A ránk hagyott Paradicsom. Makk Károly művészete

A rendezők általában saját filmnyelvüket próbálják meg definiálni, csiszolgatni és elfogadtatni a közönségükkel. Makk Károlyra ez nem áll: ő számos filmnyelven értett és számos filmnyelven is beszélt. A mester életműve már csak ezért is nehezen korszakolható vagy kategorizálható. Filmre vitt történetei mégis tartalmaztak valami közöset, és ez Makk profizmusa. Egyvalami azonban még elkendőzhetetlenebbül közös Makk filmjeiben, és ez a nőkhöz való érzékeny viszonyulás. Egy biztos, a 92 éves korában, ez év augusztus 30-án elhunyt rendezővel a magyar filmművészet egyik legnagyobb alkotóját és egyben pedagógusát vesztette el. Emléke filmjein keresztül örökké velünk marad.
A rendező gyerekkora akár a Tornatore-féle Cinema Paradiso képkockáin is sárgulhatna. Apja mozigépész volt, ezért a Berettyóújfaluban gyerekeskedő Makk már zsenge korában megismerkedett a filmművészettel, és mint gyakornok, érettségi után azonnal a Hunnia Filmgyár alkalmazottja lehetett. Ezenközben beiratkozott a Pázmányra, hogy művészettörténetet, filozófiát és esztétikát hallgasson, majd tanulmányait Debrecenben folytassa, és némi elővértezettséggel 1946-ban felvételt nyerjen a Színház- és Filmművészeti Főiskolára.
A fiatal tehetség már idejekorán olyan alkotásokban segédkezett, mint a Radványi-féle Valahol Európában, amelynek asszisztense volt, majd a későbbiekben az ötvenes éveket meghatározó propagandisztikus termelési filmek elkészítéséből is kivette a részét.
Talán nem sokan tudják róla, hogy egy botrány következtében Makknak távoznia kellett a főiskoláról, és csak később, 1950-ben, Máriássy Félix közbenjárására kaphatott diplomát.
A személyi kultusz idején nem is jelenik meg külön nagyjátékfilmje, de már észrevehetően a kézjegyét viseli az oknyomozó felütéssel bíró, 1951-es Gyarmat a föld alatt, mely az alkotói gárdát és felépítését tekintve igencsak eltér a korszak többi alkotásától. Már maga a történet is emlékezetes, hiszen Magyarországot mint egy olyan kőolaj- és földgáznagyhatalmat mutatja be, mely a gaz amerikai tőke ármánykodásában vergődik, ám bajtársi szovjet segítséggel megszabadul az imperialista befolyás alól. Mellesleg a film a valóságos, 1945-ben kezdődő MAORT-botrány sajátos szemléletű feldolgozása, tehát az akkori közérdeklődést igencsak lázban tartó sztori elmázolása is volt egyben.
Az akkor lassan harmincéves rendező a főiskolai botrány miatt és mivel első filmjét – Úttörők – azonnal betiltották, tíz év parkolópálya után végre megkapta az esélyt, és mozgóképre alkalmazhatta, mi több, be is mutathatta Szigligeti Ede vígjátékát, a Liliomfit. Az ezt övező ’54-es szakmai és egyben közönségsikert követően pedig Makk a háború utáni magyar filmművészet egyik legfoglalkoztatottabb és legelismertebb rendezőjévé nőtte ki magát. Pályáját fesztivál-elismerésekkel, Kossuth-díjjal, a Magyar Mozgókép Mestere és a Nemzet Művésze díjjal is jutalmazták.
De tekintsük át az életpálya főbb állomásait. Vegyük elsőként a már említett bemutatkozó filmnek tekinthető Liliomfit, mely üde színfoltként robbant be a magyarországi film fekete-fehér jellemábrázolásainak propagandával átitatott vásznára. Ez volt az első a hat filmjéből, amely Cannes-ban az Arany Pálmáért versenyzett. Színes képkockái, minden agitációtól mentes mondanivalója a Rákosi nevével fémjelzett totalitarista kultúrpolitikai korszak végét is jelenthette. A kitűnő színészvezetéséről is ismert játékmester már eleve friss arcokat hozott a filmbe Darvas Iván, illetve a rendező későbbi felesége, Krencsey Marianne személyében. A háttérben brillírozó Soós Imre, Ruttkai Éva és Pécsi Sándor pedig tökéletesen aládolgozott a film főszereplőinek. Ugyanígy tett a magyar film nagyasszonya, az egyébként Nagyváradon született Dajka (máskor: Dayka) Margit és az ötvenes évek kiemelt karakterszínésze, a kézdivásárhelyi illetőségű Tompa Sándor (azaz a méltán népszerű „Tompa Pufi”) is.
A már említett, sztálini mintára felépített korszak végére igazándiból az egy évvel későbbi, 1955-ös alkotás, A 9-es kórterem tesz majd pontot. Ezzel a filmmel Makk ugyanis beír a rendszer panaszkönyvébe, mint ahogy ezt lázadó hőse, Tóth Gáspár (Molnár Tibor) is teszi a kórházi közállapotok miatt. A megváltozott politikai viszonyok, azaz a kezdeti desztalinizáció következményeként ezt a filmet már nem tiltották be. Sőt, a rendszer működésével szemben kritikai hangot is megütő alkotást akár tekinthetjük az ’56 előtti korszak átröntgenezésének is.

Makk Károly (1935-2017)
Makk a forradalom leverése után érthető módon óvatosabbá válik, és áttér a vígjátékokra, illetve a politikamentes adaptációkra, a mélylélektani drámákra. Az 1959-ben bemutatott Ház a sziklák alatt kivételessége is ebben rejlik. Be is került az 1969-es „Budapesti Tizenkettő”-be, mely az addigi magyar filmművészet remekeit volt hivatott összeválogatni. Igaz, hogy a második mustra már nem fogadta be a legjobb tizenkét magyar film közé, de azért ne feledjük, a 2000-ben újragondolt filmklasszis-válogatásból, vehetjük úgy, egy másik Makk Károly-film, a Szerelem szorította ki. A Ház a sziklák alatt az egyik legdrámaibb magyar film. Fekete-fehér tónusai, görög tragédiákat idéző története – áthelyezve egy háború utáni Magyarországra – és egyénileg is erős színészi megfogalmazásai mind a film erényére váltak. Görbe János játéka az Emberek a havason (1942) óta nem hozta vissza így a színész mélységeit, míg a púposan eltorzított Terát alakító Psota Irén is itt tett először komoly tanúbizonyságot színészi kvalitásairól. Hangsúlyos jelenlétével mintegy ellenpontozta Bara Margit szenvtelenségen és halkszavúságon alapuló Zsuzsa-megformálását. Makk instrukcióit itt Illés György operatőr követte, nem először hosszú és közös együttműködésük során.
A szintén Illés fényképezte, a kádári enyhülés időszakában készült Megszállottak (1962) az egyik első olyan alkotás, amely a rendszer megjavítását igyekszik zászlajára tűzni. Bene László (Pálos György), a szocialista hitében megingani nem tudó vízügyi mérnök önmagát száműzi a tervhivatali világból a minden komfort nélküli alföldi termelőszövetkezetbe. Az ottani igazgató, a paraszti sorból származó Kecskés (Szirtes Ádám) az öntözés megoldásáért küzd a hatalommal. Az Almási István és Kékesdi Gyula regényéből készült filmben két idealista sorsa fonódik tehát össze: egy szellemiségében megkérdőjelezhetetlen moralitású mizantróp tervezőé és az eszmében nem kételkedő gyakorlatias végrehajtóé. A rendszer ravasz megkerülésének, a különutasságnak a diadalmenetét és elbukását látjuk. Pálos György játéka magáért beszél, hibátlan. Ám Szirtes nem csak hogy kitűnő választás volt, hiszen remek, egyedi hangvételű színész, de Makk még azt is kiaknázta, hogy Szirtes a háború utáni rendszernek a szimbóluma volt. Hiszen a Talpalatnyi föld 1948-as sikere is abban a szociológiai mélyfúrásban keresendő, melynek során a paraszti társadalom mélyszegénysége felszínre tör. Szirtes figurája ott is kutat ás. Most ugyanazt teszi ebben a majd’ tizenöt évvel későbbi szélmalomharcában is, a megváltozott viszonyok ellenére. Hiába játssza az igazgatót ezúttal, az irányító szervek ötéves jövőre tervező vezetői pont annyira nem látják az elszáradó jelenét, mint ahogy a földesúr sem látta a két háború közti földönfutó paraszti valóját. Szirtes arca és teste együtt öregszik a rendszerrel, amelynek már húszévesen ikonjává vált; most már meglett figura, de mint szinte mindig, itt is az eszmébe vetett hitet képviseli, bár egyre elégedetlenebbül.
Az elveszett paradicsomot szintén 1962-ben mutatták be. Ebben Makk a filmes körökben is elismert debreceni író, Sarkadi Imre utolsó drámáját dolgozza fel. Makk önmarcangoló főszereplője az orvosi közegből jön, akárcsak korábbi filmjében, vagy akár Jancsónál. Nem csoda. A rendszer beteg, de még gyógyítható. Törőcsik Mari itt egy Kolozsváron nevelkedett lányt alakít, Mirát, aki minden bájával azon van, hogy az önvádban tipródó, szülőfalujába menekült sebészt szerelmével megmenthesse. A börtönre készülő, magába zuhant férfinek csupán ennyit mond: szeretlek, megvárlak.
Ez, a végszó akár az 1970-ben forgott Szerelem jelmondata is lehetne. A Szerelem mérföldkő, mind az életműben, mind pedig a magyar filmművészetben. A film Déry Tibor Szerelem és Két asszony című novellái Bacsó Péter általi összeérlelésének „befőttje”. A történet középpontjában két nő áll, az ’56-ban bebörtönzött férjet, Jánost (Darvas Iván) váró Luca (Törőcsik Mari) és az időskori demenciában szenvedő anya (Darvas Lili). Kettejük érzelmi metszetében a férj, illetve a fiú, azaz ugyanaz a férfi áll. A történetben két koholt valóság keveredik. Az egyik az a hazugság, amely az anya részleges nyugodtságának kulcsa, miszerint fia Amerikában filmet forgat. Míg a másik a szétmálló emlékfoszlányok mozaikszerű összekeveredéséből fakad. Ezt a létállapotot Tóth János képei teszik felejthetetlenné: egyéni technikája, képi megoldásai a magyar operatőrök egyik legnagyobbjává emelték. Darvas Lili debütálása jutalomjáték is egyben, hiszen Molnár Ferenc özvegyének filmjei eleddig német és angol nyelven játszódtak. A Szerelem viszont elnyerte a cannes-i zsűri díját (Prix du Jury).
A Macskajáték a Szerelemben már megvalósult technikának a továbbvitele. Az Örkény tollából kisercent sztori hasonló szituációt teremt a két idős hölgy közt, akik igazi lánytestvérekként komoly lelki kapcsolódást tudnak felmutatni a nagy távolság ellenére. Dajka Margit, Bulla Elma: két név, akik már a harmincas években sztárok voltak, s bár egyikük Nagyváradon, másikuk a mai Szlovákiában, Selmecbányán látta meg a napvilágot, mindkettejüket érintette az európai hírnév dicsfénye. Makk filmjében nem látjuk a két szereplőt egy színen, két külön országból beszélnek telefonon, de Tóth János egy közös mozaik-emlékrendszerrel köti őket egybe. A tárgyak megtöltődnek jelentéstartalommal, és ez a tárgyi metakommunikáció néha többet mond el, mint maga a dialógus. Feltűnik a filmben még Makay Margit, Balázs Samu és Egérke szerepében Törőcsik Mari is, mindannyian ebben az egyedien vibráló keretben működtetve. Nem véletlen, hogy az alkotás ugyancsak komoly esélyekkel indult 1974-ben az Arany Pálmáért és ’75-ben az Oscarért is.
Nem kerüli el Cannes-t az 1977-ben bemutatott Egy erkölcsös éjszaka sem, mely egyrészt Tarján Györgyit és Psota Irént dicséri, másrészt pedig érzékenyen megvilágítja a nagyon finom gesztusokkal élő Makay Margit tehetségét. A Hunyadi Sándor műve nyomán készült mozi elnyeri Magyarországon a filmkritikusok díját, Makay Margit pedig a legjobb női alakításért kapott elismerést. A sztori: a vörös lámpás házba beköltözött fiatal és szegény jogászhoz (Cserhalmi György) meglepetésszerűen megérkezik az édesanyja (Makay Margit) látogatóba. A „Mutter” (Psota Irén) és a lányok egy pillanat alatt összekapják magukat és úrinőkké változnak, hogy ne lepleződjön le a helyzet. A film érdekessége, hogy egy kisebb szerepben többször is feltűnik a színen a még fiatal író, Gyurkovics Tibor is.
A Gobbi Hildával fenntartott élettársi kapcsolatát nyíltan vállaló Galgóczi Erzsébet Törvényen belül című kisregénye nyomán született meg az 1982-es Egymásra nézve, az első magyar film, amely pozitívan mutat be egy leszbikus főhőst. A tiltott női szerelem, az ’56 utáni Kádár-éra és a kompromisszumkényszer keringője az alkotás. Makk a szerepekre két lengyel színésznőt, Jadwiga Jankowska-Cieślakot és Grażyna Szapołowskát szerződtette. A filmben többek között felhangzik a székely himnusz is, emiatt értelmezhető úgy is, hogy a nyolcvanas évek romániai diktatúrájának is üzen. Az Egymásra nézve viszi tökélyre azt, amiben Makk színészei egységességet mutatnak, a finom testi kontaktusok, érintések játékát.
Az ’56-os események egyébiránt többször is – hol direkt módon, hol lappangva – visszaköszönnek Makk Károly életművében. A Magyar rekviem (1990) az, ahol már minden kompromisszum nélkül tud szembenézni a témával. A szembenézés filmjei közé sorolandó a 2003-ban bemutatott Egy hét Pesten és Budán, amelyben visszahozza a nagy sikerű Szerelem párosát egy jutalomjáték erejéig. Darvas és Törőcsik, bár nem saját korábbi szerepüket játsszák tovább, de kettősük mégis visszaidézi a nézőben a magyar félmúlt viszontagságait, így felvillan benne a valamikori Szerelem is.
Makk több évtizedes pályafutásáról még sokat lehetne beszélni, könnyed megfogalmazású vígjátékairól például ebben a cikkben alig esett szó, holott ő volt az, aki magyar–román koprodukcióban elkészítette példának okáért a Bolondos vakációt ’68-ban, amelyben feltűnik a magyarországi és erdélyi magyar színészek (Borbáth Ottília) mellett Ilinca Tomoroveanu, Florin Piersic vagy George Demetru is. Nem ejtettünk szót Dosztojevszkij-interpretációjáról, A játékosról sem. De nem férhet be minden egy pár oldalas tisztelgésbe.
Másfél éve beszéltem vele utoljára, és akkor még vidáman mesélt dédelgetett filmtervekről. Ars poeticáját maga fogalmazta meg Szeretni kell című könyvében – amiből szintén kiderül, hogy egyedülálló művész és egyedi habitusú ember volt egyben. Aki filmjeiben egy édenkertet hagyott ránk.