.svg)
„A prózaírásnak sok köze van a kertészkedéshez” – Interjú Száz Pál íróval, irodalomtörténésszel
XXXV. ÉVFOLYAM 2024. 15. (893.) SZÁM – AUGUSZTUS 10.
Hagyjuk magunk mögött Erdélyt, és utazzunk! A célállomás Pered, ahol felnőttél. Ez egy, a mai Szlovákia fővárosától, Pozsonytól körülbelül másfél óra autóútra lévő település. Milyen volt ott felnőni? Mi jellemzi azt a térséget?
A 80-as évek végén születtem, Csehszlovákia utolsó éveire persze nem emlékszem. Az országokról, a határokról egész sokáig zavaros elképzeléseim voltak, olyanok, mint amikor az ember nem tudja összerakni az álmát, csak néhány villanás az egész. Persze ez nemcsak az osztódással szaporodásra vonatkozik, de erre a magyar és szlovák dologra is, szőröstül-bőröstül a történelemmel együtt. Sok lenyomatot, emléket, maradványt, az előző kor programját örökölte az én generációm, sok olyan lomot, mint a levedlett kígyóbőr vagy egy nimfa kitinpáncélja. Szabályokat és eljárásokat, amik már érvényüket vesztették, lejárt okmányokat és szavatosságokat. A kilencvenes években szerintem nem annyira gyereknek, inkább fiatal felnőttnek volt jó lenni. Mire mi azok lettünk, inkább elbizonytalanodtunk, és a környezetet szemlélve már azelőtt kiábrándultunk, hogy egyáltalán beleéljük magunkat valamibe. Átalakulófélben volt a világ, a felnőttek sem igen tudtak mihez igazodni, az ügyesek persze remekül feltalálták magukat, az ügyeskedésnek bőségessé hízott a példatára ekkoriban, bár mára már természetessé vált, hogy bárki bármi lehet a társadalmi szegmentáltság tekintetében. Ekkoriban bármit el lehetett adni, bármilyen áron. Az értékek viszonylagossága szintén természetessé vált. Szép példa erre a miliőre, hogy földrajzkönyveinkben ma (akkor) már nem létező országok is szerepeltek, NDK, NSZK, Jugoszlávia szétpotyog, a tévében lőnek. Lőnek a hírekben, lőnek a filmekben, lőnek az oviban. Egyszer egy barom megfenyegetett az oviban, azt mondta, éjjel eljön hozzánk, és beledobja anyámba a csillagot, szó szerint így mondta. Soká tartott, mire összeraktam, hogy egy ostoba akciófilmet nézett, ahol a nindzsák ilyen forgópengékkel dobálóztak. A Szovjetunió népeiről szóló kiadványból tudtam, milyen népek élnek Szibériában, az angolórán Londonról tanultunk – sokunk tipikus intermezzója lett a szezonmunka a UK-ben –, de oroszul nem panyimajes. Az én generációm számára még viszonylag természetesnek számít, hogy cseh könyvet olvas. Szóval sok ezekből a lomokból némi barkácsolás után remek eszközzé vált. Az én generációm sokat gazdagodhatott ebből az átmeneti korból.
A kilencvenes évek során a „hagyományos” szocialista gazdálkodás megszűnt, forradalmasodott a fusizás – vigyázat, nem a feltalálásáról, hanem a legitimmé tételéről van szó. A nagyanyám az egyik szezontól kezdve már géppel tömte a libákat, motorral, de a német tévé elől el kellett rejteni, mert a közönség állatkínzásnak tartaná a dolgot – a kamerák előtt láttam, milyen volt az, amikor még kézzel tömött. Entschuldigung.
Ami a technikai fejlődést illeti: gyerekkoromban még volt walkmenem, a gimiben már discmannel rohangáltam, és alig vártam, hogy otthon bevezessék a netet, ami olyan volt szilaj tudatosodásom szempontjából, akár a friss levegő. Ma a netet egyre vehemensebben igyekeznek regulázni. Emlékszem még az iWiW korára, de nagyon örülök, hogy sikerült megszabadulnom a Fb-profilomtól. Nem értettem, mit esznek az osztálytársaim a Dragon Ballon vagy a Tomb Raideren, pár évvel korábban még a falu környéki ligetekben építettünk bunkert egy alkalmas nyárfára, délutáni kikapcsolódásként.
Pamela Anderson mellei, David Hasselhoff mellszőre és Jean-Claude Van Damme bicepsze, ezekre szerintem akkor is visszaemlékeznék, ha elhalna az emlékezetközpontom. Egy agresszív, túlszexualizált világ volt vagy lett a nyolcvanas évek szürke felhőtlenségéből. Júliusban beszélgetünk: a szüleink számára a nyár eseménye a diákbrigádmunka volt a szlovák hegyekben, krumpliszedés, szénagyűjtés, illetve a balatoni nyár Omega-, Illés- vagy Beatrice-koncerttel, ez lett a nyári emlék (Jugóba papírozgatni kellett, nem lehetett oda csak úgy leugrani). Mi pedig abban a világban szocializálódtunk, amelyben természetes lett, hogy holnap a következő válaszmondatomat már a világ túlsó oldaláról fogalmazzam neked, s hogy röpke egy órán belül el tudok indulni a lakásból egy olyan buszra, amely kivisz a világ szinte bármely fővárosába vezető reptérre, hogy egy óra alatt bepakoljak egy tízkilós bőröndbe, mintha deportálni jönnének vissza értem, hogy ezalatt lefoglaljak mindent, s útnak eredjek, e mondatot is befejezve.
Jól megrakott emlék-bőröndöd van, ez nem kétség! Talán ennek a technológiai fejlődésnek a hátulütője az emlékezet ellustulása – legalábbis én ezt tapasztalom a környezetemen. Persze ez kevésbé ilyen fekete-fehér. Te viszont ezekből a gondosan őrzött emlékekből, újabb tapasztalatokból már négy könyvnyire valót is lenyomatoltál. Mielőtt azonban még az irodalomra térnénk, áruld el, hogy jön be a képbe a színház? Mert ha jól tudom, színművészeti diplomád is van.
Ezt elég nehéz rekonstruálni, mert sok minden szerettem volna mindig is lenni. A legkorábbi, amire emlékszem, hogy lenyűgöztek a könyvek. Hogy egy könyv a világ képe igazából, eszköz arra, hogy megmagyarázhatóvá tegyük, ami körülvesz bennünket. Nem tudom, melyik cél volt korábban, megírni egy könyvet, vagy megépíteni egy robotot, mert ez is lenyűgözött: a műember megteremtése, a homunculus, a Gólem. Aztán ornitológus akartam lenni, egészen sokáig egyiptológus, olyannyira, hogy alapszinten megtanultam a hieroglif írást olvasni. Aztán a színház, valamikor a gimi közepén. Egyszerre akartam színész és rendező lenni, de tudtam, a rendezőhöz meg kellene érnem. A pozsonyi Színműre színháztudomány és színész szakra jelentkeztem, nagy meglepetésemre mindkettőre felvettek. Azt gondoltam, a színháztudomány túl száraz lesz, a színész szakot választottam. Korán kiderült, hogy nem nekem találták ki ezt, de mind szakmailag, mind emberileg rengeteg tapasztalatot nyújtott. Menet közben felvételiztem rendező-dramaturg szakra. Aztán jött egy év a budapesti Színműn, nagyon jó tanáraim voltak itt is, ott is, ennyi impulzust semmilyen más egyetemen nem szedtem volna fel. Aztán hazajöttem, és rendeztem az egyetemen is, azon kívül is, hihetetlenül élveztem. Azt a komplexitást, ami csak a színházban van meg, és persze voltak nehéz próbák, emberileg igényes helyzetek, hiszti a színészekkel, összevesztem a dramaturggal mondatokon, magam vágtam meg inkább a zenét, ragasztottam szigszalaggal a kábeleket, és voltak örömteli pillanatok, sőt, pillanatok a szó színházi értelmében, olyan teljes pillanatok, amiért a néző azt érezheti, hogy érdemes volt elvergődnie az előadásra. Azért érdekes az idő működése, hogy a színház a jelenben létezik, az irodalom pedig a jövőben, azáltal, hogy felfüggeszti az időt. Egy előadás lehet bármilyen jó, ha nem látják, nem létezik. Ha egy könyv jó, és nem olvassák, végül is nem számít, még elolvashatják – majd. Hogy mért nem lettem végül is rendező? Így alakult. Ennek egy jellembeli és egy prózai oka van. A jellembeli, hogy nem igazán vagyok az az alkat, aki – ahogy mondani szokás – el tudja adni magát. A prózai, hogy nem akartam bevállalni azt, hogy 30 és 40 között bizonytalan legyen az életem, hívnak, nem hívnak rendezni, hajszolódjam pályázatokkal, rámenjek idegileg (a színházra muszáj!) kevés pénzért, és egyszer arra ébredjek, hogy a legjobb éveim elszálltak. Így aztán felvételiztem a doktorira a Comenius Egyetemre, irodalomtudományra. Az irodalom ott volt a színházzal párhuzamosan, jelentek meg prózáim, tanulmányaim, sőt az első kötetem…
Éppen drámán (is) dolgozom, s itt minden mondat súlyában érzem az úgynevezett színházi múltam áldásos hatását.
Ez a felfüggesztett idő mind a négy szépirodalmi könyvedben koncentráltan jelen van, kicsit mintha mindegyikben egy szeletét vágtad volna ki az évek vonulásának. Ha csak köteteid címét nézzük – Arcadia, Halott föld, halott lányok, Fűje sarjad mezőknek, Felszámolt temetők könyve –, úgy tűnik, van valami mély kapcsolódási rendszered a földdel, a megfoghatóval, a múlttal, és ezt valahogy új nyelvbe öntöd. Harmadik könyved illusztrátora, Szőke Erika egy interjúban úgy nyilatkozik, hogy ez a könyv tiszta otthon. Számodra mennyire tud otthon lenni a könyv, az irodalom? Elsősorban a nyelv teszi azzá, vagy a beleszületettség?
Nahát, tényleg! Valóban minden cím helyet jelöl. A szöveg eleve tér, a gondolatok tere. A sarjadás termékeny kertje, a sír lebontó konténere. Hogy ebből otthon lesz-e, nem tudom, erre az olvasók tudnának felelni, otthonra leltek-e valamelyikben. Nekem sok könyvben van az otthonom, és mivel az olvasás folyamatos migrálás, a könyvek kiolvasása költözés is. Néhány régi helyre rendszeresen visszatérek, gyakran a tanítás miatt. Az olvasói öregedés legegyértelműbb jele, hogy vannak szöveghelyek, amelyekről nemcsak hogy mindig mást gondolsz, de elő is tudod hívni azt, amit az előző ittlétekkor gondoltál. A példákat túl soká tudnám sorolni. Szövegekről beszélünk, de a terekkel is így vagyunk, és igen, e begyűrűzés miatt ezekben a szeletekben megmutatkozik a vonulás is, és kikacsint a memento mori.
De ha jobban belegondolok, ezek nem feltétlenül kell olvasott szövegek legyenek, lehetnek mondottak is. Az imák is efféle ismétlődések lehetnek, emlékszem például az esti ima sorára: „Virrasszon felettem gondviselő szemed”. Nem emlékszem, hogy megkérdeztem-e nagyanyámat, ki az a Virasszony, illetve hogy a szem miként viselhet bármit a szemhéjon kívül, pláne olyan terhes, de megfoghatatlan dolgot, mint a gond. Sok időnek kellett eltelnie, hogy megértsem a szavakat, és még többnek, hogy a jelentés nyomába eredjek, például a latin providentia és görög ponoia nyomába. És akkor az esti ima, azt hiszem, még csak nem is hagyományos! Nagyon érdekelne, mikortól mondják, azaz mikor írták ezt az imát, mert minden nyelvi porcikájában a népi katolicizmus kerámiafestett florális szépelgése rezdül.
Ilyen (kultúr)kincsnek látod a dialektusokat is, mint egy-egy szöveghagyományt?
Hogy hol van a határ a tájszólás és a nyelv között, nehéz megválaszolni, a délszláv nyelvi gettóizálódás erre jó példa. Viszont tanulhatunk belőle, a magyar nyelvet üdvös lenne eleve többes számban érteni: magyar nyelvek vannak. Eleve több nyelvvel vagyok különféle viszonyban, így aztán inkább eszközként tekintek a dialektusra, semmiképpen sem fetisizálnám túl. Olyan ez, mint valamiféle vízrajzi térkép, több különféle vidékeken fakadó folyók folynak össze, és a házunk tája szintén rajta van a térképen, a kertek alatt folyó holtággal együtt. Gyakran játszom el azzal, hogy igyekszem egymás után rakni a referensekhez a különböző nyelvek rájuk vonatkozó kifejezéseit. Az alapdolgokkal nem érdemes vesződni, mint a fa vagy az erdő, persze ott a szinonimák érdekesek és a konnotációk, de a kőris, szil és éger megnevezéseinél mindig bajba kerülök, ha netán a hárs, tölgy és a bükk esetében még sikerült is a sorozat. Persze az irodalomnak is vannak nyelvei, dialektusai, ezek értelmezőként érdekelnek, mármint hogy egyes szövegekhez meg kell tanulni azt a grammatikát, amely révén megérthető a szöveg. Íróként régen ez a fajta nyelvtanulás érdekelt, ma inkább az érdekel, ami hiányzik a hagyományból. Hogy jön egy terület, egy zóna, amely hiányzik a térképről, olyan táj, ahol a szólás elhallgat. Olyan történetek, amelyeket nem mondtak el bizonyos eseményekről. Persze ehhez is kellhet nyelvtanulás, de mást mondhatunk el azon a nyelven, mint amit ismételgetni szoktak.
Phytoikonokból, -aforizmákból, -enigmákból, -legendákból, -anekdotákból áll össze a már említett harmadik könyved. Akárcsak a phyto előtag, többször visszatérnek a kis történetekbe életigazságok, bölcsességek, az a bizonyos megkerülhetetlen szembesülés az élet végességével. Kívülről úgy tűnik, az írói lét hasonlít a Nektár című írásod részleteihez, úgynevezett méhmunkához hasonló. Igaz, a kolóniában sokan vannak, sokfélék, de a munkát végtére is el kell végezni, és nem helyettesíthető ez a szerep. Milyennek látod az írás gyakorlatát? Prózát írni olyan, mint lenyomatot hagyni évezredekre egy kövön? Mint fosszíliának lenni? Vagy mint méhnek?
Úgy tűnik, nekem prózában a kisforma jön be. Szerencsés és ritka esetben ezekből ciklus, széria alakul, majd az alkotói munka későbbi pontján az elrendezés kérdése válik izgalmassá. A Phytolegendárium éveken át készült, és minden egyes szövegnél az ihlet intenzitásának megragadása volt a legfőbb. Az első szöveg kísérlet volt, amely előhívta a többi phytolegendát, s jóval később jött a többi phytoműfaj. A végén, a kézirathalom összerendezésénél több koncept is ringben volt, végül ezek kombinációja lett a befutó, a herbárium és a népi kalendárium ötvözete. A Feljegyzések útközben alcímű friss kötet, amelyet a terv szerint több követ majd, külső okokból készült „darabosan”, volt ugyanis hasonló című sorozatom a pozsonyi Új Szó hétvégi rovatában. A kisforma és a rendszeresség kedvezett annak is, hogy ekkoriban sokfelé jártam, utaztam, éltem, ezeket az úti inspirációkat rögzítettem egy-egy cikk erejéig. Persze emellett rengeteg feljegyzés készült füzetekbe… Ezek átdolgozott válogatása a mostani kötet. De mondom, még több halom maradt!
Nekem fontos az írásban az ihletettség megragadása, ennek pedig az élmény az előfeltétele. Az ugyan igaz, hogy az irodalom irodalomból íródik, de az élménnyel ez nem alkot elválasztható kategóriát, hiszen az olvasás is élmény. Ugyan másképpen, de mindkét könyvet megalapozzák az élmények éppúgy, mint az olvasmányok. Sőt, a Phytolegendárium nemcsak az én élményeimen alapul, hanem több idős emberén, akiknek a többsége ma már nem mondhatja el a tapasztalatait. A könyv így valóban egyfajta herbáriummá vált, az eleven növényeket megidéző lenyomatok sorává. A Felszámolt temetők könyvének feljegyzéseiben szereplő helyszínek némelyikére visszatértem, akár többször is, ott az élmény rétegzettségét érdekes figyelni, hogy az ember emlékszik arra az énjére, amely legutóbb itt járt, arra, aki akkor volt, azokra a dolgokra, melyek akkor okkupálták, s a helyek is gyakran fokozatosan nyílnak meg, találkozások kötődnek hozzájuk, vagy olvasmányok, e tekintetben a szöveg és tér éppoly szoros kötelékben egyesül, mint a Phytolegendárium esetében a személyesség és a hagyomány közhelye.
Szóval ha megvan az élmény és az ihletettség, akkor a nyelv szinte magától találódik fel, megszólal egy hang, ha van erre az embernek füle, beszélni is tudni fogja. Néha semmi mást nem kell tenni, mint leírni a fejemben beszélő hangot. Ez persze még nagyon messze van attól, hogy mű legyen belőle. Száz ötletből 95 nem valósul meg, de fontosak, mert szükségesek ahhoz, hogy a maradék öt fennmaradjon a rostán. Aztán ezekből az ötletmagokból egy nem csírázik ki, egy kövekre hullik, egyet megesznek a varjak, egy tövis közé esik és elnyomják, s talán az az egy marad, amely szárba szökken, virágzik, és talán teremni is fog. Nos, a prózaírásnak sok köze van a kertészkedéshez!
Minden folyamat más kicsit, s ez műfajilag pláne igaz. Drámát írni sokkal nagyobb koncentráltsággal kell, az egész szöveg a fejedben kell hogy legyen, nem úgy, mint a próza esetében, ahol nem baj, ha nem emlékszel az első fejezet minden mondatára, sőt, akár teljes cselekménymozzanatok is kieshetnek. A drámánál nagyon rossz ez a „mit is írtam?” helyzet, mert ott minden mondatnak súlya és funkciója van s kell legyen. Az utóbbi egy-két évben versszerű szövegeket is írok, az is más, ott a folyamatban az intenzitást kell kimaxolni, a szavak totalizálását. A kötött forma is érdekes, a rím és ritmus adta kényszer nem béklyó, de játékszabály, amely nélkül a játékot sem lehet annyira élvezni.
A méhről Pázmány Péter jut eszembe, ő azt írta egy előszavában, hogy méhként összeszedegette a régiek írásaiból a nektárt, de említi a hálójában trónoló pókot is, aki a „béliből szövi” a fonalát. Szép metafora, gyűjtögetünk a mezőről, ugyanakkor belülről szövögetjük a szöveget. Tovább csavarnám a metaforát: a méh mellett póknak is kell lenni, feszülten várni, hogy belerepüljön valami a hálónkba, s a megfelelő pillanatban lecsapjunk rá. A két rovari módszer talán éppen a tudatos, gyűjtögető, kertészkedő munkát, valamint az élmény és ihlet spontaneitásának megragadását jelenti.
Idén megjelent köteted, a Felszámolt temetők könyve útikönyvszerű. Az összefonódó, mégis különálló történeteken túl izgalmas, hogy a szövegeket általad készített fotókkal színesítetted. Nyilván van átjárás az irodalom és a fotózás médiuma között, de milyen a te átjárásod? Milyen gócpontokat fedeztél fel a kettő egyesítésekor?
A kérdés tudatosságot feltételez, de nem volt szó ilyesmiről, ezek ad hoc jelleggel, mobillal készült képek voltak, én nem is vagyok fotós. Alá vannak rendelve a szövegnek, s persze csak azok kerültek be, amelyek a szövegek jobb értelmezéséhez szükségesek, tehát ha látni kell a leírtat. A másik oldalról: nos, a látvány, a tér leírása lehet, hogy fotósszemet kíván, voltak is ilyen kísérleteim. Egy hosszú szarajevói sétámat (a sok közül) megpróbáltam megírni, rengeteg oldalon keresztül kígyózott a szöveg, mint a meredélybe épült utcákon való bóklászás a benyomászuhataggal együtt. Csak nem ért célba. Nem baj, kísérletezni is kell, s nem feltétlenül azért kell megírni egyes szövegeket, hogy valaki olvassa is őket. A tekintet a szöveggenerátor abban a Lenézünk a városra címen írt bejegyzésszériára, amelyeknek az összegyűjtését és átírását az úti füzetek feljegyzései közül éppen most fejeztem be. Szarajevó gyönyörű város, fekvése miatt csak kicsit kell felfelé menni, és káprázatos kilátás nyílik a városba, sok helyről. Különféle ilyen helyeken s különféle időkben íródtak ezek a bejegyzések – még nem döntöttem el, érdemes-e őket publikálni. Annyi biztos, hogy Szarajevóval nem győzök betelni, szóval próbára teszi és serkenti is az írást, ez a megírhatatlan város világmetafora, szöveglabirintus, időparadoxon, áldozat, amely megöl s megölel.
Száz Pál 1987-ben született a szlovákiai Vágsellyén. Író, irodalomtörténész, Pozsonyban él, a Comenius Egyetem oktatója. Négy szépirodalmi mű és két tanulmánykötet szerzője. Több irodalmi elismerés – köztük a Sziveri János-díj (2022) és az Artisjus Irodalmi Díj próza kategóriájának (2019) – kitüntetettje. Legutóbbi kötete: Felszámolt temetők könyve (Kalligram, 2024).
