint nem történt. Nagymértékben abból élünk, amit Tarnai és kortársai letettek az asztalra. Ha figyelembe vesszük, hogy Tarnainak és kortársainak rengeteg olyan részinformáció nem állt rendelkezésére, ami nekünk már igen, még elképesztőbbnek tűnik szakmai teljesítményük. Persze sok mindent más eszköztárral vizsgálunk ma már, más szemlélettel közelítünk meg, de az előttünk járt tudósgenerációk eredményeit figyelmen kívül hagyni nem lehet. A részletek lettek precízebbek, és így maga a szakma lett egy picit töredezettebb. Nem bízunk már annyira abban, mint amiben hittek a 80-as években: hogy elmondható egy nagy egységes narratíva az irodalom történetéről. Az MTA-n most készül egy újabb irodalomtörténet, amely újra egységesebb mederbe próbálja terelni ezt a beszédmódot. Mégis érzékelek egyfajta szkepszist azzal kapcsolatban, hogy lehetséges-e egyáltalán egy enciklopédikus jellegű szintézist elmondani vagy megírni. A töredezettséget tudomásul kell venni, látni kell tudásunk és kinyilatkoztatásaink határait.
– Az egyetemi oktatásban mennyire lehet átadni a szakmabeli váltásokat? Nem nagyvonalúság-e ezt a fajta szkepszist elvárnunk a diákoktól, ha nincs rálátásuk erre a korszakra?
– A mai középiskola, tisztelet a nagyon kevés kivételnek, úgy bocsátja ki a diákokat, hogy jóformán nem részesíti őket a régiség irodalmának tapasztalatából. Mintha 1800 előtt nem is létezett volna az idő és a világ. Ez egy-két évtizeddel ezelőtt nem épp így volt. A középiskolai oktatás megváltozásának ez az egyik negatív következménye, ezért muszáj átfogó történettel megismertetni őket, azzal együtt, hogy beszélek ennek az átfogó narratívának a problematikus voltáról, határairól.
– Az idei magyar érettségin a mártírhalálról kellett értekezniük a diákoknak választható szövegek, köztük a Margit-legenda és a Szigeti veszedelem alapján. Az egyik legfőbb kifogás a szövegek idegensége volt. Hogyan lehet a diákokat érdekeltté tenni egy több száz éves szöveggel szemben?
– Én csak azt tehetem, hogy azzal a derűvel megyek be órára, amivel a saját munkám felvértez. Nem titkolom el előlük, hogy örömet szerez egy régi szöveg elolvasása, egy összefüggés megértése, s nem gondolom azt, hogy ettől ne lenne közöm a jelenhez. Van ez az axióma: a múlt nem mögöttünk, hanem alattunk van: azon állunk, járunk. Néha el szoktam ezt prédikálni a diákoknak, mert az már olcsó trükk (bár ugyanazt jelenti), hogy nem lehet Esterházyt vagy Kovács András Ferencet megérteni klasszikus műveltség nélkül. Azt igyekszem láthatóvá tenni, hogy a régiségben az a jó, hogy nincs bóvli benne. Az a kevés, ami megmaradt, mind érték. Ilyen értelemben sokkal egyszerűbb dolga van az embernek a régiség szövegeivel, mint a kortársakkal, ahol még nem lehet tudni, ki-mi állja ki az évszázadok próbáját.
– Különbségek a régi magyar szövegek között is vannak…
– Persze, vannak: Balassit és Madách Gáspárt nem lehet ugyanazzal a mércével mérni. De Madách Gáspárnak vagy éppen névteleneknek is vannak remek szövegei. Aki a régiségben írásra adta a fejét, az megtanulta a mesterség alapjait. S ha valamit érdemes a régiektől megtanulni, akkor az az, hogy önmagam kifejezése sokkal jobban megy, ha a kezemben van egy mesterségbeli tudás. Ha ismerem a verslábak járását vagy a rím működését. Vagy van fogalmam arról, hogy milyen szöveg és dallam viszonya.
Nem árt egyébként, ha a diákok tudják előre, a régi magyar szövegek esetén az első húsz oldal olyan, mintha újra meg kellene tanulniuk olvasni. Keservesen meg kell szenvedni az első húsz oldallal, de a huszonegyediktől érdekes lesz. A tanárnak és az iskolának nemcsak az a feladata, hogy szórakoztassa a diákot, hanem, hogy megtanítsa a szisztematikus gondolkodásra, vagy elfogadtassa a megértésnek ezeket a nehezebb fázisait. És ezt megint csak a régiektől lehet ellesni, pl. Quintilianustól: ő int arra, hogy tanulás közben vállalni kell a munkának az unalmát, mert abból következik a valódi sikerélmény.
– A különböző emlékévek, pl. az Arany-emlékév, a Reformáció 500 kapcsán többféle formában igyekezték a szervezők közelebb hozni a laikusokhoz is az adott korszakokat. Az egyetemi oktatás keretén belül mennyire van lehetőség ilyesféle alkalmazott módszerek bevezetésére?
– A jelenlegi egyetemi tanterv feszessége nehezen teszi lehetővé a kísérletezést. Már az is eredmény, ha el tudjuk vinni a diákokat egy-egy kézirattárba. Az lenne az ideális, ha minden szemináriumot kézirattárban tarthatnánk. Minden évben van egy-két diák, aki egy-egy ilyen könyvtárlátogatás után visszatér. Saját tanítványok tekintetében nem panaszkodhatom, régi diákjaim között vannak ma már elismert szakemberek, akik beérett kutatókként folytatják az egyetemen elkezdett stúdiumaikat. Elégedetlenségem inkább rendszerszintű: nagyon nagy a szakadék a diákok között. Aki megszereti a régiséget, az professzionális módon műveli tovább, aki meg nem, abból mintha radírral törölték volna ki az elsőéves régi magyaros stúdiumot. Ahhoz, hogy egy diák ne csak elméletben ismerkedjen meg egy adott korszak szövegvilágával, elengedhetetlen a szakmai gyakorlatos munka: a kéziratolvasás és átírás, a szöveggondozás. És ezt szerették is a diákok, bár eleinte nehezen értették, hogy egy szöveg átírása több puszta másolásnál. De átírás közben ráismertek a szöveg megannyi értékére, szépségére. Az átírás meghitt kapcsolatot teremt a szöveggel: ki kell olvasni az utolsó betűig, meg kell kínlódni a latin betétekkel – de ha már két szót ki tudtak olvasni, segít nekik a google, s a latin nyelvű idézeteket hamar sikerült az internet segítségével azonosítani. Számukra is izgalmas témákkal szembesültek, s a gyakorlat során egyre lelkesebbekké váltak. S ha felismerik azt, hogy az itthoni könyvtárakban mindig lehet olyasmit találni, amit még senki nem ismer, akkor ez már fél siker.
– Az előbb említettem a reformáció 500. évfordulóját, amelyhez az intézet mint szakmai műhely is kapcsolódott a tavalyi évben, az idei Rebakuccsal pedig már két nagyszabású konferenciát is szerveztetek…
– Három konferenciáról kell beszélnünk, ebből kettő a Refo500-hoz kapcsolódik. Az első Refo500 égisze alatt szervezett konferenciára 2016-ban került sor, a másodikra 2017-ben, s 2018-ban az ún. Rebakucsra, amely sorrendben a 49. régi magyaros tanácskozás, amit annak idején Klaniczayék indítottak útjára. De tematikában, szemléletben igyekeztünk egymásra építeni ezeket a szakmai találkozókat. Az első konferencia témája A változás kultúrái és kihívásai volt. A kérdésfelvetésben arra a felismerésre is reflektálunk, miként pillantunk a mi tájainkon a reformációra? Elég erős az a fajta szemlélet, miszerint a reformációval egy új időszámítás kezdődött, emiatt a szakadék is nagy reformáció és nem reformáció között. Nekem ez a megközelítésmód a torkomon szokott akadni: több minden összeköt, mint ami elválaszt. Nyilván az évforduló kapcsán felerősödő, elsősorban németországi reformációkutatás is a segítségemre volt, amely többek között Luther mozgalmának a középkori előzményeit tárja fel: Luther gondolkodásmódjában, szemléletében milyen erősen tetten érhetők azok a lelkiségi erjedések, amelyek a késő középkort jellemezték. Eredetileg Luthernek nem állt szándékában új egyházat alapítani, éppen az ősi eszményekhez kívánt visszatérni – ez amúgy köztudott, de mégsem vettük eléggé komolyan. Vagy hogy a konfesszionalizáció, a felekezetek kialakulása nem egyik napról a másikra történt, hanem ez is egy hosszabb forrongás, erjedés eredménye. Ezért a 2016-os konferenciának az is volt a célja, hogy ezeket a folyamatokat megpróbálja feltárni, vagy ráérezni, ez miként is néz ki. A 2017-es tanácskozást már közösen szerveztük az MTA Irodalomtudományi Intézetével, ott a váltások, (disz)kontinuitások voltak a hívószavak. A kontinuitást úgy próbáltuk érzékeltetni, hogy közben arra is igyekeztünk rámutatni, miként töredeztek meg a hagyományok a reformáció és a reformmozgalmak következtében. Mert kétségtelen, hogy vannak törésvonalak, de a folytathatóság, a kontinuitás hangsúlyozása nem tagadja a törésvonalakat. Persze, nagyon komoly szemléletbeli különbségekről, nézeteltérésekről beszélünk, ezért szükséges volt ezeknek a változásoknak az eredményeire is odafigyelni. Említhetem például a hagyomány-kisajátítások kérdéskörét. Hogy egy középkori hagyományt hogyan vesz át, esetenként sajátít ki, minősít saját találmánynak a protestantizmus. Az idei májusi tanácskozásnak A dialógus formái a magyar régiségben volt a címe. Egyik kedvenc kutatásom, a hitvita-ügy volt a kezdeti ötlet, amely mentén elindultunk. Bebizonyosodott, a dialógus, a dialogikusság nem műfajhoz kötött, tehát nem a párbeszédes műfajok sajátja pusztán, hanem mindenféle, látszólag monologikus szövegformának is.
– Sajtó alá is rendeztél diákok számára egy hitvita-gyűjteményt.
– Több mint tíz éve időről időre kikötök egy-egy hitvitánál. 2013-ban Dávid Gyula felkért, állítsak össze egy kötetet a Remekírók Diákkönyvtára sorozatban. A Keresztyéni felelet című kötet alkalmat adott arra, hogy újra alaposan beleolvassam magam ezekbe a vitaszövegekbe. Hogy mi teszi érdekessé ezt az anyagot? Meglesni, ahogy ezek a szerzők megtanultak magyarul szisztematikusan gondolkodni. A szemünk előtt bontakozik ki, amint mindenki kénytelen véggigondolni, mit is hisz, s ráadásul ezt igyekszik szabatosan elmondani magyarul, holott latinul tanulta a világ összes teológiáját. Nyelvi és gondolati bravúr. A másik pedig, hogy akkor is veszekednek, amikor egyetértenek. Akkora a hevület, a másik kiütésének a vágya. De 400-500 év távlatából már az is látható, hogy messze nincs akkora gondolati távolság közöttük, mint amekkora a szövegek hangneméből látszik. Elfogadhatatlan mindkét oldalnak, hogy bármiben egyetértsenek, mert akkor kénytelenek lennének közeledni egymáshoz, holott ez egyáltalán nem cél. És hát egy nagyon frivol analógia ugrott be nekem: ez történik ma a politikában is.


Gábor Csilla 1963-ban született Kolozsváron. A BBTE Bölcsészettudományi Kara Magyar Irodalomtudományi Intézetének professzora. A BBTE magyar–angol szakán végzett 1986-ban. Doktori oklevelet a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett 1996-ban. Kutatási területe a kora újkori magyar irodalomtörténet, európai és magyar homiletikai és áhítati irodalom, történeti retorika. Fontosabb kötetei: Laus et polemia: Magasztalás és vetekedés közép- és kora újkori szövegtípusokban (2015); Keresztyéni felelet: Hitviták a 16–17. században (2013); Doctrine – Virtue – Memory: Seventeenth-century Hungarian Devotional Literature in European Context (2007); Religió és retorika: Tanulmányok a középkori, reneszánsz, barokk irodalomról (2002); Káldi György prédikációi: Források, teológia, retorika (2001).