A rácsodálkozás dialógusa

Adela Giurgiu: Női arckép
Mário és George, miután egész nap az idegen városban sétáltak, megpihennek egy étterem kilátóján. Kicsivel arrébb a tenger a sziklákat ostromolja, de hangja feloldódik a táncoló párok számára szóló szokványos zenében. Lassan már közeleg az illatos nyári éjszaka.

George: Addig fogok inni, amíg el nem érem egy – gondolatainak ünnepe közepette – szabad és élénk szimpoziarka lelkiállapotát. Mário: Akkor addig kell innod, amíg ez a brandys üveg ki nem ürül, hiszen tudom, hogy jól bírod az italt. Csak támogatni tudom ezen elhatározásod; ki tudja, talán sikerül világosabban megfogalmaznod azt, ami egész délután a nyelved hegyén volt. George: Úgy van. Ideje hagynom, hogy dacos gondolataim végre szabadon szóhoz jussanak, és szabadjára kell engednem azt a zavaros megérzést, amely egész nap ostromolt. Mário: Igyál, csak igyál, de emlékezz, hogy Platón, aki jártas volt ezen dionüszoszi dolgokban, a bor által szabadjára engedett frenézist1 a szép beszédek elmondása számára legkedvezőbb lelkiállapot elérése céljának rendelte alá. George: Engedelmeskedve Platónnak, nem pedig Szókratésznek – aki képes volt hajnalig egyfolytában inni és beszélni, anélkül, hogy szavai egy kicsit is zavarossá váltak volna –, abban az ütemben iszom majd, hogy a mámor ellenére, végig teljes mértékben tudatomnál legyek. Mário: Éljen hát! Ma este mindent szabad, csak épp a folyamatos filozófiai kérődzésünket mellőzük! George: Szeretni és élni mindig lehetséges! Nézd ezeket az egymáshoz simuló párokat, hát nem tűnik mindez közhelyszerűnek? Abban, ahogy napjainkban megélik a szerelmet, semmi váratlant vagy meglepőt nem találni. Mário: Úgy tűnik, kezdesz az élet ellenségévé válni! George: Szeretem mindazt, ami a létezésben váratlan vagy ijesztő, ami kalanddá teszi az életet. Amikor nem lelek rá a szerelemben a kalandra, inkább tovább állok, a csoda ízét nyújtó élmények után kutatva. Mário: Nézzük hát, miféle élmény fog ma téged magával ragadni? George: Alapvetően egy olyan, a filozófiai könyvekben már leírt érzésről van szó, mely a dolgokkal kapcsolatos rácsodálkozásunkból jön: a látszólag legbanálisabb jelenségben megragadunk valami megrendítőt vagy felzaklatót. Mário: A gondolkodók Platóntól kezdve egyetértenek abban, hogy a létezővel kapcsolatos ezen megrendülés a filozófia kiindulópontja. A létezők arculatával és sajátosságaival kapcsolatos rácsodálkozás indítja el a gondolkodás keresését, azon kérdéssel kapcsolatban, hogy miért épp ezen a módon léteznek a dolgok, s nem másként. George: Egyértelműen ez a kérdés jár reggel óta a fejemben: annak furcsasága, hogy lábunk, kezünk, szemünk, orrunk van; hogy éppen ezekből a formákból épül fel testünk. Mi a különbség az én emberi létezésem, valamint egy porszemé vagy valamely szörnyé között. Úgy érzem, mintha hamis és torz alakzatként mozognék az utcákon, vagy mélytengeri lény lennék a világ áttetsző akváriumában. Mário: Nem tudom enyhíteni ezt a szorongásod, olyan, mintha porszem lennék, akinek egy másik porszemet kellene porszem létével kapcsolatban megvigasztalnia. De biztosíthatlak, hogy Dosztojevszkij, Kafka és Sartre is efféle élményekről ír. Sartre igen sajátos módon élte át ezen szorongató apokaliptikus látomásokat, amikor a világ az undor és a szorongás szemüvegén keresztül jelent meg a számára. George: Épp ezért, biztosan nem szeretnéd, hogy belemélyedjek ebbe a témába. Az általad említett nevekhez még hozzátenném Kierkegaardot és Heideggert. Mário: Nem áll szándékomban gátat szabni gondolataid folyamának, csupán figyelmeztetlek, hogy nehéz lesz „kalanddá” alakítanod ezt a filozófusok által alaposan vizsgált témakört. George: Felugrik székéből, és táncolni kezd, mindig ugyanabba az irányba mozogva, elragadtatott mozdulatokkal, mintha csak valami egy adott irányba kényszerítené. Miközben mozog – mindig bal felé –, így szól a meglepett Márióhoz: Így – ahogyan minden más dolog is – mindig ugyanabba az irányba mozgunk, aszimmetrikus módon. Aszimmetrikusak vagyunk, önmagunk tudattalan torzulásai. Mário: Gratulálok, George, tetszik a filozófiai koreográfiád. Úgy mondják, az ókoriak elénekelték és eltáncolták filozofémáikat, s íme, neked épp most sikerült felelevenítened a filozófiai spekuláció ezen tiszteletre méltó formáját. George: (Leülvén) Minden arra szolgál, hogy aláhúzzuk az élet valamely rejtélyét. Erről jutott eszembe Epikurosznak a clinamennel, tehát a valóságot alkotó atomok mozgásaival, különböző dolgokká való véletlenszerű összeállásával kapcsolatos elgondolása. Én viszont tagadom, hogy létezne efféle atom, s a dolgok képződését a létező kinyilatkoztató erejére mint véletlenszerű elvre, szeszélyre, önkényes választásra, sőt rendnélküliségre vezetem vissza. Mário: Valójában minden meghatározottság tagadás; bármiféle meghatározottság, illetve annak állítása, hogy ez vagy az a dolog így meg úgy van, clinamen, szeszély, önkényes választás, sőt rendnélküliség. George: Erről Kierkegaardtól Az ismétlés2 egyik szöveghelye jut eszembe, mely rámutat a világban-való-lét minden formájának korlátozó és behatároló jellegére. Ha nem csal az emlékezetem, a kier­kegaardi monológ nagyjából így hangzik: „Hol vagyok? Mit is akar mondani ez a szó – világ? Mit jelent? Ki követte el azt a tréfát, hogy ide helyezett, aztán magamra hagyott? Ki vagyok? Hogyan léptem be ebbe a világba? Miért nem kérték ki a véleményem előtte, miért csábítottak menetoszlopba mint könnyelmű regrutát? S mi okból vagyok én érdekelt ebben a valóságnak nevezett vállalkozásban? Miért kell érdekeltnek lennem benne? Nem szabad választás kérdése ez? S ha szabad vagyok, hát hol van a felelős személy, akinél panaszt tehetek? Nincs ilyen? Akkor hát kinél reklamálhatok? A világ vita tárgya; kérhetném tehát, hogy az én véleményem is vegyék figyelembe?” Mário: A világ megtörténése Kierkegaard felfogásában meglepetés, valami, ami becserkész bennünket, váratlanul ront ránk. Ezt az élményt, a létező ezen teratológiáját3 viszont csak azzal a megkötéssel tartom érvényesnek, hogy a létező el van merülve a Semmiben, illetve létét megkérdőjelezi a Semmi torzító ereje. George: Értem: végeredményben azt állítod, hogy megérezni vagy megsejteni bárminek a nyugtalanító és abszurd természetét, a dolgok torz és korcs létezését, azt jelenti, úgy szemlélni őket, mint amik Isten kegyelmén kívül vannak, vagyis eltávolítani őket abból a keretből, melyben azelőtt meghatározott céllal el voltak rendezve. Mário: Igen, olyan valóság képe ez, melyet magára hagyott a lét, vagy még inkább, melyben a lét kizárólag semmisítő arcát mutatja. A dolgok jelen vannak még, sőt jelentőségük megnő, értelmet nyernek, viszont védtelenek, s kezdenek rámutatni az abszurditás sarkalatos pontjaira. A lét egy új, általunk megsejtett irányultsága okozza, hogy a tovatűnő élet – ismétlésre késztető és teratológikus mechanizmusaiban – üresként és abszurdként nyilatkozik meg. A világ üressége az élet teljességének elapadását jelenti, az Isten vagy istenek eltávozását. Rilke ezt a gondolatot A hetedik elégiában fejti ki:

„Hogyha komor korforduló jön, mindig akadnakily kitagadtak: már nem övék a tegnap s mégnem a holnap.”4

Látjuk, ahogy a világ forgása, az új kivetülés szárba szökkenése és szétterjedése a Szerelem központi vonatkozását adja, meghatározván az Élet múlékony formáit. George: Nem teljesen értek egyet értelmezéseddel, mivel az feltételezi, hogy a dolgok szóban forgó „démoni” kinyilatkoztatásai csak a történelem töréspontjainál történnek meg, vagyis amikor a világról alkotott kép megváltozik. Bármelyik pillanatban, a történelem bármely korszakában – legyen az akár a virágzásé, akár a dekadenciáé – lehetséges, hogy a tudatot a szorongás, az undor vagy az unalom uralja. Mário: George, ha a Szeretet nem volna mindig potenciálisan jelen, s nem nyilatkozna meg alkalmanként, az unalomban és a szorongásban nem maradhatna fenn az a másik fajta makroszkopikus szorongás, mely elsősorban a komor korfordulók során jelenik meg. A korfordulókkal együtt járó makroszkopikus szorongás arra mutat rá, hogy a tudat és a világ közötti törés általános jelenség. George: Immár kezdem világosabban érteni a pszichés-metafizikai krízist, melyet átéltem. Érdekes módon, a létező megkérdőjeleződése nem kívülről – külső negációként – jön, hanem belülről – belső nyavalyaként –, elválasztván a lélek torzulását annak dolgaitól. Hieronymus Bosch egyik festményén nagyszerűen visszaadja ezen rettegést, a pokollal – mint privatio bonival – kapcsolatos látomások forrását. Mário: Kedves George, ma valóban alámerültél a Semmi sötét vizeibe. A semmi a Világ; de egy felbomlásban lévő világ, traité de décomposition. George: Most viszont, csodálatos módon úgy érzem, megmenekültem, mivel beszélgetésünk lehetővé tette a rosszal való szövetkezést, vagyis az ellenség behatárolását és meghaladását. Nem tudom, Kierkegaard hogy gondolhatja, hogy a szorongás a legjobb dolog, ami az emberrel történhet. Mário: Világos, hogy amikor az ember porszemnek érzi magát, nem szeretheti sem a világot, sem az életet. Ez volt az, ami után Kierkegaard sóvárgott: összeférhetetlenné válni a profán világ kereteivel. George: Nem egyéb ez, mint a keresztény élet egyik formája, az élet egy nagyon sajátos módon való átélése: reménytelenség, szorongás ettől a szorongástól, félelem ettől a félelemtől. Mário: Belemerültünk ezen gondolatokba, eltávolodván attól a minket körülvevő tértől, a meleg, magával ragadó estétől, a Föld vérének, éltető erejének hívásától. George: A Föld bölcsességének való engedelmességgel kapcsolatos saját krédónk megátalkodott árulói vagyunk. Védelmünkbe vesszük a hitetlenséget, az Életnek való engedetlenség gondolatát, kitartóan és szenvedélyesen kérődzünk a reménytelenségek reménytelenségével kapcsolatos problémakörről. Mário: De éppen ez az, ami új összhangot, új harmóniát készít elő bennünk, a lét megújulására való tekintettel. Akár az óceán vizei, visszahúzódunk, hogy később újult erővel ostromoljuk újra az Élet napsütötte partjait. George: Az egzisztencia megvalósításának új eljövetele más lesz, mint az eddigiek? Mário: Igen, akkor már nem a belső tudat felől, egy elhagyatott én stratégiái szerint, illetve a test történéseit vezérlő szellem perspektívájából fogunk élni. Nem önmagunkból kiindulva, hanem az életünkbe belépő istenek bölcsessége szerint. George: Nem világos számomra ezen kegyelemmel teli élet értelme, mely átveszi majd helyünket. Mário: Hölderlin általa kiötlött kifejezéssel az új kultúrát aorgikusnak nevezi. Ez a terminus azt fejezi ki, hogy valami nem emberi csinálmány, hanem isteni örökség, az istenek által felkínált lehetőségekből jön. Ha a mi kultúránk, melynek középpontjában a tudat, a szabadság, illetve valamilyen nagy emberi vállalkozás áll, a gondolkodás ön-állítása, akkor az új kultúra a végtelen befogadásé, az isteni iránti vonzalomból fakadó vállalásoké. Még a mi létünkben is – melyet a nyugati, illetve keresztény gondolkodás antropomorf kategóriái határoznak meg – az akaraton kívüli, illetve az akarat feletti jelentős szereppel bír. Amikor például álmodunk, nem saját magunk vagyunk, nem szabadságként létezünk, nem mi magunk alkotjuk álmainkat. Inkább úgy mondhatnánk: minket álmodnak. S mindaz, amit ösztönösnek, lüktetőnek, tudatalattinak tartunk, valamilyen módon önmagunkkal ellentétes. Lelkünk, sőt még a testünk is felettünk álló hatalmak adományai.

SZAKÁCS PÉTER fordítása (Folytatása következő számunkban) Jegyzetek 1 Őrjöngést, megszállottságot.2 Søren Aabye Kierkegaard: Az ismétlés. L’Harmattan Kiadó, Budapest. 2008.3 A torzszülöttekkel foglalkozó diszciplína.4 Rilke: A hetedik elégia. Szabó Ede fordítása. https://www.magyarulbabelben.net/works/de/Rilke%2C_Rainer_Maria-1875/Duineser_Elegien_-_Die_Siebente_Elegie/hu/9959-Duin%C3%B3i_El%C3%A9gi%C3%A1k_-_A_hetedik_el%C3%A9gia

Vicente Ferreira da Silva (1916–1963), brazil matematikus, egzisztencialista filozófus. Számos filozófiai és logikai tematikájú mű szerzője. Filozófiai munkásságát Heidegger és Schelling határozta meg.